37. - 38. Fejezet

 

37. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Aiden

 

Egymás mellett üldögéltünk a vonaton, de ezúttal nem rejtőztünk könyvek mögé, még annak a látszatára sem volt szükség, hogy elmerüljünk a szavakban. Csak önmagunk voltunk, mosolyogva és beszélgetve. Pár szavas beszélgetés. Nagy beszélgetés. Nem számított, már csak a vele való diskurzustól is bizsergett a bőröm.

Kéz a kézben andalogtunk a munkahelyünk felé, és ezúttal nem engedtem el, még mindig szorosan tartottam a kezét, mikor odaértünk a Franklin Ward kétszárnyú bejárati ajtajához. Mindenki mosolygott, mikor meglátott bennünket, Nadia vett észre minket először és megbökte a mellette álló Richardot. Úgy éreztem, ez így van jól. Így biztonságos. Így az igazi.

Teljesen belesüppedtem ebbe az új világba, amelyben éltem. A régi életem Liammel már nem volt egyéb, mint egy emlék a Logannel való élethez képest.

Liam még nem adta fel, azt akarta, hozzam el a cuccaimat tőle, és tudtam, hogy előbb-utóbb el kell mennem értük.  Mondtam neki, hogy nemsokára végzek. De mégis, az eszem teljesen máshol járt. A kórteremben fekvő emberekre koncentráltam, hogy segítsem őket a legjobb tudásom szerint. Azokban a pillanatokban, amit az általam szeretett személlyel töltöttem, mosolyogtam amikor csak összefutottunk. A kórtermi barátaimmal törődtem – mert most már azok voltak. Barátok. Még Vickie is a Kingsley Wardról üzent nekem, hogy tartsuk a kapcsolatot és találkozzunk, ha van időnk.

Mindig is egy boldog emberke voltam és ilyen is szeretnék maradni örökké. Meglátni az életben az apró örömöket. Minden mosolyban. Minden nevetésben. Minden alkalommal, amikor megosztod valakivel az idő egy ilyen jelentőségteljes kis pillanatát, és tudod, hogy örökké emlékezni fogsz rá. De ez most más volt. A színek mélyebbek voltak, a boldogság folyói gyorsabban folytak, és minden lélegzetvétel varázslatosnak tűnt.

Figyeltem Logant a konzultációin, és csodáltam az őszinteséget a szemében. Láttam, milyen őszinte volt, amikor mások kezére tette a kezét, és türelmesen végig hallgatta a mondanivalójukat. Inspiráló volt. Egy ember, akit teljes szívemből tiszteltem.

Meglepődtem, mikor a műszakom végén megjelent az aktatáskájával. Még akkor is döbbenten néztem fel rá, mikor együtt lépkedtünk a vasútállomás felé és megfogta a kezem a peronon – de nem bámultam olyan vadul, mint Jackie, mikor aznap este együtt léptünk be a hálószobájába. 

– Chloe! Ma munkanap van, s te itt? Annyira jó látni téged, drágám! Úgy örülök neked!

Jó volt ott lenni.

Megvacsoráztunk és elütöttük az időt keresztrejtvényfejtéssel, majd Logan lefektette. Csillogott a szeme, mikor jó éjt kívánt nekem és biztos vagyok benne, hogy az enyém is, mikor megköszöntem az univerzumnak ezt az egész napot. Minden egyes másodpercét.

Aztán mi következtünk. Én és Logan.

Még mindig beleborzongtam. Ideges voltam.

Elűzte minden feszültségemet, ahogy száját az enyémre tapasztotta.

Nem tudtam neki mondani, hogy szeretlek, úgy nem, ahogy ő csókolt, olyan szenvedélyesen, míg eljutottunk a lépcsőfordulóig, majd az ágyáig.  Nem tudtam elmondani neki, mennyire odaadóan szeretem őt, minden egyes nap minden pillanatában. Nem is kellett. Nem volt rá szükség. Ott volt minden érintésemben, és az övében ugyanúgy.

