25. - 26. Fejezet

 

25.fejezet

CHLOE

 

Fordította: Solemnia

 

Logan könyvespolca hihetetlen volt. Annyi regény és tudományos könyv, annyi kézikönyv. Volt egy jó adag orvosi könyve, nem meglepő módon. Voltak könyvei a helyi sétányokról és nevezetességekről. Voltak könyvei az időbeosztásról, az önkiteljesedésről, és még csomó más dologról, ami megbizsergette az agyam és kíváncsivá tett.

És a regények. Tyűha a regények. Annyi klasszikus, annyi krimi, annyi fantasy és természetfeletti – mint a  Mythago Wood. Csak nem úgy, mint a Mythago Wood, mivel Mythago Wood egy külön műfaj, de igen. Nagyon sok volt neki. És sok olyan is, amire nem számítottam.

Teljesen el voltam merülve benne, az ujjaimmal végigfutottam a gerinceken, mikor megint csatlakozott hozzám a nappaliban. Rengeteg kérdésem volt egy rakat könyvről, de azok egy pillanat alatt felszívódtak mikor megláttam őt, ahogy ott állt kezét zsebre dugva hétköznapi módon, és mégsem hétköznapian.

– Szuper könyvespolc – mondtam, bár ez a legkevésbé sem írta körül a valóságot.

– Örülök, hogy értékeled – válaszolta. – Nem sok ember vélekedik így – nevetett egy kicsit. – Igazság szerint nem sok ember veszi egyáltalán észre, persze.

Vállat vontam.

– Még ha észre is vennék, akkor sem igazán érdekelné őket. Az emberek elfordítják a fejüket mikor rájönnek, micsoda egy könyvmoly vagyok. Hacsak nem a könyvtáros körből vannak. Azok a srácok klasszak.

– Nem tudom, én nem voltam az – mondtam.

Elmosolyodtam, s ő is mosolygott, és most az egyszer könnyű volt. Nyugodt. Aztán felnevettünk, mind a ketten. Ez a könnyed és nyugodt nevetés, s hogy ott álltam Dr. Hall nappalijában rendetlenül az ő ingében, ettől tudtam, hogy minden rendben lesz. Rendben leszünk.

– Az anyám nagyon szeretne újból látni – mondta, s ettől büszkén bizseregni kezdett valami a gyomromban.

– Én is nagyon szeretném újból látni.

– Hát, akkor ez a nap eldőlt– megint nevetett azzal a könnyed nevetésével. – Ha valamit elkezd akkor általában nem áll le. Tudni fogod az egész élettörténetét mire végez veled, és ő is tudni fogja a tiedét.

És a tiedét, remélem a tiedét is tudni fogom – gondoltam.

Annyi kimondatlan és ismeretlen dolog volt arról a férfiről, aki ott állt előttem. Még mindig sötét mélységben tapogatóztam, olyan mélyen, hogy csak egy apró kis csobbanás voltam a víz felszínén, s nagyon jól tudtam, hogy az a víz pokolian mélyre húzódik.

Szemét az enyémre szegezte, szokásos tűnődő tekintetével.

– Kérlek ne felejtsd el, hogy ez nagyon szokatlan számára. Biztos vagyok benne, hogy látni fogsz némi lelkesedést.

– Úgy érted, szokatlan, hogy van látogató?

– Szokatlan, hogy nekem van látogatóm – mondta.

Bólintottam, s éreztem, hogy az arcom rózsaszínre vált, mert tetszett, amit mondott. Tetszett, hogy ez most más volt.

Még a telefonomra sem néztem rá, de nem is akartam. A szüleim valószínű azt hitték Liammal vagyok és egyedül ők gondolnának erről bármit is, és nem akartam kilyukasztani a buborékot, azzal, hogy beengedem a kinti világot. Ott maradhat. Nem akartam mást, csak ezt a helyet, és hogy olyan sokáig maradhassak ameddig csak lehet.

