27. - 28. Fejezet

 

27. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Mandy

 

Az anyám mindig a vidám részekkel kezdi. Történeteket mesél arról, hogy az orvosi könyvek megszállottja lettem, ahogy megtanultam olvasni, vagy hogy azóta orvos akartam lenni, mióta elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem, mi is igazából az orvos. Ő ezt hivatásnak hívja. Életcélnak. Végzetnek.

Pedig egyik sem volt.

Egy apró kisgyerek voltam a kórházban, az orvosokban bíztam, hogy megmentik az életemet. Az orvosokban bíztam, hogy megadják nekem azt az erőt, amire szükségem volt, amikor féltem és kicsi voltam és próbáltam kezelni a gyerekkori leukémia fájdalmait és félelmét.

Még mindig beleborzongok, ha rá gondolok. Az éjszakákra, amikor anya kimerülten elaludt mellettem, de én még ébren voltam, fiatal elmémben olyan mi-lenne-ha gondolatok kavarogtak, amiken ötévesen nem szabadna gondolkodni.

Mi lesz, ha meghalok? Fájni fog? Egy angyal fog jönni értem? Csak forgolódtam és forgolódtam és néztem, ahogy anya alszik.

Mit fog anya tenni, ha itt hagyom? Mennyire lesz szomorú? Mennyire fog sírni, ha a mennyben leszek? Ki fog úgy átölelni, ahogy ő, ha már nem fogok élni?

Próbált erős lenni a kedvemért és kiválóan csinálta, de ez fárasztó feladat volt. Rajtakaptam, hogy sír, mikor azt hitte, hogy alszom. Láttam, hogy mennyire próbálja visszatartani a zokogását, amikor fájdalmaim voltak. Láttam a félelmet a szemeiben, ami az enyémet tükrözte, még akkor is, amikor szorosan ölelt és azt mondta, hogy minden rendbe fog jönni. Újra és újra és újra elmondta, hogy jobban leszek, és a legtöbbször el is hittem neki, vagy legalábbis megpróbáltam. Máskor pedig úgy éreztem, hogy egy szerencsétlen kisfiú vagyok, aki soha nem fog olyan életet élni, mint a legtöbb kisfiú. Nem találkozhatok minden évben a Mikulással, nem mehetek meccsekre vagy szülinapi partikra a barátokkal, sütikkel és játékokkal a hátsó udvarban. Nem találkozhatok az állatokkal a szafari parkban és nem mehetünk nyaralni a tengerpartra, nem építhetek homokvárakat.

De aztán, mint kiderült, mégis mehettem. Anyának lett igaza és szerencsés voltam, de még ebben a korban is tudtam, hogy többen nem lesznek azok. Anyám szereti elmesélni mindenkinek, hogy milyen bátor voltam. Mennyire jól fogadtam a kezelést – a kemoterápiát, a fájdalmat és a félelmet, és milyen erős kis lélek voltam, és mindig is az leszek. Még mindig látni a szemeikben, amikor megértik a helyzet szomorúságát, amin keresztülmentem. Az együttérzés, a bánat, az a “szegény Logan” arc.

Aztán az a tekintet csak még szomorúbbá válik, amikor előveszi a képeket, amin egy apró kis test van haj nélkül, és olyan szorosan kapaszkodik belé, ahogy csak tud.

Az emberek azt hiszik, hogy a hajhullás biztosan okozott némi önértékelési problémát és örökké kerülik a témát. Szinte vicces látni az arckifejezésüket, amikor először látják a foltokat a koponyámon és úgy tesznek, mintha nem vették volna észre. Nem is tévedhetnének nagyobbat.

Már rég eloszlattam minden aggodalmamat a hajam elvesztése miatt. Még mindig emlékszem, éjszaka hullott ki az ágyban és reggel megpróbáltam visszatenni a fejemre, mielőtt bárki is észrevenni. Emlékszem, mikor a tükörbe néztem és láttam a szomorú szemeimet a gyorsan kopaszodó koponyám alatt és reméltem, hogy egy nap vissza fog nőni.

Kemény volt.

Az egész kezelés, a kórházi tartózkodás és a fájdalom megrázó volt. Ijesztő.