Megcsókolta a sebhelyemet és az anyajegyemet, ujjai végig kalandoztak a bőrömön, lenyűgözve minden hajlatomat, minden ráncomat, minden centiméteremet. Én ugyanilyen áhítattal érintettem meg őt, ujjaim remegtek, hiszen annyira elbűvölt ez a férfi. Egyszerűen szerelmes voltam a tökéletlenségekbe, melyek őt még tökéletesebbé tették. Pillantásának mélységétől elakadt a lélegzetem. Karjaiban lévő erőtől szárnyra kaptam

Liam az együtt töltött évek alatt számtalanszor magáévá tett, de sosem volt vele olyan, mint Logannel. Vele nem csak szex volt. Nem csak arra ment ki az egész, hogy megpróbálja nyögve, nyögdécselve kilőni a terhét. Nem olyan, mint aki sötétben megdönget, aztán betömködi a farkát a számba, és a torkomba élvez, aztán mint aki jól végezte dolgát, elfordul és elalszik.

Ez valódi szeretkezés volt.

Aznap éjjel finoman vitt el, lámpafényben, elég lassan ahhoz, hogy alig bírjam elviselni a csúcspontot és a szenvedélyt. Az egész testemet kényeztette a szájával, míg vonaglani nem kezdtem és könyörögtem a folytatásért.

És megadta nekem.

Lassan és mélyeket döfött belém, aztán megemelte a lábaimat és keményen megdugott, miközben szemét egy pillanatra sem vette le az enyémről. A szenvedély hullámai olyan erővel ragadtak el, hogy fel sem bírtam fogni.

Tudtam, mit akarok, és azt hiszem, a mozdulataimból ő is rájött, hogy csendesen mégtöbbért könyörögtem. Újra akartam érezni azt az intenzív élményt. Érezni akartam, ahogy teste az enyémnek feszül. Érezni akartam a mocskos izgalmát.

Kihúzódott belőlem és először az ujjaival dolgozta meg a fenekem. Egy, aztán két, majd három ujját mártotta belém. Addig körözött bennem, míg az ő ütemére kezdtem mozgatni a csípőmet. Kezem elindult lefelé a csiklómra, durván meggyötörtem . A kezére köpött, megnedvesítette a farkát, aztán a fenekem bejáratához illesztette. Visszatartottam a lélegzetem, mikor nekem dőlt, és felnyögtem, mikor belém tolta a farkát. Hihetetlenül ráfeszültem. Isteni érzés volt, hogy ennyire birtokolta a testem.

Ah, ah… kérlek…

Az oldalamra fordított, a lábamat magasra emelte, miközben a fenekemet baszta. Megfogta az arcom, és magához húzott, eléggé megforgatott ahhoz, hogy csókolózhassunk. Nyelvek, ajkak és fogak, ziháló lélegzetvételek, lüktető testek. Felnyögött, amikor elélvezett, és én ott voltam vele, a végsőkig hergeltem, az ujjai a lábam között köröket írtak le abban az ütemben, ahogy pumpált hátulról. Nem akartam, hogy vége legyen, de a csúcs feltartóztathatatlanul közeledett, mindketten elvesztünk a mozdulatokban.

És belevesztünk a szerelembe.

Egymás mellett feküdtünk, még mindig az élmény hatása alatt, egyszerre lélegezve. Még mindig mögöttem volt, szorosan átölelt. Megsimogattam a csuklóját, és annyi mindent szerettem volna mondani. Annyi mindent akartam közölni vele arról, hogy az én életem vele nyert értelmet, és bármit is gondoljon erről – az övé vagyok örökkön-örökké. De megelőzött. Hamarabb szólalt meg.

– Bárcsak ezek a pillanatok örökké tartanának.

– Akkor nem volnának ennyire különlegesek – feleltem. – De rengeteg különleges van, nem igaz? Rengeteg olyan pillanat, amit újra és újra átélhetsz.

Megcsókolta a nyakam.

– Rengeteg különleges pillanat vár rád, Chloe. Hihetetlen nő vagy, akire hihetetlen világ vár.

– Egy hihetetlenül gyönyörű világ veled– tettem hozzá és más nem is számított. Nem számított, hogy lehúzza a redőnyöket, vagy milyen mély a lelkének óceánja, mert ez volt az egyedüli igazság. Megbánás csak abból fakad, ha visszakozol, vagy hazudsz, vagy illúziókba ringatod magad. Sosem származik abból, ha felfeded a lelked valódi természetét.

Nem válaszolt, ezért így folytattam:

– Miért nem engedsz közel magadhoz, Logan? Ígérem, hogy meghallgatlak, ígérem, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megértselek. Tudom, hogy sok nehézségen vagy túl, és tudom, hogy sok embert elveszítettél, de ez nem akadályoz meg abban, hogy még szeretni tudj, ugye? Miért akadályozna meg abban, hogy szeress engem?

Olyan gyöngéden csókolt homlokon, ahogyan még senki ezelőtt.

