23. - 24. Fejezet

 

23. fejezet      

CHLOE

 

Fordította: Skybright

 

Felébredtem és nyújtózkodtam egyet, mielőtt rájöttem volna, hogy hol is vagyok. A szívem elkezdett gyorsabban dobogni, kinyúltam magam mellé, de már nem volt itt.

Nem láttam Dr. Hallt, bocsánat Logant.

Logan.

Lefeküdtem Dr. Hall-lal és most ő már Logan.

Amikor újra megfordultam jöttem rá, hogy másnapos vagyok. A hajam akár a szénakazal és biztos voltam benne, hogy a sminkem is elkenődött. Reménykedtem benne, hogy nem néztem ki hülyén álmomban.

A nap fényesen ragyogott át a szoba függönyein keresztül és körbenéztem a szobában. Makulátlanul tiszta volt, előző este ezt észre sem vettem. Bár aligha szerepelt az elsődleges helyen, hogy körül nézzek a hálószobájában annak, akivel lefeküdtem.

A komódja tetején üvegek és dobozok voltak sorba rendezve. A szekrénye hatalmas volt, amin az előző este levetett zakója lógott, volt egy szennyes kosara, ami le volt csukva. Nem volt rajta sem egy nadrág vagy zokni, ami rá szokott lenni dobálva. Nem úgy, mint az én lakásomban.

Nyújtózkodtam még egyet, élvezve, hogy az ágynak olyan illata volt, mint neki. Pézsma illatú, de tiszta.

Ekkor vettem észre, hogy egy üveg víz volt az éjjeliszekrényen mellettem. Ittam pár kortyot, majd talpra álltam. A ruháim a sarokban lévő széken lógtak, az ingével együtt, ami tegnap rajta volt.

Nem akartam felvenni azt a ruhát, ami tegnap is rajtam volt, hogy úgy nézzek ki, mint akinek mocskos éjszakája volt, ezért felvettem az ingjét. Begomboltam pár gombot rajta, és elindultam kifelé. Reméltem, hogy nem azt tervezi, hogy a bejárati ajtón kitol és a kapcsolatunkat letagadja, mert képes rá.

Simán meghúzhatja a vonalat, hogy nincs tovább, mondhatja, hogy köszi, de köszönöm nem. Gondolom nem volt ez több egyetlen éjszakánál, nincs könyörgés.

Erre számíthattam, de ez már elég is volt.

A szoba, ami az anyja szobája volt, még mindig nyitva volt egy kicsit. Próbáltam úgy belesni, hogy senkit se zavarjak, de nem sikerült. Ahogy elmentem az ajtó mellett hallottam, hogy bentről szól valaki.

– Logan? Be tudnál jönni egy pillanatra? Elfogyott a gyümölcslevem.

A hangja gyenge volt, de nagyon karakteres, még ebből a mondatból is levettem ezt. Lefagytam egy pillanatra és azon tanakodtam, hogy mi a fenét csináljak most? Szaladjak le, keressem meg és mondjam meg neki, hogy az anyja érte kiáltott? Vagy forduljak az ajtó felé és mondjam azt, hogy megkeresem?

Megválaszolta a kérdésemet.

– Logan? Te vagy odakint?

Megköszörültem a torkomat és egy mély levegőt vettem, a fejemet bedugtam az ajtón és válaszoltam a kérdésére.

– Bocsánat, de nincs itt, talán a földszinten.

A nő az ágyán ült és csodálatosan nézett ki. Egy vad színű sál volt a fején a pizsamáján flamingók voltak, a szobáját csecsebecsék és képek díszítették a falon. Nagy ellentéte Logan szobájának, ami a folyosó másik végén van. De nem a dekoráció vagy a ruha miatt volt szép a szoba, hanem a nő kisugárzása miatt.

A szemei nagyon is éltek, a vékony testben, az orrából kiálló tubustól is jól látszódott a mosolya, amint meglátott engem az ajtóban. Intett, hogy lépjek beljebb és kinyújtotta felém a kezét, amilyen törékeny kezei vannak, olyan lelkesedéssel nyújtotta ki. Megragadta a kezem, amint elég közel értem hozzá, a szemeivel mosolyogva mért végig, ami megdobogtatta a szívemet.

– Ez Logan inge – mondta és éreztem, hogy az arcom kipirul, ahogyan szokott.– Ez azt jelenti, hogy te egy nagyon különleges ember vagy a számára. Mi a neved kedves?

– Chloe– mondtam és rámosolyogtam én is.

