47. - 48. - 49. Fejezet

 47. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Niky

 

Ő volt a napfény az én esőmben. A kopogását és a sírását hallva a bejárati ajtón az éjjel, olyan jelzés volt, ami térdre kényszerített.

Bassza meg! Akartam őt.

Bassza meg! Szükségem volt rá.

De bassza meg, neki nem volt rám szüksége.

Így hát ott ültem a sötétben.

A telefonom még mindig le volt halkítva, az asztalon pihent az inzulinnal együtt, és anyu levele ott volt mellette, a Logan írása fényesen égett.

Már azelőtt tudtam, hogy Dr. Mitchell felhívott aznap délután, de ez nem számított. Mindig volt hely a fájdalomban az újabb fájdalomnak.

Mégis megbirkóztam vele. Ahogy mindig is megbirkóztam. Ahogy mindig is,hideg, acélos szívvel kényszerítettem át magam a nyomorúságon.

Azon a héten három napot kivettem, hogy rendbe szedjem magam és az osztályon úgy nézzek ki, mint a szokásos Dr. Hall, mielőtt elindultam a vonathoz aznap reggel. Az ülőhelyem üresnek tűnt a szemközti ülésen lévő Pattogóbogárka nélkül, de én felkészültem rá. A regényem becsukva, fölöslegesen hevert az ölemben, de ez nem számított. A lapok szolidaritása elég volt ahhoz, hogy stabilan tartson.

Sietősen mentem a kórházba vezető úton. Köszöntem a recepciós személyzetnek, és felmentem a Franklin Ward-ba, mintha minden úgy lett volna, ahogyan normális, integettem Richardnak, amikor elhaladtam mellette. Romi volt az egyetlen, aki úgy nézett, mintha szellemet látott volna, amikor elsuhantam mellette a folyosón a konzultációs szobába vezető úton. Elhúzódott egy a mellkasához szorított írótáblával, a válla felett pislogott rám, én pedig pontosan tudtam, hogy hova tart.

Egyenesen Chloehoz.

Alig helyezkedtem el a helyemen, amikorideges kis koppanás szólt az ajtómon. Megköszörültem a torkomat, mielőtt behívtam volna, ügyelve arra, hogy hideg és nyugodt maradjon a tekintetem, ahogy a kis pattogóbogaram belépett. Egyenesen a szemközti székre pottyant, és áthajolt az íróasztalon, tágra nyílt szemmel. Csakhogy ezúttal az ujjait nem forgatta. Ezúttal egyáltalán nem volt pattogóbogárka.

– Kedd este elmentem hozzád – mondta. – Hívtalak egész este. Hallottad, ugye? Biztosan hallottál.

– Sajnálom – válaszoltam. – Eléggé el voltam foglalva Anya temetésének az előkészületével. – És rosszul éreztem magam a hülyeségeim miatt.

– Rendben – mondta.

– Rendben – mondtam én is.

A szemei egyszerre voltak hevesek és szeretetteljesek. Gyönyörűvolt. Pont, mint mindig, gyönyörű.

– Aggódtam érted.

Bólintottam.

– Köszönöm. Jól vagyok.

– Rendben – mondta.

– Rendben – mondtam én is.

Ez még több baromság volt.

Az egész sajnálom dolog egy baromság volt, és kurvára mélyebbre szúrt, mint amit ő valaha is megtudhat.

– Ennyi, ugye? – kérdezte. – Tényleg azt akarod, hogy így legyen?

Felemeltem egy tollat, és ezúttal én voltam az, aki csavargatta.

– Nem vagyok biztos, hogy értem, hogy mire gondolsz, Chloe. Ha a szakmaiságra gondolsz, akkor igen, azt akarom, hogy így legyen.

– Rendben – mondta.

– Rendben – mondtam én is, és megvetettem magam a kibaszott életem miatt.

– Szeretlek – mondta. – Milliószor is mondhatom, és mondani is fogom. Mert szeretlek.

– Jó tudni – mondtam, mire homlokráncolva nézett rám.

– Miért vagy ilyen?