– Örülök, hogy én vagyok a látogató – mondtam, mire ő bólintott.

– Én is rohadtul örülök, hogy te vagy a látogató – válaszolta. – Nem egészen ilyen hétvégét terveztem, de kellemes meglepetés.

Hétvége.

Észrevettem, hogy hétvégét mondott.

Ez az, univerzum!

Hátradöntötte a fejét.

– Menj csak föl hozzá amikor csak szeretnél! Van néhány e-mailem amire válaszolnom kell, jó lesz elterelésnek.

– Jobb, ha először lezuhanyzom – mondtam, mire felnevetett.

– Használd a fogkefém meg bármelyik másik cuccom. – A szeme felcsillant egy pillanatra, és ez eszembe juttatta az anyját fent az emeleten. Nem vettem észre eddig a hasonlóságot.

– Akkor használom a fogkefédet és minden másik cuccod – mondtam, s elég kínos volt ahogy ott álltam, az ujjaim összekulcsolva magam előtt, hiába tettem meg mindent, hogy ne tűnjek idegesnek.

Már épp elindultam fürge lábakkal, de megállított mikor elmentem mellette, s a kezével gyengéden megszorította a csuklómat.

– Komolyan gondoltam, Chloe – mondta. – Örülök, hogy itt vagy.

– És is komolyan mondtam – válaszoltam, és a pillantása visszarepített a múlt éjszakába. Az az energia, erő és tűz. – Nagyon örülök, hogy itt vagyok.

Nem engedtem volna el, ha meg nem szorítja a csuklóm és hirtelen el nem ereszti. Egyáltalán nem akartam elengedni többé egész életemben, és ezt jól tudtam. Őrültség, de így van. Ez felülmúlt minden értelmes gondolatot, logikát, csak az égető szükségét éreztem a még többnek. Valaminek, ami a szavakon is túltesz, s áthág minden akadályt benned. Mint az a bizsergés, amit leírnak a romantikus regényekben, amikor végre megérintik egymást, vagy mikor az egyik elmondja a másiknak, hogy szereti. Csak ez most az életemről szólt. Ez valóságos volt.

– Vigyázz, nehogy anyám elkapjon mielőtt eljutsz a fürdőig, vagy különben sosem érsz oda – mondta vigyorogva. – A szobája után van, a szemben lévő oldalon.

Meg akartam csókolni, de túl izgatott voltam. Meg akartam várni, hátha ő csókol meg, de ehhez is túl izgatott voltam. Ehelyett elsuhantam fürge lábakon, mint mindig, felugráltam a lépcsőn mintha valami küldetést teljesítenék, és ő figyelte minden lépésem, nyugodtan, mint egy szikla.

Lezuhanyoztam a fürdőszobájában. Használtam a vécéjét, az aranyos többrétegű vécépapírját, és az egyik törülközőjét az állványról. Belenéztem a tükrébe, kerestem a fogkeféjét is, de nem a pulton volt, mint nálam. A kisszekrényben volt a tükör mellett, szépen elhelyezve a fogkrémjével együtt. És más dolgok. Krémek, szappanok, és egyéb érdekességek, amibe nem szabadna beleütnöm az orrom, de nem tudtam megállni. De mikor ki akartam venni a fogrémet, valami megragadta a figyelmem. Valami pont leghátul.

Egy nagy üveg inzulin. Olyan fajta, amivel mi is feltöltöttük a gyógyszeres szobát bent a munkahelyen.

Nem tudtam, hogy cukorbeteg. Semmi jelét nem mutatta. Úgy látszik, sok mindennek nem vettem észre a jelét ezzel az emberrel kapcsolatban.

Használtam a fogkeféjét, aztán a szappanját, hogy leszedjem a fejemről a maradék sminket, aztán vállaltam, hogy ismét felvegyem a tegnap esti ruhám.

Az anyukája füttyentett egyet mikor beléptem a szobájába, s hatalmas vigyorral nézett végig rajtam.