Visszafeküdt a párnájára pihenni.

– Chloe! – a kezei abbahagyták egy pillanatra a kezem rázását.– Nagyon örvendek Chloe! Kérlek mondd, hogy újra találkozni fogunk.

Az én kezeim is megrázták az övét, közben, már most tudtam, hogy már most kedvelem őt, nagyon, nagyon.

– Remélem. Reménykedem benne, hogy újra találkozni fogunk.

– Az én nevem Jackie. Logan anyukája vagyok. – elengedte a kezem és a szoba túloldalán lévő kis frigóra mutatott, ahol ott volt a gyümölcslé – Légyszíves, tudnál nekem hozni egy üveggel? Száraz vagyok akár a boszorkány puncija – közben egy őrült kis kacagást hallatott. Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak rá, felkaptam a poharát az éjjeli szekrényről, hogy megtölthessem. Éreztem, hogy közben engem vizslat, úgy ahogyan még senki sem korábban, de egyáltalán nem elítélően.

Oda adtam neki az innivalót, amit meg is köszönt, ivott egy nagy kortyot mielőtt újra beszélni kezdett volna.

– Nem vártam volna, hogy egy fiatal hölggyel találkozom ma reggel. Hol találkoztál a fiammal?

Nem volt lehetőségem válaszolni, mert hallottam a lépéseket a lépcsőház felől. Az idegességi szintem magasra szökött, miközben megfordultam a szemeim tányér nagyságúra kerekedtek.

És itt is volt, furcsa volt lezser cuccban látni őt, kényelmes nadrágban, inggel. Őszintén, még sose képzeltem el őt így, egymillió év alatt sem.

Egy tányér volt a kezében, amin egy szelet kenyér volt héj nélkül, mogyoróvajjal a tetején.

– Szeretlek édesem! – mondta az anyja ahogy a fia átadta a tányért, megragadta az én karomat a másik kezével – Nagyon jól viseli a gondomat, tudod, én egy szerencsés hölgy vagyok.

A szemei rám néztek azzal a sötét vággyal: – Van reggeli a földszinten, ha éhes vagy!

Igen éhes voltam, a gyomrom mogyoróvajra éhezett, köszönetem jeléül bólintottam. Furcsa volt újra egy légtérben lenni vele.

– Örvendtem a találkozásnak Chloe– mondta az anyja, miközben tettem pár lépést hátra.

– Én is örültem Jackie – küldtem neki egy béna integetést, biztos voltam benne, hogy totál hülyének tűntem tőle, és elhagytam a szobát.

Éreztem, hogy Logan követ engem kifelé, egészen addig amíg meg nem hallottuk az anyja hangját:

– Ne menj még sehová!

Kacagva nevetett fel, visszafordultam felé és láttam, hogy az anyukájára mosolyog és utána rám.

Imádtam látni az arcán ezt a mosolyt.

A szemei intenzíven figyeltek engem:

– Nyugodtan menj le, pár perc és ott leszek én is.

Bólintottam, majd ismét hülyén integettem, még szélesebben mosolygott Logan, ahogy ezt meglátta.

– Lent leszek – mondtam kimondva a nyilvánvalót.

Lementem a lépcsőn, láttam, hogy a cipőm a cipőtartón van a kabátom, pedig fölötte a fogason.

Rendezett, átkozottul rendszerető. Ami megmosolyogtatott, mintha valaha is kanossá tett volna, ha egy férfi tisztaságmániás.

Minden tulajdonsága Dr. Logan Hall-nak kívánóssá tett.

A nappali felé néztem, ahol láttam egy hatalmas könyvespolcot, reméltem, hogy később még vethetek rá egy pillantást.

Kérlek univerzum segíts meg engem, hogy ezt is megnyerhessem és itt maradhassak egy kicsit.

A konyhának ínycsiklandó illata volt. Volt ott kolbász, szalonna, sütésre készen, egy serpenyő tojásokkal, egy asztal, ami meg lett terítve kettőnknek, egy üres bögre a kávéfőző mellett.

Még mindig bolyongtam, mint egy kíváncsi ribanc, amikor hallottam, hogy lefelé tart. Hátra dőltem a pultnak, hogy hűvösebbnek tűnjek, de ez semmin sem változtatott. Ideges voltam amikor csatlakozott hozzám.

Egyenesen a főzőhöz ment és bekapcsolta: – Fekete, három cukor, igaz?

Bólintottam: – Igen, kérlek.

– Kolbász, tojás és bacon?