Több, mint 800 napba tellett, mire minden rendbe jött. Még mindig emlékszem a teljes megkönnyebbülésre, amikor közölték velem, hogy vége. Nincs több infúzió, nincs több konzultáció, nincs több bolyongás a kórházi osztályokon a többi gyerekkel, akik ugyanúgy próbálnak mosolyogni, ahogy én.

Ismertem olyan embereket, akik nem voltak ilyen szerencsések – ezért fordult a figyelmem feléjük. Ezért akartam orvos lenni, aki az embereket azok legmélyebb pillanataiban fogadja, amikor már nincs remény és az életük végét megkönnyíti számukra és a családjuk számára is, amennyire ez csak lehetséges.

Ez soha nem könnyű, közel sem, de én rohadtul mindent megteszek. Soha nem fogom elfelejteni az anyám félelmét a legnehezebb pillanataiban, olyan mélyen az arcába vésődött, hogy szinte olvasni tudnék a vonalakban, még akkor is, amikor kifele állandóan mosolygott.

És az én félelmemet sem fogom elfelejteni soha, amikor őt diagnosztizálták mellrákkal, amikor 12 éves voltam, és bélrákkal, amikor már majdnem végeztem az egyetemen.

Rohadtul meg voltam győződve arról, hogy el fogom veszíteni őt az évek során. A jóra forduló dolgokkal kapcsolatos tapasztalataimból nem volt sok, hogy enyhítsék a pesszimizmusomat. A nagyszüleimet korán elvesztettük. A nagyapámnak lassú lefolyású tüdőrákja volt. Igazán lassú. Rohadt nehéz volt elbúcsúzni tőle. Csak 9 éves voltam. Láttam anyám fájdalmát is.

A nagyanyám összeesett az utcán egy nap, mikor a barátaival volt kint – szívroham, amiből soha nem ébredt fel. 10 éves voltam.

Láttam a gyászt. Láttam a hátrahagyottak pusztulását. Láttam az embereket a földön fetrengve üvölteni, amikor rájönnek, hogy a személy, akit a világon a legjobban szeretnek, elment. Soha nem akartam senkit kitenni ennek, amikor végső búcsút veszek a világtól. Ezt a döntést már korán meghoztam, és elszánt voltam, még a főiskola után is, amikor egy sereg gyönyörű fiatal nő kereste az életre szóló igaz szerelmet.

Nem. Csak azokra koncentráltam, akik csak egy éjszakás dugást akartak. Aztán ez megváltozott, mikor találkoztam Evelynnel.

Állatorvos volt. Valószínűleg még most is az.

Az idejét azzal töltötte, hogy segített az állatoknak – azt mondta, ez az ő hivatása, vagy végzete, vagy valami ilyesmi. Anyának akkoriban egy kis Jack Russell terrierje volt, aminek valami kibaszott gyomorproblémája volt – valószínűleg valami gennyes szardarabot evett a parkban a sövény alól, vagy ki tudja. Amúgy Betyárnak hívták. Elvittük Evelynhez sürgősségi kezelésre. Bementünk a rendelőbe és teljesen letaglózott. Gesztenyebarna haja volt, ami cseresznyepirosan csillogott a fények alatt. Kis pisze orra volt és édesen mosolygott, ahogy összevonta a szemöldökét, mikor koncentrált. De nem csak erről volt szó.

Olyan sok együttérzés volt a szemeiben, amikor Betyár gyógyszereit válogatta, hogy nem tudtam elfelejteni, elállt tőle a lélegzetem.

Pedig megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam. Megpróbáltam elfelejteni, hogy valaha is odamentem és kitörölni őt az emlékezetemből örökre. De nem ment. Mint kiderült, Evelyn néhány héttel később a helyi kórházba érkezett a nagybátyjával, és arra az osztályra osztották be, ahol én dolgoztam. A többi, ahogy mondani szokták, történelem.

Boldogok voltunk. Ő mindig örök optimista volt, szemben az én örök realizmusommal, de nekünk működött. Gyakorlatilag semmi közös nem volt bennünk, de ez is működött. Két furcsa kirakósdarabka voltunk, amik úgy passzoltak egymáshoz, mint egy álom, és én félretettemazt az elszánt elhatározást, hogy nem engedek magamhoz közel senkit, akinek fájna az elvesztésem.

