7. - 8. Fejezet

 

7. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Tobys

 

A reggeli ingázás egyhangúságával szemben egy valódi kis energiabomba volt, ahogy a velem szemközti ülésre huppant. Kifújt egy kósza hajtincset a homlokából, aztán megszólalt – egyetlen egyszerű kis szót mondott, amelyet az egyik legszebb mosoly kísért, amit valaha láttam.

– Helló.

Lehet, hogy ez csak egy egyszerű kis szó volt, de nekem annál többet jelentett.

Láttam, ahogy a kocsi folyosóján közeledett, minden ülést lecsekkolva. Láttam, ahogy megtorpant, amikor meglátott engem ahogy ott ültem könyvemmel a kezemben, látszólag a magam dolgával törődve.

– Helló – válaszoltam.

Éles kontraszt volt közöttünk. Az ő mosolya ragyogóbb volt, mint a reggeli nap, az enyém pedig merev, mint a beton. Hideg. Rendíthetetlenül földhözragadt.

Mégis, ez az ellentét működött.

Megmagyarázhatatlan, hogy az ő pezsgő életkedve hogyan hathatott az én halálian unalmas világomra, de megtörtént. Működött. A végletekig értelmetlen és logikátlan volt – de működött.

A hóna alól előhúzott egy újabb agyonolvasott könyvet, és az ölében lapozgatni kezdte.

A könyvjelzője szorosan oda volt fogva a borító alá. Még mindig éreztem a repedezett bőr puhaságát az ujjaim között. Próbáltam visszaterelni a figyelmemet a Mesterre, de nem sikerült. Nem, amikor a szeme minden egyes alkalommal felém villant, ahányszormegmozdult a lába.

Összevillant a tekintetünk.

A térdeit mozgatta, és éreztem, hogy felém villan a tekintete, valahányszor megmozdult.

Megint ideges volt. Egy édes kis idegzsák már a nap elején.

Mondani akartam valamit. Meg akartam kérdezni tőle, hogyan telt az estéje, mit olvas ma. Meg akartam kérdezni, hogy hová megy, és hogy miért tűnt mindig úgy, mintha egy hurrikán mosolygó középpontja lenne, ahogy a peronok között ugrál. Mégsem mondtam semmit. A tekintetemet mereven a könyv lapjain tartottam és nem felejtettem el lapozni. Folyamatosan a könyvön tartottam a tekintetemet, ahogy elhaladtunk a Sunnydale-i viadukton túli tölgyfák sora mellett, és a sarki bolt táblája mellett a friss újságcímekkel a Callow Roadon, és az öt piros ajtón mellett a wentoni állomásnál.

A tekintetemet a könyvön tartottam, miközben a telefonján pötyögő nő Eastworthben felszállt a vonatra, és miközben a rendetlen szőke szakállú férfi Newstone-ban káromkodott, miközben megtalálta a vasúti bérletét.

Lapoztam, amikor Churchleyben az idős nő – az állandóan mogorva arcával és az évek óta viselt virágos sállal – elhaladt mellettünk a kocsiban.

És mindeközben Chloe térdei folyton mozogtak, és a szemei folyton rám villantak.

Harrow egyre közeledett.

A térdei szélesebbre nyíltak, a szeme még jobban villogott.

Küszködött. Éreztem, hogy küszködik – birkózik a szavakkal, amelyeket ki akar mondani.

Ahogy én is.

Én is küzdöttem.

Kifújta a haját a homlokából, amikor bejelentették, hogy a következő megálló Harrow, és a térdei ismét megmozdultak, de végül én voltam az, aki megtette az első lépést.

Megköszörültem a torkomat, és feltettem neki a kérdést, pont a megfelelő pillanatot választva, amikor a szeme az enyémbe kapcsolódott.

– Mit olvas?

A világot jelentette számomra ahogy rám mosolygott.

Felemelte a borítót, és én újra megdöbbentem. Őszintén, a lelkem mélyéig megdöbbentem.

– A Mythago erdőt Robert Holdstocktól – mondta.

Bólintottam, és az ezt kísérő mosoly ezúttal nem volt sem hideg, sem merev.

A hangszóró fémesen reccsent. Harrow. A következő állomás Harrow.

– A francba – motyogta, felkapta a táskáját, és ellenőrizte, hogy a pulóverének cipzárja fel van-e húzva.

Már talpon volt, mire újra megszólaltam. Éppen a könyvemet akartam betenni a táskámba, de nem maradt elég sokáig, hogy ezt észlelje.

– Lavondyss – mondtam neki, miközben kilépett a folyosóra. -A kedvenc Robert Holdstock-regényem a Lavondyss.