– Éljünk csak a pillanatnak, rendben?

Felsóhajtottam és bólintottam.  Megfogadtam a saját tanácsomat, és a karjaiba fészkeltem magam.

38. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Aiden

 

Imádtam a napok körforgását ezzel a nővel. Imádtam a reggeli vonatozásokat, a gyöngyöző nevetését, miközben beszélgettünk. Imádtam a kezét az enyémben a kórházba menet, és ahogyan integetett a folyosón, a bájos kis mosolyát, amivel mindig megajándékozott, amikor elmentünk egymás mellett.

Imádtam anya arcát minden este, mikor meglátta Chloét velem, és amikor szorosan magához húzta egy ölelésre.

Imádtam a kuncogásukat hallgatni keresztrejtvényfejtés közben, és amikor aranyosan pletykáltak, mikor már nem voltam hallótávolságon belül és szemük ragyogott a huncutságtól.

És Jézusom, mennyire imádtam vele a forró éjszakákat, mikor a teste úgy csalogatott, mint matrózokat a szirének hangja, mindig többre és többre vágyva.

A lány maga volt a csoda, több, mint amiről valaha is álmodtam, és majdnem újraéledt bennem a remény. Majdnem félrelöktem a sötétséget és elmondtam neki az igazat. Majdnem elhittem, hogy az életem megér annyit, hogy érte adjam, bármi legyen is az ára.

Szerencsére nem tettem.

Szerencsére elég ideig tartottam ki ahhoz, hogy az eszem győzzön a szívem felett.

Csütörtök este volt, felém sietett a rendelőben, csillogott a szeme és az az ismerős, feszült mosoly ült az arcán.

– Segíthetek, Sutton kisasszony? – kérdeztem vigyorogva, ledobva a tollam az asztalra.

A velem szemben lévő szék támlájába kapaszkodott, felkapta a tollat az asztalról és forgatni kezdte az ujjai között.

– Richard, Romi, Nadia és Soren bulizni mennek ma este munka után. Richard felesége állapotos és elugranak megünnepelni.

– Kitűnő hír – feleltem,– majd gratulálok neki, ha összefutunk.

Nem mozdult, csak nézett rám.

– Vickie a Kingsleyről is megy, ha én is.

Álltam a pillantását.

– Remélem remekül fogjátok érezni magatokat. Gondolom, ma este nem jössz velem haza, de ne aggódj, a keresztrejtvényt csak be tudom fejezni anyával a bölcsességed nélkül is.

Elnevettem magam, de ő nem nevetett velem, csak nézett rám.

– Azt reméltem, elkísérsz.

Abbahagytam a nevetést.

– Menjek veled? Inni Harrow környékén csütörtök este?

Bólintott.

– Aha. Jó móka lenne, nem?

Imádtam feszült mosolyát, a szeplőit a csillogó szeme alatt.

Móka.

Egyre jobban megismertem ezt a fogalmat, mióta a Chloe-örvény lecsapott a világomra.

Nemet kellett volna mondanom, és kihasználni a lehetőséget, hogy sokáig dolgozhassam, vagy hazamenni, és az estét arra használni, hogy milliómodszorra is átnézzem anya gyógyszereit. De nem tudtam. Azok a gyönyörű szemek nem hagyták.

Visszahuppantam a székembe, és kifújtam a levegőt.

– Persze, Chloe, elmegyek veled csütörtök este inni Harrowba. Csak szólnom kell Olíviának, hogy később érünk haza.

A levegőbe boxolt azon az elragadó módon, amit már annyiszor láttam.

– NAGYON KIRÁLY!

Aranyosan kuncogott.

Felegyenesedett, az ajtó felé hátrált, majd így szólt.

– Nem fogod megbánni – mondta. – Nagyon jól fogunk mulatni – elérte az ajtót. – Alig várom, hogy közöljem Vickievel, hogy megyünk.

– Kellemes délutánt– feleltem, és bólintott, mielőtt bezárta az ajtót.

Szóval itt tartottunk. Egy este a Harrowban, társasággal ünnepelve Richard örömét. Furcsán vonzónak éreztem – a közösséget. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy ezek az emberek jóval közelebb állnak hozzám, mint amennyire bíztam bennük az évek alatt, mióta együtt dolgozunk. Ismertem a viselkedésüket, a sorsukat, és részleteket a családjukról. Tudtam, miről csevegnek és hogyan köszöntenek minden reggel. Ismertem, hogyan próbáltak bevonni szinte minden tevékenységükbe az osztályon és azon kívül is.