Erre nem tudtam választ adni. Olyant nem, amit valaha meg is oszthatnék vele. Azóta nem, mióta annyira szerettem őt.

– Nézd, Chloe – kezdtem. – Igazán nagyra értékelem mindazt, amit adtál nekem. Mindkettőnknek: nekem és Anyának. De ennek most már vége. A Franklin Ward-ra kell koncentrálnunk, és neked pedig annyi mindent kell tanulnod, annyi mindent kell élvezned.

Tüzes pillantást vetett rám, ahogy felállt a helyéről.

– Komolyan mondom – mondta. – Szeretlek, Logan.

Bárcsak én is mondhattam volna neki ezt.

Az ebédszünetet arra használtam, hogy átmenjek a Gavton Ward-ba. Dr. Mitchell már várt rám, és bevezetett a szobájába, előkotorva a papírjait mielőtt helyet foglalt volna.

– Ne jöjjön nekem semmiféle baromsággal – mondtam neki. – Csak mondja el a híreket.

El is mondta a híreket.

Minden egyes részét megértettem.

Pontosan értettem, hogy mit jelent.

Én voltam az időjós, teljesen tisztában voltam azzal, hogy milyen vihar közeleg, mielőtt egy felhő is elérte a partot.

Minden rendben volt.

Ezúttal tényleg rendben volt.

A Franklin Ward-ra koncentráltam, semmi másra. Elfojtottam a fájdalmamatminden este, bámultam az inzulint,küzdöttem a könnyeimmel anyalevélétől, és a Franklin Ward-rakoncentráltam. Mindig a Franklinre próbáltam koncentrálni.

Teltek-múltak a napok, és Chloe minden reggel megjelent az ajtómban.Minden reggel leült a velem szemben lévő ülésbe, és ugyanazokat a szavakat mondta, mielőtt felállt, és folytatta a napját.

– Szeretlek, Logan. Elmondhatom milliószor is, de nem számít. Mindig szeretni foglak.

Minden nap megtettem mindent, hogy ne vegyek róla tudomást.

Minden nap megtettem mindent, hogy elengedjem.

A személyzet az osztályon más volt a néhány napos szabadságom után, együttérző pillantásokat vetettek rám, valahányszor elmentem mellettük. Tudtam, hogy tudják, hogy az anyám meghalt. Tudtam, hogy együttéreznek velem, és szomorúak a fájdalmam miatt, de nem akartam ezt. Nem akartam, hogy bárki is fájdalmat érezzen miattam. Nem akartam, hogy bárkibármit is érezzen miattam.

Szóval, távol tartottam őket, mint régen, mielőtt Chloe belépett a világomba. Nem beszéltem, nem osztottam meg semmit, csak arra koncentráltam.A Franklin Ward-ra. Mindig a Franklin Ward-ra.

Az estéimet praktikus dolgok töltötték ki, amik lefoglaltak otthon.

A napjaim azzal teltek, hogy orvosként segítettem az embereknek a leggyengébb állapotukbanmég akkor is, amikor én a sajátom ellen küzdöttem.

Az emberek hívtak otthon is, az én telefonomat és anyáit is, részvétüket fejezték ki, sírva fakadtak, és olyan szomorúak, olyan szomorúak voltak, de nem akartam ezt. Nem akartam mást, mint elbúcsúzni anyától, és hogy elhamvasszák a Redwood Krematóriumban.

Napokig vártam. Napokig tartott, míg az előkészületek összeálltak. Míg végül, kibaszottul hála, a szertartás kezdett formát ölteni.

Elmondtam az embereknek a részleteket, megosztottam az információkat anya barátaival, mintha csak egy szokásos találkozó lenne a kórházban, aztán értesítettem a kórházi koordinátorokat a temetés időpontjáról. Egy újabb pipa a praktikus dolgok dobozába. Biztosítottak arról, hogy Rachel Edwards átvállalja a műszakomat.

Ez jó. Kitűnő. Minden a helyén van a szertartáshoz.

Mindent, kivéve a Pattogóbogaramat.