Tágra nyílt szemmel fordult vissza felém.

– Lavondyss– visszhangozta. -Azt én is szeretem.

Nem is kételkedtem benne. Az arcára volt írva.

– Viszlát- mondta. És ezzel elviharzott megint, mint a fehér nyúl.

8. fejezet

CHLOE

 

Fordította:Tobys

 

Álmomban sem gondoltam volna, hogy szereti a Lavondyss-t. Nem olyan fickónak tűnt. Én inkább történelmi regényekre vagy politikai szatírára tippeltem volna. Vagy talán még valami non-fiction regényre a Szaturnusz gyűrűiről. De nem Lavondyss-ra. Semmiképp sem Lavondyssra.

Ez csak még jobban izgatott, ahogy Harrowhoz érve elrohantam.

Próbáltam nem gondolni rá. Arra, hogy a Lavondyss egy példányát tartja kulturált ujjai közt. Így gondoltam rájuk – kulturált. Hosszú ujjak, de férfiasak. Intelligensek.

Hosszú, férfias, intelligens, kulturált ujjak, jegygyűrű nélkül.

Óvatosan mozogtak. Megfontoltan. Ügyesen.

Egy újfajta bizsergés tört rám, amikor elképzeltem az ügyes ujjaitabőrömön.

Az én...

Nem.

Nem.

Ezt nem tehettem.

Ezt nem.

Mire a Harrow negyedhez értem, a pulóverem már féliglehúztam és berohantam a Kingsley részlegbe. Vickie a recepciónrám nevetett amikor elrobogtam mellette. Hangosan nevetett.

– Nyugi, tigris. Mindig mindenhol nyolcszáz mérföld per órával száguldasz?

Igaza volt.

Valószínűleg tényleg mindenhová nyolcszáz mérföld per órával mentem.

– Jó reggelt – mondtam, és mosolyogva integettem neki.

Bedobtam a táskámat a Mythago erdővel együtt a nővérszobába, és nekiláttam a munkanapomnak.

Jól sikerült. Csupa mosolygás, segítőkészség és közben Carolinetól azt is megtanultam, hogyan kell helyesen kötést cserélni. Ővicces volt és kedves, és a betegeket is megnevettette.

Én is ilyen akartam lenni. Boldoggá akartam tenni őket, még akkor is, ha aznap pokolian ideges voltam.

Azt hittem, bajban vagyok, amikor Wendy Briars ebédszünet után beintett a 6-os konzultációs szobába – mindig ez volt reakcióm az ilyesmire. Ó, Chloe, bajban vagy. Késő éjszakák, alváshiány és a túl sok agyalás Poncius Pilátuson.

De nem, nem voltam bajban.

Valami papír volt a kezében, miközben a vele szemben lévő székre mutatott.

– Figyeltelek munka közben– mondta, és éreztem, hogy elpirulok.

– Valóban?

Bólintott.

– Valóban, és van itt néhány korai jelentés is, ami alátámasztja a megfigyeléseimet.

Visszabólintottam, bár nem tudtam, mi a fenét akar mondani nekem.

– Nem semmi vagy– mondta és ragyogón rám mosolygott.– Nem hiszem, hogy láttam még valakit ennyire energikusnak és pezsgőnek tíz óra talponlét után.

Mégjobban elpirultam, és zavartan néztem az ölemben idegesen mocorgó ujjaimra.

– Rengeteg energiám van, anyukám mindig azt mondta, hogy örökmozgó vagyok, hacsak nincs egy könyv a kezemben.

– Ez itt jó dolog – mondta. – Egy nagyszerű dolog. És talán tudok is egy helyet, ahol hasznát vehetnénk a pezsgő természetednek.

Összenéztem vele.

– Egy helyet? Mármint egy helyet a kórházban?

Ismét bólintott.

– Felmerült egy lehetőség. Az egyik palliatív ápolónőnk hamarosan szülési szabadságra megy. – Szünetet tartott. – Ez egy komoly állás. Nagy kihívás. És szeretném, ha alaposan megfontolnád, mert még a gyakornoki állásod is új.

Bólogattam vele együtt.

– Vállalom. Szeretném.

Döbbenten nézett rám. Láthatóan kizökkent a mondandójából.

– Nem kellene többet tudnod róla?

Megráztam a fejem.

– Nem. Ez olyasmi, ami miatt ezt a képzést választottam.

– A palliatív ellátás?

– Igen. Tizenkét éves koromban végignéztem a nagybátyám halálát. Az emberek, akik segítettek neki csodálatosak voltak. Kedvesek, vidámak és minden szavára odafigyeltek, és még azután is otthon éreztük magunkat, hogy meghalt.

