31. - 32. Fejezet

 

31. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Mandy

 

A hét gyorsan telt, és egyszerre lassan is, már ha ez így lehetséges. A munkában rohantak a napok, ahogy magával ragadtak a dolgok, amik az osztályon történtek. Wendy elterjesztette a hírt, hogy belesétált a csókunkba, mert Richard, Romi és Nadia is rámkacsingattak és megbökdöstek mindig, ha volt rá lehetőségük, kérdezgettek a hétvégéről és hogy mennyire vagyok szerelmes Dr. Hallba.

Próbáltam profin kezelni a dolgokat. Nem akartam elárulni nekik minden részletet, de nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak és vihogjak, és azt sem tudtam eltitkolni, hogy mennyire bele vagyok habarodva abba a férfiba, aki egyetlen hétvége alatt ellopta a szívemet.

A munkanapok intenzívek voltak. Együtt nevettem az emberekkel, átsegítettem őket a fájdalmon, mindegy, hogy a lelkük vagy a testük fájt. Egyszerre voltam boldog és szomorú egész nap az osztályon, és a lelkem ugrált fel és lezuhant újra és újra, fel és le, és minden este hulla fáradtan vonatoztam haza Halsey-be.

Fáradtan vagy sem, de mindig hiányzott nekem Logan. Habár csak néhány napot töltöttem vele, a szívem egy egész élettel többet akart. Tényleg, egy egész életet. Őrültség, de őrülten igaz.

A hét hátralévő részében már nem csókolt meg újra. Volt rengeteg mosoly, hogy-vagy kérdés, szoros egymás melletti elhaladás a folyosókon vagy az osztályon, de nem volt a szája az enyémen. Nem voltak kedd-csókok, sem szerda-csókok, sem csütörtök-csókok.

Rohadt ideges voltam, mikor közeledett a péntek este. Nem tudtam, hogy mit mondjak, vagy hogyan mondjam, vagy hogy egyáltalán számíthatok-e valamire a következő napokban. Arra kellett volna koncentrálnom, hogy elhozzam a cuccaimat Liam-tól, mielőtt kidobja, és elolvassam a Grigori trilógia utolsó kötetét és azt mondtam magamnak, hogy ez elég is lesz. Gyakorlatilag ezt mantráztam, hogy ez így rendben van, és izgatottan várom, hogy vasárnap délig ágyban maradjak, könyvvel a kezemben a takaró alatt. Nincs Logan, nem nagy ügy. Sajnos nem hittem el ezt a szarságot és pokoli ideges voltam.

Amikor Logan közeledett felém a személyzeti szobába, ahogy a pénteki műszakom véget ért, szaporán vert a pulzusom és kiszáradt a szám. Ő nyugodtnak tűnt. Magabiztosnak, mint mindig. Szeme az enyémbe mélyedt és nem engedte el.

– Ezen a hétvégén ráérnél fotózni? – kérdezte. – Egy motor vár rám a garázsomban.

Nem játszottam meg a közömböset. Egy pillanatig sem. Azonnal válaszoltam neki, közben úgy bólogattam, mint a Bólogató János.

– Nagyon is ráérek. Nagyszerű. Csak mondd meg, mire van szükséged.

Megbillentette a fejét, a vigyora csodálatos volt, a szemei ugyanúgy csillogtak, ahogy az anyukájáé.

– Mit lenne, ha ma este velem kéne hazajönnöd? – kérdezte. – Csinálhatnánk egy hétvégét belőle. Elvinnénk anyát az éles kanyarjára és a többi területen is behozhatnánk a lemaradást.

– A más területek a hálószobádban vannak? – kérdeztem nevetve, az idegesség gyorsan elmúlt a megkönnyebbülés miatt.

Még mindig vigyorgott és a szemei is csillogtak.

– Nos, igen, Chloe. A más területek nagy része valóban a hálószobámban van.

– Számíthatsz rám – mondtam. – Mindegyik terület fantasztikusan hangzik.

– Hozom a kabátomat és a tárcámat – válaszolta, és meg voltam döbbenve, hogy pontban hat órakor elment értük, most végzett ilyen korán először, mióta csak ismertem.

Egész úton a Franklin Wardtól kifele és végig a Harrow környékén egyfolytában őt bámultam hitetlenkedve, de még mindig ott volt, és visszamosolygott rám.