– Nem csodálom, hogy Logan ingjébe bújtál bele – nevetett. – Csodálatosan nézel ki ebben a ruhában, kedvesem.

– Köszönöm – mondtam. – Kicsit fura érzés reggel 10-kor ezt viselni.

A szekrénye felé intett.

– Rengeteg kényelmes ruhám van. Valószínűleg a legtöbb jó is rád.

Ebben nem voltam olyan biztos, de értékeltem az optimizmusát.

– Őszintén – mondta és megint rámutatott. – Menj, nézd meg! Nem lehetsz ebben egész hétvégén, nem igaz?

Egész hétvégén…

Most még jobban értékeltem az optimizmusát.

Újból rám vetette a pillantását, úgyhogy szemügyre vettem a szekrényt. Volt egy rakat melegítője, amibe valószínű beleférnék, illetve néhány pólója.

– Köszönöm – mondtam megint, s elvettem egy adagnyit.

Megpaskolta az ágya melletti széket.

– Most pedig gyere és meséld el hogyan kerültél ide ezen a szombat reggelen, kedves. Csupa fül vagyok.

Szóval ezt tettem.

Elmeséltem neki hogyan ejtettem el a könyvjelzőm a vonaton, hogy ő milyen csodálatos volt amiért visszaadta. Elmeséltem neki ahogy könyvet olvasunk reggel és megjegyzéseket teszünk a címekre, és egyszer láttam bemenni a kórházba, de nem tudtam ki is volt ő, de ugyan azon az osztályon kötöttem ki, ahol ő volt, és hogy ő milyen ügyes Dr. Hallként.

Meghallgatta minden szavamat, bólogatott és mosolygott, és tovább faggatott.

Olyan furcsa érzés volt így beszélni róla – hogy milyen őrült egy történet volt, de ő nem éreztette velem ezt. Az a mosoly az arcán azt mutatta, hogy ő sokkal többnek tartja ezt egy különös történetnél.

– Szinkronitás – mondta, mikor elérkeztem a sztoriban Gina búcsúpartijához. Megpaskolta a kezem. – Te hiszel a szinkronitásban, édesem?

– Rengeteg dologban hiszek – mondtam neki. – Az emberek legtöbbször kicsit  bolondnak tartanak miatta.

– Soha ne szűnj meg hinni benne! – mondta. – Nem számít mások mit gondolnak, te nyugodtan higgy benne! Amikor a szíved a leghangosabban énekel, akkor válik valósággá a hited.

Pont olyan volt, mint én.

Az örökké optimista.

Egy mérföldről látni lehetett, hogy ő is egy mindig tele a pohár típus, mint én, mégha az a pohár üres is.

Imádtam. Nagyon ritkán vettem ezt észre másik embernél, főleg ahhoz képest amilyen helyzetben ő van.

Az oxigénje zúgni kezdett. A mellkasa megfeszült aztán elernyedt. A végtagjai olyan törékenynek látszottak, mintha bármikor elpattannának, de az energiája, az az energia, ami belülről áradt. Azt soha nem lehetett megtörni. A világ összes erejével sem.

Megköszörülte a torkát mielőtt újra megszólalt. – Szóval, mit tudsz az én fiamról?

Elmosolyodtam mielőtt megszólaltam volna.

– Igazából semmit – mondtam. – Azon kívül, hogy egy fantasztikus doktor és nagy könyvmoly. Ez mindkettő zseniális.

Azt, hogy jó az ágyban, már meg sem említettem, de ő nevetve utalt arra is. – Elég jó még másban is, úgy hiszem. Vagy már rég eltűztél volna innen reggel.

Tudtam, hogy céklavörös lehettem, s ő ezen is csak nevetett.

Megállt, s a szeme csillogni kezdett. – Na, akkor világosítsunk föl téged egy kicsit jobban Logan Hallról, nemde?

26. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Szilvi

 

Képtelen voltam az e-mailekre figyelni. Nem tudtam másra gondolni, csak a lányra az emeleten. Annyira sikerült visszaterelnem a figyelmemet a laptop képernyőjére, hogy elküldjem az e-maileket, de kétségbeesett voltam miatta, olyan közel volt, és mégis olyan távol.

Elmúlt valamennyi idő, mire felmentem a lépcsőn, hogy kimentsem kíváncsi anyám karmai közül, de nyilvánvalóan nem volt rá szüksége. Szívesen vette azokat a karmokat.

Tudtam, hogy ez lesz a helyzet.

Hallottam a nevetésüket odakint a lépcsőfordulóban– anya elképesztő visítása energikusabbnak tűnt, mint valaha, és Chloe édes kis kuncogása harmonizált vele.

Annyira csodálatos volt együtt hallani őket. Szétáradt bennem a szeretet.

Anya nem tévedett, és én tudtam. Fülig szerelmes voltam a lányba. Evelyn óta ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Alig emlegettem már a nevét, még csak magamnak sem, de Chloeval itt, az otthonomban nem kerülhettem el. Tagadhatatlan a hasonlóság abban, ahogy érzek iránta. Minden részemmel vágytam rá.

Hallgatni őt az anyámmal gyönyörű dolog volt, de közel sem olyan szép, mint amikor a fejem bedugtam a hálószoba ajtaján, és láttam őket, ahogy együtt nevetnek – az édes Chloe és anyukám, mindkettő elveszve a fergeteges hangulatban.

Anya magasan ült az ágyában, és az oldalán lévő csodálatos, kuncogó energiabomba felé hajolt. Chloe nekitámaszkodott, és Istenien nézett ki az előző esti ruhájában.

Szemei drágaköveknek látszottak, amikor felém fordult, és a nevetés továbbra is ott ragyogott az arcán. De aztán a pillantása elmélyült, és fogva tartotta az enyémet, és ez más volt. Ki nem mondott szavak és egy csomó érzelem, amely ezzel együtt járt. Akkor már tudtam, hogy anya mesélt neki bizonyos témákról.

Nem most volt itt az ideje, hogy ezzel foglalkozzak.

– Készen állsz elengedni Chloet mára? – kérdeztem, mire anya felemelte a kezét.

– Addig tartom itt Chloet, amíg megengeded. Ő szuper! – Egy újabb mosolyt villantott Chloera. – Nagyon jó volt veled egy kis időt tölteni, édesem!

– Veled is nagyon jó volt! – mondta, és talpra szökkent, anya néhány összehajtott ruhájával a kezében.

Chloe vállára tettem a kezem, amikor kilépett a lépcsőre, és ezúttal nem engedtem el. Néhány szót kezdett mondani arról, hogy anyám milyen nagyszerű volt, amikor elindult, de nem hagytam, hogy befejezze. Felém pördítettem és magamhoz húztam, a szám éhesen várta.

Bassza meg, nem számított rá. Leejtette a ruhákat, megfeszült, majd ellazult, és egy világnyi megkönnyebbülést lehelt a csókomba. Azt a kis mormoló, tökéletes nyöszörgést hallatta, amikor a nyelve találkozott az enyémmel, amely a viszonzott éhségről árulkodott, és karjaival átölelte a nyakamat. Hátratoltam a hálószobám felé, hatalmas lépésekkel a küszöb fölött, és ott várt az előző éjszakától még rendetlen ágy. Kétségbeesetten és vadul zuhantunk le a matracra. A csókja finom volt. Az érintése Isteni, és hozzám dörgölődzött, még többet követelve.

Pillanatok alatt megszabadítottam a ruhájától. Meztelen volt alatta.Testápoló és sampon illata volt. Csókjaim a szájáról a nyakára tértek át, majd tovább haladtak. Ezúttal nem volt ideges és bizonytalan, nem olyan volt, mint előző este. A combjait széttárta, és a kezei sürgetően nyomtak lefelé, csípője hozzám szorult, miközben a nyelvem a szeméremajkai közé csapott.