Még a temetés közeledtével sem mondtam semmit a kórtermi csapatom egyik tagjának sem,semmi színvallás, hogy anyát hamvasztatom. Sem, hogy egy gyászoló férfi vagyok egy gyásszal teli kórteremben.

Egészen tegnap estig.

Egy aprócska törés volt a páncélomontegnap este.

Chloe a recepción volt, amikor este elmentem a Franklin Ward-ból, nekitámaszkodott az íróasztalnak, ahogy ellenőrizte a gyógyszeres nyomtatványokat, és napok óta először nyúltam érte, megragadva a karját, ahogy találkozott a tekintetünk.

– Sajnálom – mondtam neki. – Őszintén, Chloe, sajnálom.

A vállrándítás felgyújtotta a szívemet, a szokásos módon ettől a gyönyörű kis teremtéstől.

– Ne sajnáld – mondta. – Ne sajnáld többé, csak hagyd abba, hogy eltaszítasz magadtól.

Azt kívántam, bárcsak megtehetném.

– Jó éjszakát, Pattogóbogárka – mondtam, és örök idő óta először hamarabb mentem el az osztályról, mint ő.

48. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Hannah

 

A hétvége szar volt, próbáltam átvészelni a napokat Logan nélkül. Anyával, apával Beanoval töltöttem el az időt, de a szívem darabokban volt. Mégis határozott voltam. A Franklin osztályon, minden nap odatettem magam.

Már elégé kezdtem megszokni ahogy minden reggel rutinosan a folyosón végig sétáltam Logan irodájába. Magabiztos voltam a rituáléban, ahogy bekopogtam, majd beléptem, leültem a vele szemben lévő székbe, és elmondtam neki mennyire szeretem.

Váratlanul ért, amikor aznap reggel, kitártam az ajtót, besétáltam, és Dr. Edwards-ot találtam ott Logan helyén. Az arcom valószínűleg elsápadt, az állam leesett, ahogy felnézett rám.

– Chloe, segíthetek? – Kérdezte, de nem tudott segíteni. Hacsak nem csettint az ujjával, hogy egyta-da kíséretében visszaadhassa az én Loganemet.

Dadogva feleltem.

– Lo…, úgy értem, Dr. Hall – szünetet tartottam. – Ma nem jött be?

Dr. Edwards a fejét rázta.

– Nem hiszem. Megkértek, hogy helyettesítsem az osztályon.

– Köszönöm – Mondtam, és sietve távoztam onnan, szinte összeütközve Wendy Briars-sal az ajtóban.

– Hoo, tigris – nevetett. – Soha nem lassítasz a villámgyors tempódon ugye?

Hatalmas mosoly volt az arcán, amíg nem látta a félelmet az enyémen.

– Mi a baj? – kérdezte. – Chloe, jól vagy?

Már a fejemet ráztam, még mielőtt befejezte volna a mondanivalóját.

– Nem hiszem, hogy Logan ma bejött, és látnom kell, és nem tehetem, mert nem tudom, hol van.

Tudtam, hogy többet tud, mint én. Láttam a szemében.

– Nos…én…azt hiszem szabadnapot vett ki – mondta. – Úgy tudom, valamilyen családi esemény miatt.

 Az arcomra kiülő borzalom kész mestermű lehetett, mert akkor jöttem rá. Abban a pillanatban rájöttem.

A temetés.

Ma volt az édesanyja temetése.

Én meg nem tudtam… képtelen voltam elhinni… mert ott kellett volna lennem… ott kell lennem mellette.

– Chloe? – kérdezte Wendy ismét. – Chloe, jól vagy?

Újra megráztam a fejem, ahogy a félelem felülkerekedett.

Olyan nincs, hogy ne legyek ott Jackie búcsúztatóján. Teljesen kizárt.Nem, egészen lehetetlen. Könnyek csípték a szemem, ha arra gondoltam, a nőt, akit annyira csodáltam, nélkülem bocsátják útra, anélkül, hogy ott lennék, hogy lerójam a tiszteletem.

Logan nem szólt nekem.

Még a gondolata is összeszorította szívem.

Az édesanyja temetésén volt, nekem pedig nem is szólt.