Lassan sétáltunk a vasútállomásra. A kezéért nyúltam, ahogy elértük a parkoló bejáratát, ő pedig megfogta és megszorította a kezem. Csodálatos érzés volt.

A beszélgetés más irányt vett, ahogy eltávolodtunk a kórháztól, könnyedebbé vált, amint elhagytuk a professzionizmus csillogását.

– Hogy van anyukád? – kérdeztem, és várt egy pillanatig a válasszal.

– Életben van.

– Életben van és a lehetőségekhez képest jól, vagy életben van és nincs túl jól?

– Életben van és nincs túl jól – kis szünetet tartott. – Egyébként egész héten csak rólad beszélt. Szerinte Isteni kis teremtés vagy.

– Szerintem ő is rettentő fantasztikus.

– Gondoltam – mondta. – Ti örök optimisták minden adandó alkalommal az örök pesszimisták ellen ugráltok.

Megszorítottam a kezét, mert mélyen elfojtva éreztem benne azt az örök pesszimizmust. Nem igazán volt meglepő, hogy Logan Hall pesszimista. Nem hiszem, hogy bárkit is meglepett volna, hogy ez a srác pesszimista, ha azt vesszük, amin keresztülment.

– Talán kettőnk között megtaláljuk egy arany középutat – mondtam nevetve. – Az én optimizmusom összecsap a te pesszimizmusoddal. Talán találhatunk egy reális helyet, pont a vihar közepén.

Megállított és szembefordított magával, az arca halálosan komoly volt, amikor beszélt.

– Soha ne veszítsd el az örök optimizmusodat az én kedvemért, Chloe. Fuss el jó messzire, még mielőtt még elveszíted önmagad az én negativitásomban.

Biztos vagyok benne, hogy az ajkamba haraptam, tágra nyílt szemmel bámultam rá, mintha az ötéves énemnek mondta volna, hogy ne dugdossam az ujjaimat a konnektorba.

– Komolyan – mondta. – Az az utolsó dolog, amit akarok, hogy megkeserítsem az életed.

– Nem tudnád – suttogtam, mielőtt még az agyamnak esélye lett volna megszűrni a szavaimat, hogy közömbösnek látszódjak. – Melletted lenni sohasem lehet keserű. Túlságosan is boldoggá teszel.

A szája nem vitatkozott, de a szemei igen. A tekintete nem hitt nekem és nem tudtam rájönni, hogy miért – hogy a pokolba lehetett ilyen biztos abban, hogy megöli a derűlátásomat.

Úgyhogy megkérdeztem.

– Miért vagy ilyen biztos abban, hogy boldogtalanná teszel?

És újra lógva hagyta a témát és megfogta a kezemet.

– Egyszerre csak egy napot élvezzünk, jó? Az árnyékok mindig ott fognak várni a homályban.

Nem vitatkoztam vele. Weobley nagymama megtanított nekem egy leckét, amint akkora lettem, hogy megértettem a szavait.

A pillanat most van, Chloe. Mindig most. Nem a múlt újra éleséről van szó és nem a jövő megálmodásáról, hanem az ittről és a mostról. Élvezd ki ezeket a pillanatokat, amennyire csak tudod, mert sosem jönnek kétszer, kedvesem.

Azért eltűnődtem azon, hogy mi várhat az árnyékai mögött.

Megérkeztünk a vasútállomásra, ami nyüzsgött az ingázóktól. Minden ülés foglalt volt már, mikor felszálltunk a vonatra, úgyhogy a kocsi végében álltunk, szorosan egymáshoz préselődve.

Sokkal feszültebb volt, amikor a Redwoodon sétáltunk át. Próbáltam hétköznapi beszélgetést folytatni  és pár dolgot kipipálni a virtuális Dr. Hall ismereti táblámon, de egyszerűen nem ment. Túlságosan sajogtam a húsáért.

A gondozónő fent volt Jackie szobájában, amikor megérkeztünk. Köszöntünk, ő pedig elköszönt, de Jackie még mindig aludt a fejét a vállára hajtva, mintha lefutott volna egy kilométert és teljesen kimerült volna a célnál.