– Igen... – suttogta. – Kérlek, igen... szükségem van...

Nekem is. Sokkal nagyobb szükségem volt rá, mint azt elmondhattam volna.

Szükségem volt a puncijára a számban. Addig kellett dolgoznom a csiklóján, amíg egy vonagló kis roncs nem lett. Szükségem volt rá, hogy befogadja az ujjaimat, amíg nem zihál, könyörög és sziszeg az élvezettől. Szükségem volt rá, hogy elveszítse az eszét, amíg a szíve a fülében nem dübörög, a lélegzete elakad, miközben küzd, hogy ne robbanjon szét, majd elveszettnek érezze magát miatta. Mindenre elveszettnek, kivéve a testemre és az ővére.

Teljesen átadta magát.

Az ellenállása elveszett a ritmusban, a nyögései öntudatlanok voltak. Keze szorosan kapaszkodott a tarkómba. A puncija gyönyörű satuként szorította körbe az ujjaim, miközben elöntött gyönyörének kis patakjával.

Keményen ment el.

Mélyen.

Az ujjaim követelték őt, a nyelvem viszonozta a vicsorgást, és ő elélvezett.

A szívem a fülemben dobogott, a zihálásom megegyezett az övével.

Egy percet sem vesztegetett, miután befejezte. Nem vesztegette az idejét, egy vad rántással letépte a pólómat a fejemen keresztül. Ledobtam a nadrágomat, ő pedig készen állt, és az ágyon lefelé tekergődzve, csinos kis száját a farkam köré fonta

Nem tudtam visszafogni a lökéseket. Nem tudtam abbahagyni a vágyakozást a gurgulázás, a nyáladzás és a nyöszörgések után, amikor a szájában voltam.

A hátára fektettem, és a szeme tágra nyílt, amikor dominánsan és kétségbeesetten fölé térdeltem.

A magáévá akart tenni, láttam a szemében. A szemek többért könyörögtek. És ettől primitívvé váltam, amikor a farkamat a nyitott szájába döftem. Káromkodtam az orrom alatt, miközben megdugtam a száját, és bámultam könnyező szemeit, ahogy erőlködött, hogy befogadjon, és ez még inkább arra késztetett, hogy keményebben csináljam. Mélyebben. A torkát fojtogató és megfeszítő lökésekkel.

Gyönyörű.

Kibaszottul gyönyörű volt.

Kihúztam a farkam mielőtt elélveztem volna, és az ujjaimmal dolgoztam tovább magamon.

– Mondd, hogy akarod az ondómat! – mondtam, mirebólintott.

– Kérlek, kérlek, élvezz a számba! Kérlek... – nyitotta szélesre a száját.

A farkam lüktetett, a golyóim erősen megfeszültek, és szükségem volt erre. Szükségem volt rá.

Az első lövés az arcára fröccsent, a második a nyelvére, majd megszívott. Szívott, amíg spricceltem, mint egy rászoruló kis cica a tejfel után nyivákolva.

Fogtam az arcát, miközben nyelt, és a lélegzete is ugyanolyan ziháló volt, mint az enyém, amikor szélesre tárta, hogy megmutassa, hogy lenyelte.

– Jó kislány – mondtam, és ez tetszett neki. Az édes kis Chloe szeretett jó kislány lenni a hálószobában, ahogy az osztályon is.

Még mindig nehezen lélegeztem, amikor a matracra rogytam, és magamhoz húztam. Ő is nehezen jutott a levegőhöz, miközben átkarolta a derekamat, és az arcát a mellkasomra fektette.

Szorosan átöleltem, és összebújtunk. Test a testhez. Összegabalyodott végtagok, vágyak és kívánságok, és még annyi minden ki nem mondott dolog.

Ő volt az, aki kinyitotta a ki nem mondott szavak ajtaját, és mozgásba lendítette a kerekeket.

– Anyukád sokat mesélt rólad – mondta.