– Mennem kell – feleltem. – Kérlek Wendy. Mennem kell. Meg kell találnom.

Végignézett a folyóson, miközben ott toporogtam, mint egy gallopra kész versenyló. Látta rajtam. Biztos voltam benne, hogy látta rajtam. Végül is barátok voltunk.

Annyira, annyira hálás voltam amiatt.

– Keresek valakit, aki helyettesíthet – mondta. – Menj. Csak menj.

Sikerült többször megköszönni,

Egy csomó köszönöm, köszönöm, köszönöm, után már ott se voltam, az öltözőbe szaladtam, magamra kaptam a pulóverem, rá az egyenruhára. Még délelőtt 10 óra volt, de nem volt időm várni. Még el sem hagytam az osztályt, amikor hívtam Logan számát, a bajuszom alatt káromkodva, amiért egyenesen hangpostára kapcsolt.

Ön Dr. Logan Hallt hívta. Sajnálom, jelenleg nem vagyok elérhető. Kérem, hagyjon üzenetet.

Hagytam üzenetet.

– Vedd fel – mondtam neki. – Kérlek Logan. Kérlek csak válaszolj.

Zsebre vágtam a telefont, és alig volt időm integetni a többi ápolónak, amint elhagytam a Franklin osztályt. Rohantam, a kórház fő recepciója előtt, ki az utcára, szaladtam a harrowi vonatállomáshoz, még mielőtt tudtam volna hova is megyek valójában.

Bassza meg.

Kérlek univerzum. Kérlek segíts, a picsába.

Az alapokkal kezdtem. Leültem egy padra, az egyes peronon, és rákerestem a redwoodi temetkezési vállalkozókra. Ezt tudtam Loganről. Praktikus volt. Ő volt a hatékonyság megtestesítője. Kétségen kívül egy helyit választott.

Két temetkezési vállalkozó volt Redwoodban. Szó szerint szorítottam az ujjaim, miközben felhívtam az elsőt.

– Webber temetkezési szolgáltató…

– Haló – mondtam. – Én… ühmm, Jackie Hall gyászszertartása miatt telefonálok… Azt hiszem ma van…

A vonal másik oldalán hallatszó habozás

– Sajnálom, de nálam nincs Jackie Hall felírva.

– Köszönöm – feleltem, és letettem.

Remegtek az ujjaim, ahogy a második szolgáltató számát bepötyögtem. Kérlek, kérlek, kérlek, motyogtam magamban, mielőtt a recepciós felvette, ismét összeszorítva a kezem.

– Jackie Hall gyászszertartását keresem. Azt hiszem, talán ma lesz. Kérem, kisegítene a részletekkel?

És az univerzumnak hála, segített.

– Igen – válaszolt. – A szertartás a Redwood Krematóriumban lesz. Ma, délelőtt 11-kor.

Tizenegykor.

Bassza meg.

Már tíz óra volt.

– Köszönöm – mondtam és bontottam a vonalat.

 Megnéztem a vonat menetrendjét, és szoros volt. Volt egy járat Redwood felé 5 perc múlva, de nem tudtam milyen messze volt az állomástól a krematórium. Már érkezett is a vonat, amikor megnyitottam a telefonomon a térképet. 15 perc gyalog a helyszín az állomástól.

 Szoros lesz.

Átkozottul szoros.

Arrafele menet, még háromszor próbáltam hívni Logant. Folyton járt a lábam a padlón, a szívem hevesen vert ahogy áthaladtunk az állomásokon, amíg a vonat megérkezett Redwoodba, és akkor futásnak eredtem. A bennem lévő nyugtalan versenyló szó szerint futásnak eredt. Egész a krematóriumig vágtattam keresztül az utcákon, könyörögve, KÖNYÖRÖGVE az univerzumhoz, hogy időben odaérjek.

A krematórium parkolójában, már láttam az autókat mielőtt megláttam volna magát az épületet. Kifulladtam, de még mindig rohantam, fájdalom hasított a bordáimba, amikor megláttam az üres halottaskocsit a bejárat előtt. Berontottam az ajtón, a lélegzetem a fülemben sípolt ahogy próbáltam eligazodni a főteremben.