Megbizonyosodtam róla, hogy előkészültem minden következő konzultációra és megválaszoltam az e-mailjeimet, mielőtt elhagyom ma este a kórházat. Chloe még a nővérruhájában volt, mikor elindultunk, és a többiek is, egy csomó kékbe öltözött ember vágott át a parkolón. Nevettek, beszélgettek, gratuláltak Richardnak, és dalokat énekeltek neki, én pedig nem tudtam visszatartani a mosolyomat, és vigyorogtam Chloera, aki szintén csatlakozott a hip-hip hurráikhoz. 

Az Eke fogadóban kezdtünk, letelepedtünk egy sarokasztalhoz és megbeszéltük az osztályon aznap történteket. Onnan átmentünk a Fő utcán lévő Sörfőzdébe, ahol koktélozgattunk. Már volt bennem pár pohár vörösbor, mikor Chloe kis butus sajtkukac lett és mellettem izgett-mozgott, miközben kifelé tartottunk a kocsmából.

A többiek A Ponton utcai Blackthorn Bárba vették az irányt, ami egy nightclub volt, és nekünk nem kellett volna velük tartani. Még Chloe is fontolgatta, hogy menjen-e, de a többiek már elindultak. Ekkor Vickie megragadta a kezét és unszolni kezdte, hogy menjenek.

Engedtem volna, hogy egyedül menjen tovább, ha nem néz rám azokkal a könyörgő szemekkel. Nem azt mondta, amit a szemében láttam. Azt mondta, „teljesen megérti, ha nem akarok menni, és hazamehetünk anyához, ha azt szeretném, és…”, de az izgatottsága, a lelkesedése amiatt, hogy vele tartottam, teljesen levett a lábamról. Elindultam az ápolók csoportja után, még mindig egyenruhában, Chloe kezét még mindig az enyémbe szorítva.

– Még egy ital belefér – mondtam, mire ő szorosan derekam köré fonta a karját, miközben elindultunk lefelé az utcán.

Még mindig öltönyben voltam, mikor a Blackthornhoz értünk. A többiek blúzban és kényelmes cipőben voltak, hajuk lazán felkötve. Nem volt semmi különbség. Jelen voltak és éltek, a retro diszkózene akkordjaira felrohantak a táncparkettre, amint végeztünk a bárpultnál. Vickie megragadta Chloet és felvonszolta a tánctérre, aki útközben egy mosolyt villantott rám, és intett, hogy tartsak vele. De nem mentem. Az én elképzelésem a szórakozásról merőben más volt.

A klub hangos volt, a basszus dübörgött, én pedig csak figyeltem, hogy az én sajtkukacom a barátaival egy ritmusra táncikál. Ekkor döbbentem rá újra, mennyivel fiatalabb nálam. Húszas évei elején járt, ez tisztán látszott, ahogy ugrabugrált és tekergett és énekelte a szöveget, elragadta a pillanat heve, ahogy megtalálta a kortársaival a közösséget.

Élt. Tombolt. Szabad volt.

Gyönyörű táncos volt és egy gyönyörű lány, üde arccal, aki előtt ott állt egy egész világ, amerre csak a szem elláthatott.

A férfiaknak a klubban megakadt rajta a szemük. Az emberek egyre közelebb húzódtak hozzá a tánctéren, de ő nem törődött velük, engem nézett és nekem integetett a dalok közben. Mégis bámulták és mégis közeledtek hozzá. Bármelyikőjüket megkaphatta volna, és biztosan a legtöbb közülük idióta lett volna, és rengeteg közülük seggfej, de akadt olyan is, aki mindent megadhatott volna, amire egy Chloehoz hasonló lány vágyott élete végéig.

Csak nem én voltam az a férfi.

Csendben kortyolgattam a boromat, elragadott az öröm, ahogy néztem ezt az elképesztő nőt mulatni az éjszakában, de keveredett a lelkemben a szomorúság is, hiszen tudtam, hogy mi nem lehetünk együtt örökké.

Kifulladva lehuppant mellém, karjait körbefonta a nyakam körül, és kért egy csókot.

– Menjünk haza – mondta.

Haza.

Csak azt kívántam, bárcsak örökké az otthonának tartaná az én otthonomat.

Elköszöntünk a többiektől és kiléptünk az utcára, Chloe pedig egész úton a taxiállomásig nevetett és viccelődött, elmesélve, mennyire nagyon élvezte az estét.