Újra bólintottam, nem tudtam a mosolyomat visszafogni:

– Kérek, jól hangzik – megálltam,– szeretem a bacont.

Szeretem a bacont???

A pokolba! lenyűgöző beszélgetés kezdeményezés.

De nem úgy nézett ki, mintha számítana.

– Én is. Semmi sem tudja űberelni az olyan vasárnapi reggelit, mint ez.

Figyeltem őt miközben kényelmesen volt öltözve, hogyan tevékenykedik a konyhában. A tűzhelyre rakta a serpenyőt. Még mindig az volt, aki, de nem úgy nézett ki ahogyan a kórházban szokott.

Az arcán látszódott a koncentráció, a vállai kihúzva, a testalkata tökéletes. Eltűnődtem, hogy vajon tud-e lazítani vagy állandóan hatékonyan tevékenykedik?!

Felnéztem az órára és még 8 órát sem mutatott, ami eléggé durva volt. Már azt sem tudom, hogy mikor voltam utoljára ébren hétvégén nyolc előtt.

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, ezért nem szóltam egy szót sem. Csak figyeltem, amit csinál. Vágytól izzó tekintettel, de idegesen, reméltem, hogy nem csinálok magamból totál idiótát, életem legforróbb éjszakája után.

Ő sem mondott semmit sem, de ő nem is volt ideges, ahogyan én. Ugyan olyan nyugodt volt, mint mindig, a legkevésbé sem zavartatta magát, hogy a konyhában kell tüsténkednie.

– Rántottát vagy sültet? – kérdezte, miközben felvette a tojásos dobozt.

– Sültet, kérlek – mondtam, ő meg felütötte a serpenyőbe.

Úgy döntöttem kipréselek magamból pár szót.

– Az anyukád nagyon kedves – mondtam, amire elvigyorodott.

– Az anyám egy nagy karakter – megállt a vigyor még mindig az arcán játszott.– Biztos vagyok benne, hogy jól ki fogsz vele jönni. Ő is ugyan olyan optimista, mint te.

Én is mindig ezt mondtam, hogy én egy örök optimista vagyok. Nem is lepődtem meg rajta, hogy az ő anyukája is ilyen. Lehet látni a mosolyából és a kacagásóból.

– Én is biztos vagyok benne, hogy jól kijövök vele – mondtam, még most is a prosecco hatása alatti magabiztosággal. Magamban folytattam tovább: remélem kiderül, de hangosan nem mondtam ki.

Felszolgálta a reggelit, leültem az asztalhoz vele szemben. Igen lenyűgöző volt, még jobban, mint az éjszaka, ha ez lehetséges.

Belekortyolt a kávéjába, majd elkezdte felvágni a szalonnáját. Én remegő ujjakkal kentem meg a pirítósomat.

Eddig sose voltam ideges egy pirítós megkenésétől. Csak remélni tudtam, hogy annyira nem feltűnő.

Hamarabb befejezte, mint én, az evőeszközeit lerakta a tányérjára és közben engem bámult egy szó nélkül. Befejeztem az utolsó adag tojás feltörlését a pirítóssal.

Tudtam, hogy mi fog jönni mielőtt még kinyitná a száját. Láttam a szemében.

– Chloe… – kezdte, de nem akartam hallani.

A hangom büszkeséggel töltött el egy pillanatra, tényleg az voltam.

– Kérlek ne csináld! – mondtam – Tudom, hogy hiba volt, ami történt és nem lett volna szabad ezt csinálnunk. De kérlek ne mondd azt, hogy felejtsük el, ami történt és örülök, hogy megismertelek, majd találkozunk hétfőn – nagy levegőt vettem,– mert számomra ez több ennél. A könyvjelzős eset óta, azóta, hogy láttalak a kórházban dolgozni és hogy ugyanabba a kórterembe jöttél… úgy értem túl furcsa ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjuk, nem?! Megértem, hogy te vagy a főnököm és ez nem túl szakmai, de nagyon tetszel. Kedvellek téged. – vettem még egy levegőt – És most már anyukádat is kedvelem. Szóval ne is küldj el és mondd, hogy viszlát.

Megállítottam magam a beszédben, láttam, hogy meredten néz rám, amitől elfogyott a levegőm.

– Miből gondolod, hogy ezt fogom csinálni?

24. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Solemnia

 

Elragadó volt, ahogy ott ült velem szemben az asztalnál, s megint körbevette az az idegesen vibráló energia. Éreztem, ahogy felkavarja a nyugalmamat, ahogy keresztül fut rajtam, visszatükrözve az ő érzéseit. Egészen mélyen. De mindig éreztem. Bármikor a közelemben volt, mindig éreztem.