Aztán veserákot diagnosztizáltak nálam. És újra, ahogy mondani szokták, a többi már történelem.

Eltaszítottam magamtól, elhagyott, mindegy. Nem volt szép.

Legutóbb azt hallottam, hogy hozzáment egy oktatóhoz Lancashire-ben, van néhány gyerekük és egy spánieljük. Örülök nekik. Tényleg.

Amikor ott feküdtem az ágyban, Chloe-val a karomban azon a szombat délután, tudtam, hogy ezeket az anyámtól hallotta. Sűrítve és kiszínezve nagyszerű emlékekkel, ahogy ledoktoráltam, édes kis pillanatképek arról, hogy könyvmoly voltam, vagy hogy egyszer nyertem egy focikupát, vagy amikor először mentem Ben Nevis hegymászásra. Mindegy.

Anya mindenkinek elmesélte a szar időket is. Azt mondta, ez tett azzá, aki vagyok. Bátor és erős, és segíteni akarok az embereknek. Értékeltem kedves szavait, de tulajdonképpen ez inkább realistává tett engem, aki már nem akar szoros kapcsolatot. Én csak segítek az embereknek megbirkózni az övék elvesztésével.

– Láttam néhány képet – mondta Chloe és szorosabban ölelt át.

– Anyának ez a szokása – sóhajtottam és én is szorosabban öleltem. – Kérlek, ne hagyd, hogy befolyásoljanak. Már nagyon régen volt.

Felnézett rám.

– Hogy tudna ez engem befolyásolni?

Találkozott a tekintetünk és tudtam, hogy fáradtan nézek.

– Mert én nem a leukémia vagy a veseelégtelenség vagy a gyász vagyok, és nem hullik ki a hajam. Egy orvos vagyok, aki éli az életét, történetesen szereti az edzőtermet, a dombra gyaloglást, sokkal több könyvet olvas, mint egy átlagember és aki túl sok órát dolgozik ahhoz, hogy épeszű legyen.

Rám nevetett, azzal a széles vigyorral az arcán, ami olyan különlegessé tette őt.

– Nem is tudtam, hogy szeretsz kondizni és hegyet mászni. Amíg a mamád nem mondta.

És ezzel fogott meg engem.

Csak a pozitív dolgokra koncentrált, őszintén. Az a teljes szeretet és öröm az arcán, amikor a Ben Nevis mászásomra fókuszált és nem a kemoterápiára, és ez nem terelés volt, hogy ne tedd szomorúvá azzal, hogy beszélsz a testi hibáiról és azokról a szarságokról, amik ezzel járnak – ez a színtiszta igazság volt, hogy ugyanannak a férfinak látott engem, akiért átszáguldott Harrow-n egy péntek éjjel.

Megnyugodtam.

Ő is megnyugodott.

Együtt feküdtünk és lélegeztünk, én pedig azon tűnődtem, hová a pokolba vezet ez az egész, mindkettőnk számára. De nem is számított. Nem érdekelt. Abban a pillanatban nem.

Csak az számított, hogy itt tarthattam őt a karomban.

Ő volt az, aki megtörte a csendet az újabb pozitív gondolataival.

– Láttam anyukád bakancslistáját – mondta. – Hallottam Wellingtonról, az elefántról. Marha jó, hogy megérinthetted.

Visszamosolyogtam rá.

– Anya imádta. Igen, nagyon király volt.

Nevetett.

– Marha király?

Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek.

– Igen, Chloe. Marha király.

Hasra fordult, állát a kezeire támasztotta.

– Tudod, mi lenne még marha király?

– Mondd el.

Szemei felcsillantak, mint a ragyogó napsugarak.

– A többit is megcsinálni. A többi dolgot a listáján.

Elsimítottam néhány hajszálat a homlokáról.

– Alig volt időnk megtervezni őket. Némi szervezésre lenne szükség. Némelyik talán nem is lehetséges.

A kis veréb megvonta a vállát.

– Nem tudjuk meg, amíg meg nem próbáljuk.

És újra nevetett és akkor már biztosan tudtam. Szerelmes voltam belé.

Szerelmes voltam mindenbe, ami vele kapcsolatos, még azokba a dolgokba is, amiket még nem tudtam.

28. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Mandy

 

Ha még nem tudtam volna, hogy szerelmes vagyok belé, mielőtt az anyukájával eltöltöttem egy kis időt, utána már biztos voltam benne.