Logan még befejezett pár hivatalos emailt a földszinten az étkezőasztalnál, mikor Jackie hunyorogva kinyitotta a szemét és rám nézett. Megfogta a kezem abban a pillanatban, ahogy észrevett.

– Chloe, kedvesem – sóhajtott egy nagyot. – Rohadtul örülök, hogy látlak. Már aggódtam, hogy eleged lett belőlünk, miután megmásztuk azt a fránya hegyet múlt hétvégén.

– Aligha – mondtam és közelebb hajoltam hozzá. – Hogy érzed magad?

A szemei már nem csillogtak annyira, mint múlt héten.

– Szarul – mondta. – Egész héten csak émelyegtem, fulladtam és aludtam.

Mivel láttam, hogy mennyire gyengének tűnik az ágyban aznap este, el is hittem neki.

– Hé!– szólt. – Holnap motoros királynő leszek, száguldozni fogok a kanyarokban. Annyira örülnék, ha ott lennél.

– Ott leszek – mondtam neki, de eltűnődtem, hogy tényleg képes lesz-e rá.

– Tudom, mit gondolsz – mondta, – de higgy nekem, meg fogom csinálni. Bármibe is kerüljön, hogy motorozzak. A világért nem hagynám ki.

– Jó – mondtam – kerüljön bármibe is.

– Addig is foglalkozzunk valami más szarsággal – nevetett, és az éjjeliszekrényen lévő újságra mutatott. Segítettem neki rejtvényt fejteni, míg Loganra vártam, és csak pár percig tartott a csevegés és a kérdések megoldása, mielőtt teljesen és igazán magával ragadott Jackie Hall nevetése. Nem számítottam rá, mikor a beszélgetés mélyebbre fordult. Abbahagytam a nevetést, seperc alatt elnémultam, mikor komoly témára váltott.

– Köszönöm, hogy ennyire boldoggá teszed – mondta. – Hidd el nekem, Chloe, évek óta nem láttam őt ilyen boldognak. Azt hittem, hogy kilehelem a lelkem, mielőtt valaha is látnám őt még egyszer így mosolyogni, mint most.

Nem hiszem, hogy erre lehet egy szívesennel vagy ilyesmivel válaszolni, úgyhogy nem mondtam semmit, csak mosolyogtam és a tollat babráltam az ujjaimmal.

– Beszélhetsz róla, tudod – mondta. – Úgy értem, rólad és róla. Még mindig van két jó fülem, még ha a testem többi része már használhatatlan is.

Megvontam a vállam.

– Nem tudom, mit mondhatnék, tényleg nem. Remélem, hogy még boldogabbá tehetem őt. Megpróbálom, ha megengedi, csak nem vagyok biztos benne, hogy hagyni fogja.

– Pedig piszkosul jobb lesz, ha hagyja – mondta.

Rámutatott a bakancslistája utolsó sorára, és éreztem, hogy a pír elönti az arcomat.

Szerezz egy menyet.

– Tudom, hogy fogytán az időm – mondta, – biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom őt látni, ahogy elmondja a fogadalmát egy ilyen csinos kis teremtésnek, mint te. De, ha tudom, hogy boldog, mikor búcsúznom kell… az többet érne, mint száz további év az életemben, becsszó.

Nem tudom, miért jött elő belőlem a szokásos társadalmi udvariasság, de működésbe lépett. Egy hamis mosoly terült szét az arcomon és elkezdtem csacsogni mindenféle szokásos dolgokról, amivel általában félre lehet söpörni a komoly témákat.

– Neked még bőven van időd! Olyan eleven vagy!

Megrázta a fejét.

– Ó, babám. Köszönöm, hogy próbálsz finomkodni, de ez faszság, és te is tudod. Legjobb esetben is heteim vannak hátra.

A szavaim elakadtak a torkomban, de nem is volt rájuk szükség. Tovább beszélt.

– Nem félek a haláltól – mondta. – Már évek óta nem. Évekig voltak sötét éjszakáim, összecsináltam magam attól, hogy nem fogom látni Logant felnőni. De láttam. Sikerült. És már nem félek a haláltól. – Felmutatta a középső ujját az ég felé. – Megbaszhatják.

Szavai könnyeket csaltak a szemembe. Elképzeltem a küzdelmeit, még ha a múltjának csak azt a töredékét is, amit hallottam. Rák. Gyász. Fájdalom.