– Miből gondolod, hogy ezt akartam mondani? – kérdeztem tőle, s tátva maradt a szája.

– Én csak, hm...gondoltam, az lesz… – Elveszett a hangja.

– Ésszerű – mondtam. – Professzionális. Igen, mindkettő lehetne. De lehetett volna a tegnap este is mind a kettő.

A szeme megtelt reménnyel, gyönyörű volt így látni.

– A tegnap éjjel csodálatos volt.

Az őszintesége isteni volt. Az egyszerű igazság a szavaiban függővé tett. Bármikor függővé tenne.

– Igen – mondtam. – Elképesztő volt.

Kortyolt egyet a kávéból és nem tudta megállni a vigyort.

Még mindig nem tudtam mi az ördög volt velem, hogy itt akartam tartani ezt az édes kis verebet magam körül egy olyan éjszaka után, aminek meg sem szabadott volna történnie, de nem tudtam megállni. A józan eszemet már elvesztettem.

Az ingemben látni szürreális volt, de izgalmas. Ennyire rendetlenül hétköznapinak látni a haját elég volt ahhoz, hogy megőrjítsen.

A szeplői lenyűgözőek voltak a reggeli fényben. Ajkáról hiányzott a rúzs és csókért könyörögött. Ő könyörgött azért, hogy megcsókolják. Minden egyes porcikája.

Elgondolkodtam rajta. Komolyan fontolgattam a lehetőségét, hogy rövidre zárjam a távolságot köztünk és újból megragadjam, de aztán megszólalt.

– Azt mondtad, hogy az anyukád beteg – mondta, egyértelműen témaváltásnak szánva.

– Haldoklik – válaszoltam. – Azt mondtam, az anyám haldoklik.

– COPD – mondta, és bólintott.

– COPD, igen. Végső stádium. Kemény utat tett meg. – Kiittam az utolsó korty kávémat is. – Tizenkét éve azt mondták neki, hogy két hónapja maradt hátra. Nagyon sok embert meglepett, nagyon sokszor.

– Talán megint meglepi majd az embereket – mondta.

De nem.

Én tudtam, hogy már nem fog senkit meglepni. Már nem.

– Van még egy kis ideje hátra – mondtam. – De közeledik a végéhez.

Bólintott, de a tányérjára nézett.

– Minden rendben – mondtam neki. – Beszélhetsz róla. A halál az halál. Az emberek szépítgetik és kerülik a témát amennyire csak lehet, de ez nem változtat semmin. Az anyám az emeleten haldoklik. Ő is tudja, én is tudom. Már csak idő kérdése.

Összeszedtem a tányérjainkat és a mosogatógéphez vittem őket.

Kurvára kilyukasztottam a kellemes beszélgetés buborékát, ez eléggé egyértelmű volt. Igyekeztem mosolyogni ahogy visszafordultam és ránéztem.

– Láttad tegnap a könyvespolcokat.

Az arca erre felragyogott.

– Igen, láttam. Nem volt elég időm, hogy egyesével végig menjek rajtuk – nevetett. – De megnéztem őket. Igazán lenyűgöző. Nálam már elfogyott a hely. Liam mindig morgott velem mikor újakat vettem. Talán egy nap meglesz az esélyem, hogy legyen több billiónyi. Csak remélhetem.

Imádnivaló. Az arckifejezése kibaszottul imádnivaló volt.

– Érezd magad otthon, nézz szét az enyémeknél! – mondtam. – Nekem fel kell keltenem anyukámat és felöltöztetni. A gondozók hétvégenként nem jönnek.

– Köszönöm a reggelit – mondta, ahogy lábra állt.

– Örömmel – mondtam neki, és ő elindult át a nappaliba.

Az ingem jobban állt rajta, mint rajtam. A feneke szép formás volt, és karcsú derékban végződött. Fürgén mozgott, a kis fehér nyúl mindig készen állt bármerre is fordult. Háromszor is visszanézett rám a válla fölött mielőtt a folyosó végéhez ért, nagy kék szemei az enyémet kutatták, s az a nagy lelkesedés, ami felém irányult ettől a csinos, élénk lénytől, Chloe Suttontól, újra és újra megrészegített.

Bárcsak én is tudnék neki annyit nyújtani, amennyit megérdemelne.

– Élvezd a választékot! – mondtam, amikor belépett a nappaliba. – Nemsokára jövök én is.

