9.-10. Fejezet

 

9. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Tobys

 

Nem olvastam a Lavondyss-t évek óta, de emlékeztem rá mennyire szerettem, amikor tinédzserként először a kezembe vettem.

Imádtam Robert Holdstock regényeit. Kedveltem az éteri titokzatosságot, és a lapokról feltörő szavak energiáját. A Lavondyss felemésztett. Magába szippantott engem és minden álmomat.

Kíváncsi voltam, hogy Chloe hogyan találkozott azokkal a regényekkel. Talán ő is tinédzser volt, aki az éteri világot kereste, akárcsak én.

Talán sokkal jobban megragadta, mint engem

Fáradt voltam ma. A lábaim merevek és nehezek voltak, még mielőtt az osztályra értem volna.

Christine aznap reggel korán jöttanyát ápolni, és láttam, hogy milyen nehezen tudta felébreszteni álmából. Anyámból az élet kezdett elillanni.

Azok a szirmok egyre fogytak.

Ahogy én is.

Amint megkezdődött a műszakom nem törődtem többé magammal és a kellemetlenségeimmel,megacéloztam az elmém, hogy a legjobb teljesítményt nyújthassam. Az osztályon vihar dúlt, és én voltam a vihar szeme. Nekem nyugodtnak kellett lennem.

Új betegekkel találkoztam, akik féltek az előttük álló úttól, és segítettem nekik erőt meríteni hozzá. Találkoztam régi betegekkel, akik elfogadták, hogy az útjuk a végéhez közeledik, és segítettem nekik megtalálni a békéjüket.

Mindeközben azon küzdöttem, hogy megtaláljam a sajátomat.

Aznap este, emlékezetem szerint először, időben elhagytam a kórházat. Végigsétáltam az utcán a vasútállomás felé, és a szívem hevesen dobogott, pedig lassan mentem.

Féltem.

Évek óta először féltem.

Nem számít, milyen régóta hiszed, hogy felkészültél, amikor tényleg közeleg a búcsú ideje, mindig mellbevág a zsigeri fájdalom.

Tudtam, hogy elvesztem az anyámat. Jobban tudtam, mint bárki más.

A vonatút sivár volt Chloe nélkül. A kocsik unalmasak és laposak voltak, a világ villámgyorsan suhant el az ablakok előtt. Nem tudtam a Mestert olvasni, életemben először nem is akartam.

A kulcsom otthon nehezen fordult a zárban. A lábaim is ugyanolyan nehezek voltak, ahogy a lépcsőn felmásztam.

Amikor meglátott az ajtóban, Olivia felpattant a helyéről. Egyik kezével a mellkasához kapott, aztán elmosolyodott.

– Hűha, Dr. Hall. Nem számítottam rá, hogy ilyenkor látom viszont.

Üres mosollyal mosolyogtam vissza rá.

– Ez egy kivételes alkalom.

Odaléptem anyához, aki egyenletesen lélegzett, a szeme csukva volt, de a szemhéja megrebbent.

– Hogy van ma?– kérdeztem a nővért, aki csatlakozott hozzám az ágy mellett.

– A körülményekhez képest jól. Fáradtan, de jól. Burgonyát és brokkolit kért vacsorára.

Bólintottam.

– Jó választás. Köszönöm, hogy elkészítette.

Várt, mozdulatlanul állt, amíg újra meg nem szólaltam.

– Köszönöm, Olivia, most már mehet.

– Maradhatok.– ajánlotta fel, de én megráztam a fejem egy újabb üres mosollyal az arcomon.

– Élvezze, hogy most az egyszer korán végzett.

Összecsaptamegy kis vacsorát a földszinten, amíg anya még aludt. Az ágya mellett ettem meg, és bámultam a nőt, aki a legerősebb ember volt, akit valaha ismertem.

A csatáim és háborúim közepette Ő volt az erő az oldalamon. Fogta a kezem, amikor féltem. Magához szorított, amikor zokogtam kisfiúként, aki mindent elveszített, csak őt nem.

Most rajtam volt a sor, hogy én legyek az erő az ő oldalán – testben, ha lélekben nem is tudok. Ezen a világon semmi sem gyengíthette meg anyám lelkét.

A szemei egyenesen az enyémre villantak, amikor kinyíltak. Mosolya felragyogott az arcán.

– Nem számítottam rá, hogy itt talállak. Elaludtam?

– Nem, nem aludtál el– mondtam,– időben végeztem a munkával.