– Úgy értem – mondta,– az életben sok dolog megijeszt engem, de a halál már nem tartozik ezen szarságok közé.

Megveregette a kezemet.

– Ami tényleg megijeszt, az az, hogy itt hagyjam Logant. Hogy itthagyjam a sötétségben, fény nélkül az alagút végén. Hogy ne legyen mellette senki, aki szereti.

Megremegett a gyomrom, valami furcsa bizsergést éreztem, ami valami ösztönös dologra utal.

Logan óceánja sötét volt és én tudtam ezt. Hogy elég boldog lélek voltam-e ahhoz, hogy a világa felszínét bevilágítsam, fogalmam sem volt,  de az anyjának igen. Az anyja hitt abban, hogy elég boldog vagyok ahhoz, hogy az egész világát bevilágítsam, ez sugárzott a mosolyából.

– Tökéletesen látom abban, ahogy rád néz – mondta. – Ha csak egy kicsit tovább bírnám, rohadt jó esélyem lenne arra, hogy kipipáljam az utolsó kockát a falamon. Nagyszerű menyem lennél, kedvesem. Én már csak tudom.

Még mindig bizsergett a gyomrom, mikor Logan csatlakozott hozzánk az emeleten és leült mellém.Meglazította a nyakkendőjét.

– E-mailek elküldve, az eheti munka letudva – mondta, és hátradőlt a fotelban.

Anyukája kuncogott.

– Nem mondhatnám, hogy emlékszem arra, hogy valaha is magad mögött hagytad a hetet. Majd hiszem, ha látom.

Mégis valahogy, ez alkalommal tudtam, hogy látni fogja.

– Jobb lesz, ha kipihened magad – mondta anyukájának vigyorogva. – Nehogy holnap elaludj a motoron mögöttem és lemaradj a kanyarról.

Nevetett, amikor Logan kicserélte neki az oxigénmaszkot éjjelre.

– Nem fogok szundítani a hátsó ülésen, Logan. Sokkal éberebb leszek majd, mint te.

32. Fejezet

LOGAN

 

Fordította: Jane

 

Az élet megváltozott körülöttem, a felismerhetetlenségig.

Ezzel a gyönyörű nővel az oldalam ébredtem, szeplős arca a karomon pihent, mélyen aludt. Hosszú idő óta először, elhelyezkedtem a takaró alatt, szorosan összebújva azzal a nővel, aki megdobogtatta a szívem. Azonnal hozzám simult, még tudatlan állapotában is szeretetteljes volt, végtagjai rám tekeredtek, mint valami tapadókorongok, miközben a karjaimban tartottam.

Az örökkévalóságig tudtam volna így maradni, miközben az ablakokon túl a világ feléled és felébred, de nem tehettem. Ma egy nagyon pokoli nap állt előttünk.

Szemeiben tűz lobbant, ahogy felébredt, mosoly terült szét az arcán, miközben nyújtózkodott.

– Horkoltam?

– Nem, nagyon csendesen szundítottál – nevettem.

Kuncogni kezdett, fejét a mellkasomon pihentette.

– Remélem a nyálam sem folyt ki.

– De igen, csak már feltöröltem.

Tágra nyílt szemekkel bámult rám.

– Nem is?! Komolyan?

Nevetnem kellett a döbbent arckifejezésén.

– Nem, Chloe, csak vicceltem.

Rácsapott a mellkasomra, aztán megcsókolt.

A testemet életbe tartotta az övé, az éjszaka egy elmosódott mámor volt, amelyben bőr simult bőrhöz, test a testhez. Nem tudtam betelni vele, és az ő vágya is épp olyan heves volt, mint az enyém.

A puncija olyan volt, mint egy gyönyörű mennyország, szája éhesen kutakodó. A haja fátyolként terült szét a párnán, ahogy magamévá tettem.

– Köszönöm az újabb csodás éjszakát – mondta, ezek szerint az ő gondolatai is a tegnap esti emlékeket elevenítették fel.

– És újra mondom, hogy a köszönet kölcsönös – válaszoltam, ujjaimmal végig simítottam a gerince mentén. Készen álltam egy újabb körre, de felpattant, teljesen felébredve a könyökére támaszkodott.