Igaza volt.

Ő nem a leukémia, vagy a kemoterápia vagy egy vese vagy a kihullott haj. Ő ő volt. Logan. Szerelmes voltam Logan Hall-ba.

A melegsége az oldalamon sokkal több volt, mint amit eddig ismertem. Ahogy rám nézett, semmi nem volt ahhoz képest, amit Liammel éreztem – még akkor sem, amikor azt mondta, hogy én vagyok élete szerelme. És nem csak ő volt az, akinek a rabja voltam. Már nem. Szerettem Jackie-t is – annak ellenére, hogy még csak most találkoztunk.

– Őszintén – mondtam. – Nincs jobb idő, mint a jelen. A nagymamám szokta mindig mondani nekem, ha valamit meg akarsz tenni, lányom, kelj fel és csináld.

Logan nevetett.

– Meg akarsz mászni egy hegyet itt és most, ugye? Feltolni egy kerekesszéket a domboldalon és énekelni Anyának egy halleluját a csúcson?

Egyáltalán nem számított rá, amikor visszabámultam rá hidegen, mint egy uborka.

– Miért ne?

Végig mosolyogtam, ahogy feldolgozta a szavaimat és elgondolkodott. Láttam, hogy gondolkodik.

– Most komolyan, Chloe, nem tudunk feljuttatni egy kerekesszéket a hegyre. Anélkül nem, hogy ne bérelnénk egy őrült terepre alkalmasat és ne kezdenénk el edzeni, hogy fel tudjuk vinni oda.

Megbillentettem a fejem, még mindig mosolyogva.

– Jó, akkor talán ne egy hegyet. Ne olyat, mint az Everest. De mi a helyzet a kissebbekkel? Amiktől mégis olyan érzésed lesz, hogy megmásztad az Everestet?

Még mindig gondolkodott, de azt hiszem, én gyorsabban gondolkodtam, mint ő.

– Kislánykoromban csináltam már ilyet – mondtam neki. – A nagynéném Wales mellett lakik és ott van nekik a Malvern-hegység. Hallottál már róla?

Logan arca olyan komoly volt.

– Talán, futólag.

– Nagyon király – mondtam. – Egy egész sor van belőlük és nagyon magasnak érződnek és ragyogó ott fent, biztos vagyok benne, hogy vannak ösvények, amin fel tudjuk tolni anyukád kerekesszékét.

Kereste az okokat, amivel lelőheti az ötletemet, hogy nem valósítható meg, tudtam, hogy kereste, de én továbbra is mosolyogtam és bólogattam és végül nem tudta megállni. Visszamosolygott.

– Hosszú út lenne és elég nagy kapaszkodó.

Megvontam a vállam.

– És akkor?

– És fel kellene készítenünk őt is…

Újra megvontam a vállam.

– Hát akkor kérdezzük meg. Meglátjuk, mit mond.

Még mindig mosolyogva megbillentette a fejét visszabámulva rám.

– Komolyan gondolod? Tényleg át akarod velem utazni az egész országot, hogy megmásszunk néhány dombot, mint a gyerekek és tolni akarod anya kerekesszékét fel az ösvényen, míg el nem érjük a csúcsot?

– Igen, ezt akarom – mondtam neki. És komolyan is gondoltam. Még soha nem voltam ilyen komoly.

Felkönyökölt.

– Ez némi szervezést fog igényelni.

Forgattam a szemem.

– Biztos vagyok benne, hogy együtt meg fogjuk tudni szervezni.

– Gondolom, megvalósítható – mondta.

– Akkor csináljuk – mondtam, mire nevetett.

– Nem tudjuk ma megcsinálni.

– Akkor holnap.

Újra nevetett.

– Akkor jobb, ha mész és megkérdezed az anyámat.

Felpattantam, mintha puskából lőttek volna ki, remegő lábakkal ugráltam ki a lépcsőfordulóhoz, már le sem szartam, hogy meztelen voltam előtte. Belebújtam Jackie ruháiba, mielőtt elértem az ajtaját, és nem tudtam megállni, egyenest bementem, kirángatva őt egy keresztrejtvényből.

Logan mögöttem volt, léptei hangosak és nyugodtak voltak, de én azonnal belevágtam, a szívem hevesen vert.