– Szent szar – mondta – Épp itt volt az ideje– nevetett zihálva.– Túl sokat dolgozol.

Az ujjai kinyúltak és keményen megragadták a kezem. Lassan porladó testében a tekintete tele volt tűzzel.

– Jobb lenne, ha a halálomban megtalálnád az életet – mondta nekem. – Komolyan mondom, Logan.Élned kell.

Szavaitól görcsbe rándult a gyomrom. Az élet. Már tényleg nem tudtam, mit jelent ez a szó.

És ez nem anyáról szólt, vagy arról, hogy éjjel-nappal emberek haltak meg a szemem láttára, vagy arról, hogy elvesztettem a nagyszüleimet, a nagybátyáimat és nagynénéimet, és szinte mindenkit a családomból. Hanem rólam.

Anya szemei még mindig anya szemei voltak. A világ összes szeretetével néztek rám.

– Hamarosan elmegyek – mondta. – Ezúttal tényleg elmegyek.

Legszívesebben nekiálltam volna vele vitatkozni, azt követelni tőle, hogy harcoljon tovább, de nem tettem. Visszanyeltem a szavakat és csendben maradtam, csak megszorítottam válaszul a kezét.

A bakancslista felé intett, miközben mélyet szippantott az oxigénből.

Találkozni egy elefánttal.

Megmászni egy hegyet.

Egy motor hátulján ülni egy éles kanyarban.

Beledugni a lábujjaimat a tengerbe.

Szerezni egy menyet.

– Látni akarom a tengert– mondta nekem. – Hallani akarom a hullámokat és érezni a sót a levegőben.

Bólintottam.

– Ezmegoldható

Ördögien mosolygott rám.

– De előbb oldjuk meg azt az átkozott keresztrejtvényt!

Már hoztam is az újságot.

Végig mentünk a feladványokon, miközben a napomról fecsegtünk, anya pedig valami családi emléket mesélt, ami lent történt egy nyáron Jennie nénivelWestonban a tengerparton, amin ő is kuncogott, én pedig vele együtt nevettem. Megkérdezte,hogy érzem magam, de én letudtam annyival, hogy „jól” bár a lábam még mindig fájt, és a mellkasom is szorított.

Leszedtem a polcról a gyógyszereit, és segítettem neki bevenni őket. Hoztam neki egy meleg vizes palackot, a paplan alá tettem, rendbe tettem éjszakára.

És figyeltem őt.

Néztem, ahogy beszívja a levegőt a maszkon keresztül és mélyen elmerül az éjszakában, mielőtt megpróbáltam volna magam is.

Visszatettem a Mestert a könyvespolcra, és elővettem a Mythago erdőt. Nagyon-nagyon régen olvastam már ezt a könyvet. Könnyebb volt elmerülni a szavakban, mint vártam. A lapokon lévő élet könnyedén elevenedett meg. Detisztában voltam vele, hogyez többről szól, mint pusztán a regényről. Lehet, hogy ez egy erdei fantasy mese volt, de még a Mythago erdőben is több logika volt, mint afejemben cikázó gondolatokban.

Elképzeltem Chloét a ryhopei fák labirintusában, és elképzeltem magamat is ahogy ott futok.

Ez megfogott engem.

Ő megfogott engem.

A vonaton ülő lány egy fénylő tünemény volt a lelkem vadonjában. Egy bolondos színfolt a szürkeségben.

Nem volt értelme.

Nem is akartam.

Életem minden területén mindig pontosan tudtam mit akarok – rendre vágytam, fegyelemre és kőkemény ésszerűségre. De a ma estéreegyik sem volt jellemző.

Elaludtam az olvasószékemben, a lámpa meleg, borostyánszínű fénye alatt, és jól aludtam.

Jól aludtam, miközben az ősi erdővidékről álmodtam, Stephen Huxley-ról a fák között, és Chloe-ról, aki a Mythago erdő lapjait lapozgatta. Akárcsak én.

Aztán másnap reggel megtettem a szükséges lépéseket odafent az emeleten haldokló szegény anyámért.

10. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Tobys

 

Teljesen felhúztam a cipzárt a pulcsimon ezen a felhős reggelen. A szél borzongatóan hűvös, a lélegzetem forró volt.

Késtem.

Már megint késtem.

Kiviharzottam az Eddington peronjára, a hajam kusza lófarokban, és iszonyatosan megkönnyebbültem, amikor megláttam a várakozó vonatot. Fúúú.

Köszönöm, univerzum, hogy megint megmentetted a seggem.