– Kezdem is Bernard Cornwellel – mondta azzal az aranyos kis kuncogásával kísérve, majd a térdére ült.

Felkészültem a második körre anyám kérdéseiből. Ahogy számítottam, abban a pillanatban támadásba lendült, ahogy átléptem a küszöböt.

– Kérlek mondd, hogy még mindig itt van lent – mondta, és én ezt megerősítve bólintottam.

– Igen. Még mindig lent van.

– Jó – mondta. – Ne merészelj lemondani erről az édes kis angyalról, Logan. Forogni fogok a síromban, ha lemondasz arról a kis drágáról.

Ránéztem egyenesen a szemébe. – Alig ismerem. Csak egy lány, akivel a vonaton találkoztam, s most együtt dolgozom vele. Alig feleannyi idős, mint én, és az egyetlen dolog, amit tudok, hogy közös bennünk, hogy szeretünk olvasni. Ennyi. Ez az összegzés arról, hogy mennyire vagyunk kompatibilisek.

Ő csak a fejét csóválta.

– Ez baromság, Logan. Soha nem hallottam még ilyen hülyeséget életemben. – Szorosan megmarkolta a kezem majd a mellkasához ütötte. – Itt van, ami számít. Nem az, hogy mennyire vagytok kompatibilisek. Nem az, hogy hol találkoztatok. Nem ilyen baromságok. Ami számít, az itt van. A szívben.

Már megint bekattant, jött az érzelgős a szerelem mindent felülír szarság, és hogy lehet tényleg létezik a sors, általában csak gúnyolódnék és semmibe venném. Azt mondanám neki, hogy ne borzolja a kedélyeimet és tartogassa ezt a gondozónak, de nem ma.

Ma nem találtam a szavakat.

Ő is észrevette. Tudtam, hogy észrevette. Éreztem, ahogy rám nézett.

– Én magam is láttam – mondta. – Láttam hogyan néztél rá, és abban is biztos vagyok, hogy láttam ő hogyan nézett rád. A kompatibilitás kinyalhatja a seggem. Fülig szerelmes vagy belé.

A szavai szíven ütöttek. Mélyen talált el. És az ütéssel együtt hallottam valami suttogást belül, valamit, amiről már régen lemondtam.

– Mondd, hogy tévedek – mondta, és elengedte a kezem. – Mondd, hogy nincs igazam és befogom a számat.

Nem mondhattam neki, hogy téved.

Tudtam mi következik, mielőtt még elkezdte volna.

– Evelyn óta nem láttalak ilyennek. Még csak hasonlónak sem.

Az egyensúlyomat áthelyeztem a másik lábamra, s az állkapcsom megfeszült.

– Ne hasonlítsd össze – mondtam, mire felemelte a fejét.

– Oké. Nem fogom. De te is tudod, én is tudom. Nehogy azelőtt patkoljak el, hogy adsz egy esélyt magadnak a kicseszett boldogságra, Logan! Ne most, hogy ő is a képben van.

Öntöttem neki még egy kis gyümölcslevet.

– Szeretnél még egy szelet pirítóst?

Rám vigyorgott.

– Szeretnék még egy szeletet a Chloe-valvaló találkozásból. Ez áll ma a listám elején.

Elképzeltem Chloét lent ahogy végig lapozza a könyvgyűjteményem. Aztán elképzeltem Chloét fent az emeleten ahogy anyámmal időt tölt az ő kis különös zsongásával.

– Meglátom meddig lesz még itt. Talán beugrik még egy köszönésre.

– Jó – mondta és elhelyezkedett. – Biztos vagyok benne, hogy minden úgy megy majd, mint a karikacsapás.

Végig néztem a falon lévő listáján.

– Ne is gondolj arra, hogy megpróbáld belekényszeríteni abba a meny hülyeségbe, anya. Ő csak egy lány a munkahelyemről, akit történetesen nagyon kedvelek. Ő nem valami sorsszerű lelkitárs.

– Esküszöm – mondta és felnevetett. – A mondás többi része pedig feldughatja magának.

– Szóval akkor pirítós? – kérdeztem, és imádtam ahogy felcsillant a szeme ahogy kiitta a gyümölcslevet és visszaadta nekem a poharat.

– Talán Chloe felhozhatná nekem – mondta.

Csak forgattam a szemem mielőtt kiléptem a szobából, de mosoly ült az arcomon.

Olyan mosoly, amit már réges-rég elveszettnek hittem.