Elmosolyodott.

– Reméljük, hogy ez itt is így van. Ezért kérdeztelek meg téged. Victoria azt mondta, te tudod, hogyan kell meghallgatni másokat. Hogyan lehetsz komoly és tisztelettudó, ugyanakkor pezsgő és kedves.

– Ezt mondta? – Büszkeség feszítette a mellkasom

– Igen, Chloe. Ezt mondta. Magamtól is könnyen rájöttem volna, akkor is, ha ő nem mondja. Ahova te belépsz, felragyog a szoba

Átlapozta a papírokat, és elkezdte taglalni a részleteket, én pedig szívdobogva és boldogan bólogattam, mert köszönöm, univerzum, tényleg ez volt az, amire vágytam. Egy komoly hely, ahol változtatni lehet a világon, az ember útjának végső állomásán.

– Az osztályt Dr. Logan Hall vezeti – mondta.–És higgy nekem, ő csodálatos. Egy hihetetlen ember.

Bólintottam.

– Dr. Logan Hall.

– Fáradhatatlan és odaadó, egy pillanatra sem lankad az emberek iránti törődése. Ebből a szempontból nagyon jól ki fogsz jönni vele. Egyszerűen tudom.

Tudtam, hogy most jön egy „de”. Éreztem a levegőben.

És igen, ott volt.

– De vannak más szempontok is, amikhez hozzá kell szoknod. Mint mindannyiunknak.

– Más szempontok?

Miközben beszélt, egyenesen rám nézett.

– Ő nagyon... komoly. Nem beszél sokat. Kivéve, ha technikai vagy munkával kapcsolatos dolgokról van szó. Vagy egy beteghez vagy a családjához. De amúgy inkább... sztoikus.

– Sztoikus– ismételtem meg, és rájöttem, hogy biztos visszhangnak tűnök.

– Igen. Sztoikus. – Újabb vigyort villantott. – Majd meglátod magad.

Ezúttal nem ismételtem meg.

Újra átlapozta a papírokat.

– Van néhány heted, amíg a Franklin részlegen elkezdődik a képzésed. Egy héttel Gina távozása előtt elég lesz átmenned.

– Van még néhány hetem a Kingsleyben?

– Így van– mondta. – És köztünk szólva, én a lehető legtöbbet hoznám ki belőlük. Dr. Hall hihetetlen ember, de magasak az elvárásai. – Ismét elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy megfelelsz majd nekik.

Bárcsak én is olyan biztos lennék benne, mint ő.

Összeszedelőzködött, távozni készült, de én még nem álltam készen.

– Dr. Hall? – Kérdeztem. – Azt mondja, hogy ő nagyon komoly? Ez azt jelenti, hogy szigorú?

Megrázta a fejét.

– Nem, Chloe. Ígérem neked, hogy nem gonosz. Csak...komoly.

– Komoly. Sztoikus– mondtam újra.

– Így van. Komoly és sztoikus. – folytatta a papírok rendezgetését.

Komoly és sztoikus, és hihetetlenül jó orvos. Alig vártam, hogy találkozzam vele.

Hallottam Franklin részlegről. Mondták, hogy ez a végső állomás, és láttam a fő recepción a jelzését. A kórház másik oldalán volt. Ennyit a Vickievel alakuló csodálatos barátságomról. De ott is ki fogok jönni több emberrel is. Biztos vagyok benne, hogy többen is lesznek.

Dr. Hallal talán nem, a hallottakból ítélve. De biztos voltam benne, hogy rengetegen lesznek, akik pont úgy mosolyognak majd rám, mint én őrájuk.

Felálltam, de megtorpantam még egy másodpercre, csak még egy utolsó mondatra.

– Köszönöm, Wendy – mondtam neki, remélve, hogy tényleg tegeződhetünk. – Mármint, hogy gondoltál rám. Ez nagyon sokat jelent nekem.

– Köszönöm, Chloe – válaszolta,– hogy volt valaki, akire gondolhattam.

Maga elé engedett, és én zúgó fejjel léptem ki a folyosóra. Zsongott az agyam az új élet, valami fontos dolog lehetőségétől. Valami újtól.

– Nem fogod megbánni – mondtam, miközben elment. – Ígérem, nem fogod megbánni, hogy engem választottál.

Visszafordult felém, még mindig mosolygott.

– Egy pillanatig sem gondolnám, hogy meg fogom bánni – mondta. – Csak remélem, hogy te nem fogod megbánni, hogy elvállaltad.