– Motoros nap van! – mondta, még egy kis táncot is lejtett a paplan alatt. – Alig várom, hogy lássam Anyukád arcát!

Hihetetlen, hogy mennyire izgatott volt attól, hogy kedvébe járhat anyámnak, egy nőnek, akit alig ismert. Valósággal átlibbent a szülei házának kerítésén, amikor tegnap este elmentünk, hogy összeszedje a cuccait a hétvégére, táncikálni kezdett az anyós ülésen, ahogy vissza fele tartottunk a lakásomra.

Kivételes volt és függőséget okozott.

Annyira, hogy minden este rajta voltam a motoron, és kiderült, hogy még mindig jó voltam benne, olyan, mint a biciklizés, soha nem lehet elfelejteni. Három, négy kört is mentem egy este alatt, úgy tettem, mintha anya felpattanna mögém. Úgy vigyorogtam magamban, mint egy bolond, minden egyes alkalommal.

Igen, minden egyes gyakorlatiasságom kidobom az ablakom, lépésről lépésre. Alig ismertem magamra, ahogy készülődtünk anya motorozására, ahogy elhelyeztük a hátsó ülésen, az oxigén palackja szorosan a csípőjéhez erősítve, valósággal hozzám volt kötve, több rögzítő kötéllel, hogy egyenesen és helyben tartsák. Egyszerűen nevetséges volt. Veszélyes minden lehető módon, de a kitartása és a nevetése arra késztetett, hogy folytassam. A boldogság a nevetésében túl erős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Pont, ahogy Chloe jókedve is ragályos volt, akár nevetséges, akár nem, ez történt.

Az én kis sajtkukacom ott állt mellettünk, úgy  nézett a  motorra, mintha egy aranybánya lenne, szemei fényesen csillogtak, mintha őt vinném egy körre és nem az anyámat. Ideges kapkodással kattintgatott, minden egyes másodpercet meg akart örökíteni a készülődésünkről, aztán végül belépett elénk, hogy egy utolsó fényképet készítsen rólunk. Anya felemelt hüvelykujjakkal, miközben én berobbantom a motort.

– Hihetetlen! – sikított Chloe. – Csodásan néztek ki! Várj! Várj, míg elindítom a videó felvételt.

Addig vártam, míg készen nem állt a felvételre és nem tudtam visszaemlékezni, hogy mikor csináltam utoljára valami ennyire vad, de ugyanakkor fontos dolgot. A pulzusom az egekben volt, energia dübörgött bennem, és amikor megkaptam az ok jelet Chloetól és egy „Yee-ha” kiáltást anyától, akkor indítottam, egy férfi voltam különleges küldetéssel, elszántan arra, hogy megadjam anyának az élményt, ami méltó volt a bakancslistájához.

Anya olyan szorosan ölelt, amennyire csak tudott, ahogy elhagytuk az utcánkat, teste az enyémnek simult, és észrevehetően törékeny és gyenge volt, még így is, hogy bőrbe volt bújtatva, meg kötelekkel volt rögzítve. Ha a szél nem is, de a sisakok meggátoltak a kommunikációban, de ez nem számított. Ez nem a beszélgetés ideje volt, éreztem az izgatottságát, ahogy körüllengett, lángra lobbantva mindkettőnk szívét.

Azt bántam csak, hogy Chloe nem ülhet itt velünk a motoron, mert szerettem volna, ha érzi az izgatott boldogságot, amit egy ilyen közös motorozás adhat.

Az utak egyre szélesebbé váltak, a kilátás pazar volt. A motor a legközelebb lévő dombra irányult, hangosan dübörögve. Eggyé váltam az alattam lévő géppel, magamba szívva minden egyes kanyart, mintha soha nem akarnám elengedni az élményt.

Belém volt vésődve minden kanyar és irány, mivel minden este gyakoroltam, egy hosszú egyenes út Redwood és Harrow között, amelyet egy lejtő követ, aztán egy éles kanyar az aljban. Az út mindkét oldalán mezők terültek el, a távolban hatalmas tölgyfák magaslottak, anya imádott itt lenni. Mindig megjegyezte, hogy milyen fantasztikus lenne, ha végig lehetne itt motorozni, minden egyes alkalommal, amikor autóval áthajtottunk itt.