– Szeretnél hegyet mászni holnap?

Letette a tollát és közelebb hajolt.

– Mit kedvesem?

Rámutattam a listára a falon.

– Megmászni egy hegyet – mondtam. – Akarod holnap?

Próbálta értelmezni, amit mondtam, tágra nyílt szemekkel nézett rám, Logan avatkozott közbe mögöttem.

– Chloe el akar vinni minket holnap a Malvern hegyekbe, fel akarja tolni a kerekesszékedet a csúcsra, én mondtam neki, hogy…

– Igen! – mondta közbevágva. – Igen, holnap hegyet akarok mászni! Számoljatok velem is!

Logan felé fordultam és csak elképzelni tudtam, hogy mennyire érezhette magát megvezetve a kettőnk vigyorát látva, mi ketten már a hegymászó küldetésünkre készültünk teljes erőbedobással.

Pár másodpercig még vitatkozott, küzdött az észérvekkel, vagy bármivel, amire szüksége volt. Aztán felsóhajtott. Vigyorogva sóhajtott.

– Rendben – mondta. – Hát akkor holnap a Malvern hegyekbe megyünk.

A levegőbe bokszoltam. De tényleg, belebokszoltam a levegőbe, és Jackie is. Adtunk egymásnak egy ötöst és mondogattuk, hogy milyen nagyszerű lesz és őrület, hogy mennyire úgy éreztem, hogy már ismerem őt.

Pár percig még kitörő lelkesedéssel tervezgettünk, mielőtt Logan közbeszólt a gyakorlatias dolgokkal.

– Mi lesz a lábbelivel?

Jackie kiderítette, hogy egyforma a lábméretünk, úgyhogy azt mondta, hogy felvehetem az ő régi hegymászó cipőit.

– És mi lesz az autóúttal?

Az autós utazások szórakoztatóak lehetnek, Jackie szunyókálhat egyet, én pedig nem bánom, hogy a hátsó ülésen kell ülnöm, hogy az oxigénpalackja töltve és csatlakoztatva maradjon.

– Hogy találjuk meg a helyes útvonalat és tervezzük meg a legjobban?

Megvontam a vállam.

– Meg fogjuk csinálni.

Ekkor a szemei ugyanúgy csillogtak, ahogy az anyukájáé.

– Igen – mondta. – Biztosan meg fogjuk.

Olyan izgalmas volt az az este. Segítettem Logannak túrós pitét csinálni és az emeleten ettük meg Jackie-vel. Nevettünk régi emlékeken, de ezek mind jó emlékek voltak. Karácsonyi mesék, buta mulatságok a nyaraláson, és hogy Logan mennyire szereti a 80-as évek filmjeit.

Mondtam nekik, hogy én is szeretem a 80-as évek filmjeit. Még mindig szerelmes voltam A Labirintus koboldkirályába és örökre az is maradok…

Majdnem annyira, mint amennyire Dr. Hall-ba voltam szerelmes.

Nevettünk. Befejeztük a keresztrejtvényt.

Logan egész este fogta a kezemet, ahogy ott ültünk egymás mellett az anyukája ágyánál. Nem engedtem el. Már sötét volt, mikor anyukáját lefekvéshez készítette.

– Sonkás szendvicsek – mondta és mi ketten egymásra néztünk.

– Azt szeretnék. Sonkás szendvicseket és egy csésze teát, a hegy tetején.

– Biztos vagyok benne, hogy ezt el tudjuk intézni. – mondta Logan.

– És egy vagy két kekszet utána – tette hozzá vigyorogva, ami engem is vigyorgásra késztetett.

– Nagyon korán fel fogok kelni és elkészítek mindent – mondtam.

– Azt hiszem, nem fogok tudni aludni – mondta.– Olyan izgatott vagyok – sóhajtott egy kicsit és rádőlt a párnáira. – Olyan átkozottul izgatott.

– Aludni fogsz anya – mondta Logan. – Szép álmokat. – Megcsókolta a homlokát és megölelte. Kettejüket látva elolvadt a szívem. Csendben kiléptem a szobából. Én sem voltam biztos abban, hogy fogok aludni.