És ott volt.

A bejárat.

Egy dupla ajtó, szép és nagy sötétbarna.

11 óra 7 perc.

Bevágódtam ajtókon, felkészülve, hogy egyedül találom Logant egy üres teremben. De nem. Egyáltalán nem úgy történt.

Tengernyi arc fordult hátra, rám bámulva, a terem mindkét oldaláról. Egy csomó ember, különböző korúak, mind feketében öltözve.

És ott volt Ő.

Logan.

Jackie koporsója mellett állt, és rám bámult, pont úgy, mint mindenki más.

Hihetetlenül nézett ki, mint mindig. Elegáns fekete öltönye gyönyörű volt, sötét nyakkendője tökéletesen illett a sötét szemeihez.

Itt vagyok.

Most vagy soha.

Tigris vagy egér.

A lábaim olyanok voltak, mint a kocsonya, de az elhatározásom acélból volt. Olyan könnyű lett volna leülni a hátsó sorok egyikébe, mint egy kis jelentéktelen résztvevő, de nem tettem. Csak mentem tovább.

Az emberek követtek a tekintetükkel, mindenki figyelme a kocsonyás lábú lépteimre összpontosult, ahogy felemelt fejjel, haladtam előre.

Ő minden léptemet figyelte, mozdulatlanul, mint egy szobor, ahogy odaértem elé, és leültem mellé a sorban.

Nem beszéltem, és ő sem, és bármennyire is próbált falak mögé rejtőzni, kudarcot vallott. Ezúttal kudarcot vallott.

Sokk.

Megkönnyebbülés.

Szerelem.

Egy pillanatnyi villanás alatt mindent láttam a tekintetében. Én meg tudtam. Fellélegeztem abban a székben és tudtam.

Helyesen cselekedtem.

Egy nő jelent meg a pódiumon, a torkát megköszörülve jelezve a szertartás kezdetét, Logan pedig, leült mellém, olyan közel, hogy éreztem a teste melegét a gagyi pulóveremen keresztül, teljesen ellentétben a gyászviselettel, és azzal, amit a többi résztvevőn volt.

De nem számított. Semmi más nem számított csak Jackie és Logan.

– Azért gyűltünk itt ma össze, hogy Jacqueline Ann Hall életét megünnepeljük – mondta a nő.

49. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Hannah

 

Ő volt a mentőöv a fájdalmamban, egy gyönyörű fénysugár a viharos, szürkeséggel telített világomban.

A jelenléte mellettem, sokkhatásként ért, teljesen felkavart legbelül, sokk volt, sokk tetején aznap reggel – ahogy körülnéztem és annyi arcot láttam, akik azért gyűltek össze, hogy elbúcsúzzanak anyától.

Az évek során elfelejtettem, mennyi ember volt anya életben. Mennyi látogató, és barát. Milyen sok öröm, barátság és nevetés. Régóta, sok mindennek hátat fordítottam, hamis biztonságban tartottam magam mellett az utolsó napjaiban, a látogatók okozta stressz és félbeszakítások nélkül.

És lám, ismét tévedtem. Annyira kibaszott nagyot tévedtem.

Leültem a pattogóbogaram mellé, és bármilyen keményen is tartottam magam, képtelen voltam ellenállni. Megfogtam a kezét, és megszorítottam a kezét, szavak nélkül mondva köszönetet. Válaszként ő is megszorította az enyém, és alig bírtam visszatartani magam attól, hogy a karjaimba zárjam és szorosan öleljem magamhoz, így kérve bocsánatot amiért nem hívtam meg. Bocsánatot kérve, amiért kizártam.

A szertartás elkezdődött, mindenki hallgatta a szónoklót, ahogy elmesélte Jackie életét. Az egész terem figyelt, de a sírás a beszéd ellenére is hallatszott. Elhallgattam a fájdalmamat, könnyek folytak, de némán. Minden érzelemem belül harcolt, hogy láthatatlan maradjon.