Már a taxi hátsó ülésén ültünk, mikor elővettem a telefonomat a kabátom zsebéből, és egyáltalán eszembe sem jutott, hogy a zene basszusa ennyire elnyomhatja a csengőhangot.

Volt hét nem fogadott hívásom Oliviától. A szívem kővé dermedt, ahogy a pánik felkúszik a gerinceden, mint amikor rájössz, hogy baj van.

– Gyorsabban, kérem – szóltam oda a sofőrnek és megnyomtam a visszahívás gombot.

– Mi az? – kérdezte Chloe megfeszülve mellettem.

– Olivia? – szóltam bele, mikor felvette és hangja gyors volt. Ideges.

Anya nem volt jól. Bedagadtak a lábai, alig lélegzett, és kitartóan ragaszkodott hozzá, hogy nem akar kórházba menni.

Izzadt a tenyerem, mikor megálltunk a lakásom előtt. Chloe elszáguldott mellettem, meg sem állt anya szobájáig. Anya aprócska teste remegett, jobban, mint máskor. Lábát az ágy végébe halmozott párnákon pihentette, de mit sem ért. Bokája dagadt volt,  és besárgult, a lámpafénynél tisztán látszott, mint a nap.

– Annyira sajnálom – kezdte Olivia. – Nem tudtam Chloe számát, és reménykedtem, hogy hamar hazaérsz, Jackie pedig ragaszkodott hozzá, hogy ne hívjak mentőt.

– Semmi baj – feleltem.– Nekem kellene bocsánatot kérnem. Fogalmam sem volt róla, hogy kerestél.

Chloe szótlanul álldogált, mikor leültem anya mellé és megmértem a testhőmérsékletét. Olivia kiment a szobából friss gyümölcsléért, mikor a sajtkukacom odalépett hozzám és a vállamra tette a kezét. Könnyes volt a szeme.

– Én vagyok az, akinek bocsánatot kellene kérnie – suttogta. – Nem lett volna szabad ilyen későig elrángatnom téged, miközben anyukáddal ez van.

– Nem te rángattál el – feleltem.– Tökéletesen jogod van ahhoz, hogy eltölts egy nagyszerű estét a barátaiddal, és én tökéletesen képes vagyok arra, hogy hagyjalak, hogy ezt élvezd.

– Mégis – mondta – sajnálom.

Kihívtam a sürgősségi orvost, hogy írja alá a kérelmemet, hogy megemelhessem anya morfiumadagját, és ő alá is írta szó nélkül, látva törékeny betege állapotát, hallva fájdalmas nyöszörgését.

Drasztikus emelés volt és bevált.

Fájdalma enyhült, majd elmúlt, és ezzel együtt a szemem láttára anyám is kezdett elmúlni.

Anya összetöppedt. Zihált. Elsápadt. Az a néhány megmaradt lélekszirom lehullani készülődött.

– Mit tehetek? Hogy segítsek? – kérdezte Chloe, de megráztam a fejem. Nem volt mit tenni.

Még mindig mellettem volt, mikor a másik orvos elment, mellettem volt, a kezem szorongatta.

– Hosszú lesz az éjszaka – mondtam neki. – Talán megkérhetnéd Romit, hogy helyettesítsen reggel, ha velem szeretnél maradni.

Bólintott és a telefonjáért nyúlt.

– Persze, hogy maradok.

Sem én, sem Chloe nem aludtunk, anyámat figyeltük, míg a felkelő nap meg nem jelent az ablak mögött. Chloe összeszedte magát, és én is. Egyszer-kétszer kimerészkedett a fürdőszobába, úgy tett, mintha vécére menne, de pontosan tudtam, hogy sírt. A szeme körüli vörösség jobban elárulta, mint szomorú kis mosolya.

A nap már felkelt, mire anya végre magához tért, kótyagos fejjel ugyan, de szeme megállapodott rajtam.

Gyönge ujjai alig bírták megfogni a kezem.

– Fáj valahol? – kérdeztem, de ő ingatta a fejét.

– Nem, drágám. Nincs fájdalom.

Megkönnyebbültem. Még ha csak egy pillanatra is, de megkönnyebbültem.

Még nem járt le az ideje. Most még nem.

De hamarosan.

Nemsokára elmegy.

Még egyszer felpillantottam a listára a falon. A girbegurba kézírás még mindig békésen várakozott.

A lábujjaimat a tengerbe mártani.

– Indulhatunk a partra, anya? – kérdeztem.