Már Logan hálószobájában voltam, mikor lekapcsolta a lámpát anyukájánál és visszajött, és én készen álltam rá. A vágy öntudatlan bizsergésével és biztosan tudtam, hogy ő is ugyanezt érzi.

Nem adott egy másodpercet sem és már mellettem is volt, és mélyen megcsókolt.

– Várj! – mondtam neki a kezemet a mellére téve.

– Mi az? – kérdezte, forró lélegzetét éreztem a számon.

– Van sonkád?

– Mi? – kérdezte újra.

– A szendvicsekhez. Ha nincs itthon sonka, vennünk kell.

Kifújta a levegőt és egy pillanatra elgondolkodott.

– Nem friss sonka, de azt hiszem, hogy egy konzerv van a szekrényben.

Ajkai megérintették az enyémet. Eltoltam őt.

– Csak gondolod? Vagy biztosan van?

– Chloe, biztos vagyok benne, hogy van.

– Menjünk, nézzük meg – mondtam. – Kérlek, biztosnak kell lennünk abban, hogy megkapja, amit szeretne.

Sóhajtott és adott egy puszit az orromra.

– Ne mozdulj!

Ahogy kilépett az ajtón, mégis megmozdultam. Levetkőztem és bebújtam az ágyába, meggyőződtem róla, hogy mindkét lámpa fényesen világít, mielőtt betakaróztam.

Egy perccel később már vissza is ért, és ahogy meglátott engem, már gombolta is ki az ingét.

– Gondolom, ez azt jelenti, hogy biztosan van egy sonkakonzerv a szekrényben – mondtam, miközben a nadrágját vette le.

– Igazából kettő is – mondta, lehúzta a boxeralsóját és elrúgta.

Ledobtam magamról a takarót, és széttártam a lábaimat neki.

– Akkor készen is állunk – mondtam.

Öleltem mindenhol, a kezeim sóvárogtak a bőre után, ahogy ő is sóvárgott utánam.

Megdugott. Elég keményen ahhoz, hogy minden egyes lökésnél felnyögjek. Olyan erősen élveztem, hogy csengtek a füleim és őrülten kapkodtam levegő után.

Leszoptam őt. Könyörögtem érte. Úgy érintettem meg minden egyes porcikáját, mintha ő lenne az arany a szivárványom végén, mert ő is volt. Ő volt a mindenem.

Amikor egymással szemben feküdtünk az ágyban a sötétben, halkan beszélt hozzám.

– Köszönöm, hogy törődsz vele,– mondta – anyámmal.

– Arról gondoskodni, hogy megkapja a sonkás szendvicseit nem igazán nevezhető törődésnek.

– Ó, dehogyis nem – mondta és megsimogatta a hajamat.

– Basszus! – mondtam, hirtelen eszembe jutott valami.

– Mi az?

– Kekszek. A szendvicsek után kekszeket szeretne. Mi a kedvence? Van itthon keksz? Úgy értem, ha nincs itthon a kedvence, akkor meg kell majd állnunk valahol útközben. Ő…

– Állj! – mondta és az ujját az ajkamra tette. – A pudingkrémes keksz. Imádja. Én ki nem állhatom. De tudom, hogy van egy doboz, ami tele van és vannak tartalék zacskók is azokból a vacakokból a szekrényben.

– Áuu – vágtam egy grimaszt. – Utálom a pudingos kekszet.

– Meg valami, ami közös bennünk – mondta.

– Utálhatjuk együtt a pudingos kekszet. Alapítsunk egy klubot – nevettem.

Közelebb húzott magához.

– Ezért is szeretlek, Chloe. Te egy vidám, édes kis lélek vagy.

Szeret.

Elállt a lélegzetem.

És ő meghallotta.

Vártam, hogy visszalép. Hogy azt mondja, bár azt mondtam, szeretlek, de úgy értettem, hogy…

De nem jött. Csendben volt.

Úgyhogy kimondtam. Akkor is, ha nevetséges volt, ha a világon majdnem mindenki csak forgatná a szemét és azt mondaná, hogy hülye vagyok, nem lehetek szerelmes öt perc után, meg ilyesmi, de én mégis kimondtam.

Végigfuttattam az ujjaim a bőrén, fel a nyakáig, végigsimítottam a haját, a bőrfoltok felett, oda és vissza, aztán kimondtam.

– Én is szeretlek.