Jacqueline Hall egy remek nő volt, tele lélekkel és élettel.

Jacqueline szerette az elefántokat, és a hegyeket, és a homokvárakat a tengerparton… de leginkább a nevetést szerette. A nevetést, és az embereket, akik vele nevettek.

 Chloe a koporsót nézte, könnyeit hullatva.

Akkor jöttem rá mekkora seggfej voltam, amiért kihagytam egy ilyen,számára is jelentős veszteségből.

Ismét megszorítottam a kezét, mielőtt felálltam, hogy a pódiumra lépjek. Megköszörültem a torkom, mielőtt beszélni kezdtem, bolondnak éreztem magam, amiért olyan kevés emberre számítottam, hogy nem készültem beszéddel.

Mint kiderült, nem volt rá szükségem. A szavak csak úgy ömlöttek.

Anya egy remek asszony volt. Oly sok bölcsesség volt abban a mindig nevető fejében. Az évek során annyi mindent tanultam tőle, többet, mint amennyit valaha képes lennék elmondani…

Mindenki figyelt. Mindenki sírt.

Elmeséltem néhány kedvenc emlékemet, ahogy fürödtünk a tengerben, anya és én. Hogy bátorított és drukkolt amikor előszörbicikliztem fel és alá az utcánkban,és hogy éljenzett és ugrott fel a levegőbe, az egyetemi diplomaosztón.

Elmeséltem, milyen hihetetlen, ha egy olyan anya van melletted, mint amilyen ő volt. Hogy milyen szorosan ölelt magához, amikor féltem, és megígérte, hogy minden rendben lesz. Ahogy vicceket mondott, az éjszaka közepén, amikor nem tudtam aludni, ahogy különböző vicces hangokkal olvasta fel a gyerekmeséket.

Majdnem befejeztem, amikor az érzelmek elveszítették a harcot bennem, és szabadon törtek ki, ott fent a pódiumon.Patakzottak a könnyeim, és elcsuklott a hangom, hosszú szüneteket tartottam, hogy összeszedhessem magam. Perzselnie kellett volna, hogy fény derült a páncélom alatti gyengeségre. De nem úgy volt. Rendben volt.

Rendben volt, mert éreztem, ott abban a teremben. Valamit, amit örökre próbáltam elfelejteni.

A szeretet.

A szeretet, annyi embertől, egy őszinte helyről a szívükben,

Emberek, akiket gyerek korom óta ismertem, végig szurkoltak az anyával megtett utazásunk során.

Emberek, akiket az utcából ismertem, miközben felnőttem, és akik minden reggel integettek nekem.

Személyek, akikkel anya együtt nevetett a helyi boltban, miközben megbeszélték a legújabb pletykákat.

Emberek a kórházakból, akikkel oly sok sötét dolgon ment át az utazása során.

A szeretet mindenhol ott volt. Körülöttem, mindenhol.

És ennek a sok szeretetnek a középpontjában ott volt Chloe.A gyönyörű pattogóbogárkám. Aki a legjobban szeretett teljes szívével.

Utánam, Amy, anya barátnője lépett a pódiumra, és ő is elmondta saját sztoriját. Elmesélte a teremben lévőknek, hogy milyen, ideges, kis tini volt, amikor anya az életébe toppant. Hogyan segített neki anya legyőzni a szégyenlősségét, félénkségét, hogyan segítette túltenni magát a rossz párkapcsolatok végén, és hogy mindig mosolyogva tette azt.

Az egész terem mosolygott a könnyek közt, mindannyian visszaemlékeztünk a ragyogó sziklára, ami anya volt, és ott ismét megtanultam valamit – megtanultam mit is jelent igazából egy temetés.

Nem arról a baromságról, hogy a lelke ott lebeg a koporsó fölött, és nem is az emberek gyászáról. Nem a szar szertartásról, ahogy a testét átadjuk a lángoknak, és nem a nyavalyás papírmunkáról, ami ezzel jár.

Ez az elmélkedésről és ünneplésről szól.

Egy csodálatos ember megünneplése, és amit ő jelentett a világnak.