Liam nem volt valami boldog velem tegnap este. Szitkozódott a hülye könyveim miatt és azt mondta, hogy igazán leszophatnám lefekvés előtt, de nem voltam hajlandó.

Liam farka szopja le magát, én a Mythago erdőt választottam.

Most azonban valami mást akartam. Nem a szél miatt borzongtam, amikor előre tartottam a kocsiban.

A szívem hevesen kalapált, a szám kiszáradt, a gyomromban vágy kavargott egy olyan férfi után, akit nem is ismertem.

És ott volt ő.

Az idegen.

Ott ült, olyan nyugodtan, mint mindig, egy nyitott puhafedelűvel az ölében. Ma egy igazán szép szürke öltönyt viselt. A nyakkendője tengerészkék volt, ami jól állt neki, de gyanítottam, hogy az égvilágon minden szín jól állna neki.

Még mindig hevesen kapkodtam a levegőt, amikor leültem vele szemben. Sokkal szélesebben vigyorogtam, mint kellett volna. Kínos. De kellemesen kínos.

– Szia – mondtam.

– Helló – válaszolt.

Helló. Helló, idegen. Helló.

Újra azon tűnődtem, hová megy, és mi lehet a neve. Bárcsak lett volna elég önbizalmam,hogy megkérdezzem. De mit mondanék és miért? És mit kérdeznék tőle legközelebb?

Hülyeség. Az egész hülyeség volt.

Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, aki belezúgott a tanárába, vihogva és bohókásan ültema férfival szemben, aki elvarázsolt. Mert ez történt, igaz?

Szerelem.

Olyan módon gondoltam rá, ahogyan nem lett volna szabad – pláne nem akkor, mikor a dühös pasim mellettem fekszik az ágyban. Nem kellett volna a kezemet a takaró alá csúsztatnom, és az ujjaimmal a megfelelő helyen körözni. Nem kellett volna visszatartanom a lélegzetemet amikor elértem a csúcsra, csak azért, hogy Liam fel ne ébredjen, és hengeredjen rám. De megtettem.

Tegnap este tényleg az idegenre gondoltam.

A mákos hajára gondoltam, és szakállának sötét mintázatára. A hangjára, a mély csokoládé bársonyra, és szemei acélos csillogására.

Az ujjaira, ahogy a lapokat lapozgatja.

Arra gondoltam, ahogy azok az ujjak engem lapozgatnak.

És még többre. Még sokkal többre.

Akkor az idegen felemelte a regényét, hogy láthassam a borítóját.

Mythago erdő.

Tátva maradt a szám. Tényleg tátva maradt a szám. Ugyanazt a regényt tartotta a kezében, amit én is olvastam.

Felmutattam én is a borítót.

Lavondyss.

Az a regény, amit említett.

Az ő szája nem maradt tátva, de ő is megdöbbent. Láttam a szemében.

Elmosolyodtam, elpirultam, lenéztem az ölembe, hülyén éreztem magam. Ostoba húzás volt részemről, mert ezzel egyidőben ő is lenézett a sajátjára.

És ennyi volt.

Wentonon, Eastworthön és Newstone-on keresztül végig csend volt. A bensőm sikoltozott, a lábujjaimtól a fogaimig, beleértve azokat a részeket is, amelyeknek nem kellene sikoltozniuk.

Kótyagosan ültem a helyemen, nem tudtam mit is kéne tennem, miközben semmi mást nem akartam, csak mellette ülni.

Majdnem sikerült. Majdnem. Majdnem összeszedtem a bátorságot, hogy mondjak valamit... amíg egy nagyhangú fickó fel nem ugrott Churchley-nél a vagonba, és le nem huppant a folyosó túloldalán. Telefonon beszélt, és túl hangosan nevetett ahhoz képest, hogy nem volt még nyolc óra sem, úgy röhögött mindenen, amit a másik mondott, mintha az a legviccesebb dolog lenne, amit valaha hallott. Nem fogta be a száját, és más körülmények között nem is akartam volna,hogy befogja – imádom, amikor az emberek így tudnak nevetni. Csak nem ma. Ma ez olyan zaj volt, amit igazán nem akartam hallani.

Az én idegenem nem nézett rám. Churchley-nél sem. Nem nézett rám, ahogy egyre közelebb zötykölődtünk a Harrow-hoz, nem nézett rám, amikor felnéztem rá, vagy amikor megmozdultam az ülésen. Semmi. Csak a Mythago erdőt falta szemeivel, míg én őt faltam az enyémmel. Aztán megtörtént az elkerülhetetlen.