A temetkezési vállalkozó elsőként vezetett ki a teremből, én meg szorosan fogtam Chloe kezét. Velem együtt lépett ki, közel állva ahogy a többi résztvevő is kijött és személyesen is részvétet nyilvánítottak.

Ismét, olyan sokan álltak sorban, hogy beszélhessenek velem. Annyi szó. Mind sokatmondó és igaz.

Chloe nem mozdult,rendületlenül áll mellettem. Mosolygott, és figyelt velem együtt, én meg akkor tanultam meg egy újabb leckét – a szeplős kis pattogó bogárkám erős kis süti volt. Egy kőszikla, akárcsak anya. Egy mosolygós fénysugár, csillogó szemekkel, és kuncogó mosollyal, de legbelül, egy igazi alapkő.

Jézus Istenem, kibaszottul szerettem.

Az utolsó vendégeik is részvétet mondtak, majd kisebb csapatokba gyűltek a parkoló körül, Chloe megszorította a kezem mielőtt megszólalt, rámnézve, azokkal a szép kék szemeivel.

– Hol lesz a halotti tor? – Kérdezte, én megösszerezzentem belül.

– Ühmm...én… nem szerveztem tort. Nem gondoltam, hogy ilyen sokan lesznek.

– Óh– felelte, én meg azt gondoltam, ő is beletörődött, hogy lehetetlen utolsó pillanatban összehozni egy halotti tort, de nem. Chloe optimizmusa, mint mindig drágakőként ragyogott fel.

– Meg tudjuk oldani– mondta. – Úgy értem,nehéz menet lesz, de meg tudjuk csinálni. A házad elég nagy, csak egy kis italra és kajára van szükségünk, meg egy kis… nem is tudom, cuccra, de beszerezzük. Meg tudjuk csinálni.

Sikerült egy kicsit nevetnem.

– Szívem, nem hiszem, hogy akad sok vendéglátós, aki ételszállításra rendelést vesz fel, huszonöt perccel az esemény előtt.

Vállvonása lángra lobbantotta a szívem.

– Meg tudjuk csinálni mi. Hozzád menet, felhívhatunk egy boltot, megtöltünk egy bevásárló kocsit pár ebédre való kajával, és megcsináljuk mi. – Elhallgatott. – Énmegcsinálhatom.

Azt kellett volna mondanom, hogy bolond amiért egyáltalán eszébe jutott, forgószélként rohangálni, hogy egy háznyi embert kiszolgáljon. De nem tehettem. Nem mondhattam, mert nem volt igaz. Ha valakinek sikerülhet, az Chloe Sutton – és mosolyogva tenné.

Éreztem a boldogságát, amikor megköszörültem a torkom, és figyelmet kértem mindenkitől. Arra utasítottam mindenkit, hogy a városon át haladva, menjenek a házhoz, és átadtam a kulcsomat Amynek,hogy beengedhesse őket.

Aztán elindultunk. Chloe és én beültünk az autómba, és egyenesen a helyi szupermarketbe siettünk, és mosolyogtam. Még a gyászos fájdalmamban is mosolyogtam. Vele együtt.

– Szendvicsek– nevetett. – Elég jó szendvicseket tudok készíteni.

Túl jól emlékeztem, anyám emléke, ahogyan mi hárman, fent vagyunk anya hegyén. Ahogy anya majszolta a sonkás szendvicsét.

– Biztos vagyok benne, hogy a legfinomabb szendvicsek lesznek a világon.

Chloe ismét felnevetett.

– Kíváncsi vagyok, ezt mondod majd miután megkóstoltad a csirke salátás szendvicset is? Tudod, gyerekként, nem ismertem a zöldségeket– mondta. – Egyszer szombati munkát vállaltam egy kávézóban, és összetévesztettema káposztát a salátával, és beletettem valakinek a szendvicsébe. Komolyan.

Örültem, hogy nem nézett rám, mert a szememből sugárzó szerelem, minden általa ismert szerelmi kifejezésen is túltett volna.