Harrow. A következő állomás Harrow.

A francba.

A hónom alá csaptam Lavondysst,felkaptam a táskámat az ülésről, beletörődve, hogy szó nélkül elsétálok. De nem.

Megköszörülte a torkát, amikor felálltam, és szeme találkozott tekintetemmel, amikor felé néztem.

– Legyen szép napod, Chloe.

A hangja hallatán kint felragyogott a szürke égbolt. Bizonyára elvakította ahogy visszamosolyogtam rá.

– Neked is legyen szép napod – mondtam.

Aztán eliszkoltam.

Azt hiszem, ezzel kezdődött minden. Helló, idegen.

Minden reggel bizsergető izgalom fogott el, amikor felszálltam arra a vonatra.

Helló, mondtam, és helló, felelt ő. Újra és újra, ahogy leültem vele szemben, mindketten ugyanarra a helyre ültünk minden egyes utazáskor.

Én feltartottam a könyvem borítóját, ő pedig az övét, és mosolyogtunk, néha megjegyzést tettünk, de ennyi volt. Ő lesütötte a szemét, én pedig úgy tettem, mintha lesütöttem volna a sajátomat, és furcsa,csiklandós bizsergéssel ültem Harrow-ig. A következő állomás Harrow. Aztán a hónom alá csaptam a regényemet, indulásra készen felpattantam, és ekkor ő következett. Mindig.

Szép napot, Chloe.

Visszamosolyogtam. Mindig. Olyan sugárzó mosollyal, hogy az egész kocsit felragyogtattam a csillogásával.

Neked is legyen szép napod.

Az első napokban azt hittem, képes leszek összeszedni a bátorságom, hogy valami mély beszélgetést kezdeményezzek az ölünkben lévő regények irodalmi zsenialitásáról. Azt gondoltam, csak ennyi kell, csak egy kis idő és elég önbizalom, hogy a hangomra találjak. De nem így történt.

Őmiatta nem.

Nem beszélt, és a csend egyre nagyobb lett, amitegyre jobban éreztem, és egyre jobban begörcsöltem tőle. Még kilenc nappal azután is, hogy először köszönt vissza nekem, a gondolatától is ideges lettem,hogy valami beszélgetést kezdjek vele a könyvekről, és nem hittem, hogy valaha is képes leszek rá.

Harrow. A következő állomás Harrow.

Szép napot, Chloe.

Harrow. A következő állomás Harrow.

Szép napot, Chloe.

Az 1984-et és a Ne bántsátok a feketerigót! olvasta. Én A skarlát betűt és Silas Marnert.

Liam minden este nyögdécselt, és minden este morgolódva forgolódott, én pedig a lábam közé csúsztattam az ujjaimat, és az őszülő hajra meg a kulturált ujjakra gondoltam, és megígértem magamnak, hogy holnap hirtelen megtalálom a hangomat, és a fenébe is, mondok valamit.

Harrow. A következő állomás Harrow

Szép napot, Chloe.

Minden nap rohantam a munkahelyemre, mindig aggódtam, hogy elkésekés épphogy csak időben értem oda.

Minden nap megtanultam, amit lehetett, hogy felkészüljek a Franklin Szárnyban a munkára, miközben be voltam tojva, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a legjobbakkal dolgozzak.

Harrow. A következő állomás Harrow

Szép napot, Chloe.

Minden egyes nap azzal áltattam magam, hogy talán az a nap lesz az a nap, amikor megtalálom a hangomat, és többet mondok az idegennek a köszönésnél.

Minden nap dühös voltam magamra, hogy nem tettem meg.

Minden nap sokkal többet gondoltam rá, mint kellett volna.

Harrow. A következő állomás Harrow

Szép napot, Chloe.

Azt mondtam magamnak, hogy ez így rendben van, hogy egy nap majd többet fogunk beszélgetni. Egyszer majd valamelyikünk beszélni fog és talán elég bátor leszek, hogy feltegyem neki az egyik kérdést, amit meg akartam kérdezni tőle. Minden rendben van... csak idő kérdése, nem igaz? Csak idő és bátorság, hogy megszólaljak.

Harrow. A következő állomás Harrow.

Szép napot, Chloe.

Amíg egyszer csak semmi nem volt rendben.

Nem, mert azon a napon, amikor felugrottam arra a vonatra, a szívem nem dobogott tovább, és a görcseim egy egészen másfajta görccsé változtak és a szürkeség odakint szürke és borzongató maradt.

Mert az én idegenem nem volt ott.