– Itt van! – kiáltott fel, amikor megláttuk a boltot, és a fehér nyuszi már ugrált is, még mielőtt az autóval rendesen leparkoltam volna, rohant a bevásárló kocsikhoz, és szélesen mosolyogva utasított maga után.

Követtem. Segítettem neki. Megpakoltuk a bevásárló kocsit kenyérrel és sajttal. Sonkával csirkehússal és salátával, és eper lekvárral, meg egy csomó nassolni valóval. Aztán következett a bor, sok-sok palack bor és sok tea és doboz kávé meg flakon tej.

Az autó tele volt pakolva alapanyagokkal, amikor elindultunk a házam felé, én még mindig mosolyogtam, ahogy elképzeltem anya arcát, ahogy nevet a rögtönzött díszebéd láttán. A bejárati ajtó tárva nyitva volt, amikor megérkeztünk, az emberekide oda nyüzsögtek és beszélgettek. Általában én voltam a legpedánsabb, ahogy le szoktam parkolni a kocsifelhajtón, de ma egyszerűen felhajtottam a gyepre, szart sem érdekelt a fű.

Hellók közepette sietve hordtuk be a megvásárolt holmikat a konyhába, Chloe kerengő dervisként rendezte be a konyhapultra a szendvics standot, felém villantva egyik szép vigyorát, miközben felhajtottam az ingem ujját, hogy segítsek neki.

– Nem– mondta. – A te helyed nem itt van, Dr. Hall. Hanem ott kint… a vendégeiddel. Az emberekkel, akik látni akarnak. – Már vette is ki a sonkát, közben kidugva a nyelve hegyét. – Tessék kifáradni, kérem. Anyukád imádná, hogy itt vannak.

Igaza volt. Anya szerette volna, hogy itt vannak az emberek.

Meg sem próbáltam vitatkozni az ugrabugráló nyuszival, megcsókoltam a homlokátmielőtt kimentem, és ha hittem volna a mennyországban, ott abban pillanatban biztos lettem volna hogy létezik.

De nem létezett mennyország. Számomra nem. Az nem változott. Annak ellenére, milyen kétségbeesetten vágyott minden porcikám arra, hogy az a lány életem minden percében mellettem legyen, semmi sem változott – a drága angyalomnak el kell repülnie és hátra kell hagynia engem.

De képtelen voltam rá. Most már nem. Képtelen voltam elküldeni az angyalkámat.

A szendvicsei hihetetlenek voltak, még a csirke salátás is, a teája meg a kávéja tökéletesek voltak. Mosolya kíséretében kínálta az ételt, csillogó szemekkel hallgatta meg mindenki történetét Jackie Hallról.

És én is így tettem.

Az én szemem is csillogott, miközben meghallgattam mindenkinek a történeteitJackie Hallról.

Már rég lement a nap amikor az utolsó vendégek elköszöntek, és magunkra hagytak. Chloe már az ebédlőben gyűjtötte össze az asztalon lévő üres poharakat, a kis fehér nyuszi még mindig ugrabugrált a szobában. De nem. Nem. Most nem. Egyetlen percet sem bírtam tovább úgy, hogy a teste ne lett volna az enyémhez préselve.

Mennyország. Az nem a túlvilág. Számomra nem. Hanem az itt és most lenyűgöző ereje, a szenvedély és az emberek testében lévő ösztön, amikor a közelséghez való vágy elevenen felemészti őket.

A poharak csörömpölve estek ki Chloe kezéből ahogy megragadtam hátulról és a karjaimba pörgettem. Soha nem tapasztalt hevességgel tapasztottan a számat a szájára,zihálva lélegeztem, miközben a pulthoz nyomtam, bassza meg a szendvics standot.

És végem volt.

Abban a pillanatban a józan eszem és a fenntartásaim mind eltűntek, a csempézett padlón darabjaira hullottak szét, mint a törött poharak, pulzusom szaporán lüktetett, ahogy csókokat szórtam a nyakán lefele, még többre vágyva, még, még, még.

Chloe ragyogó fény volt a világomban, és megvakított. Abban a konyhában, körülöttünk anya búcsúztatójának maradványával, az a gyönyörű teremtés, megvakított a fényével.