Most itt volt az idő, hogy ezt megvalósítsuk.

A domb útja ott suhant a kerekek alatt, az egész táj olyan volt, mint egy zöld takaró, az út egyre csak kitágult, tárt karokkal fogadott bennünket.

Soha nem kellett volna ezt tennem, de gyorsítottam, lassan elértem a 160km/órás sebességet, de nem voltam képes lassítani. Ha lett volna lelkem, akkor az most olyan magasan szállt volna, mint egy papírsárkány, kiélvezve minden pillanatot, épp annyira, mint a sikongató anyám. A mellkasom telve volt izgalommal, az érzékeim szabadon száguldottak és én örömmel fogadtam mindent. Olyan sebességgel vettem be kanyarívet, amilyennel sosem lett volna szabad.

A kerekek belekaptak a tarmakburkolatba és motor felhördült, siklottunk a kanyarba tökéletes ívben, és az én kedves édesanyám kiabált és sikított minden egyes pillanatban.

Igen, bassza meg! Úgy vigyorogtam, mint egy bolond. A vakmerőségem kifizetődött.

Majdnem végig értünk a kanyaron, amikor észrevettem, hogy anya elengedte a csípőmet. Nem mertem hátra nézni, de minden megérzésem azt súgta, hogy anya kezei a kibaszott levegőben voltak.

Őrültnek hívtam volna, ha én magam is nem ebben a szférában lettem volna, a szívem zakatolt, ahogy belenéztem a visszapillantó tükörbe, és anya kezei az ég fele mutattak. És igen, őrültséget művelt, ahogyan én is, egy még őrültebb reggelen.

Épp olyan szélesen mosolyogtam, ahogyan ő, amikor leálltam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van, még mielőtt tovább mentünk volna.

Remegő ujjakkal tolta fel a simlédert, hogy beszélni tudjon.

– IGEN! Kibaszottul is, igen!!!

Megragadta a vállaimat, és amilyen erősen csak tudott, a karjaiba zárt.

– Bassza meg! Köszönöm, Logan! Köszönöm, hogy ilyen kibaszott menő vagy! Mert az vagy, Logan Hall! Kurvára az vagy!

A szívem elolvadt, de nem titkolhattam el előle a valóságot. A szavak könnyen jöttek.

– Chloénak köszönd, ő az igazi sztár – mondtam.

– Igen, az – válaszolta. – El ne merd engedni, fiam! Kurvára meg ne próbáld!

Hátra fordultam, és csak ültünk ott, felemelt simléderekkel, miközben nevettünk, és ez egy olyan pillanat volt, amely örökre bele égett az emlékeimbe. Különleges kapcsolat volt, amely köztem és a között a nő között volt, aki megalkotott engem. A nő, akit a törékenysége soha nem fogott vissza. Akinek a lángja még mindig ott izzott a parázsban.

Sajnos, ez a tűz napról napra egyre jobban kialudt. Tekintetünk egymásba kapcsolódott, mindketten magunkba szívtuk a pillanatot, és éreztem, hogy a bennem lakó kisfiú zokogni kezd. Teljesen összetört a tudat, hogy ez a nő, aki számomra mindig is a fény volt a sötétségben, hamarosan nem lesz már velem. Le volt szarva, hogy egy félenőtt férfi voltam, egy kőkemény racionális világban, de az anyukám a szemem előtt haldokolt, minden értékes nap egyre gyorsabban elmúlt.

A mosolyomban fájdalom keveredett, kapkodtam a levegőt, amikor bólintott és megszólalt.

– Boldogan fogok meghalni, Logan, olyan kibaszott boldogan!

Jézusom, nem akartam elveszíteni őt!

Nem tudtam megszólalni, mert a szavak összetörték volna a torkomat. Nem kényszerített rá, a sisakját az enyémnek döntve pihentette a fejét, karjai szorosan öleltek.

– Annyira örülök, hogy mosolyogva tudlak itt hagyni, fiam. Olyan kibaszott boldog vagyok.

Egy bólintással próbáltam elnyomni a fájdalmat.

– Maradj velem, amennyit csak tudsz, Anya.

Teljesen ki volt merülve, ahogy vissza fele hajtottunk egy nyugodt, lassú tempóban, karjai elgyengülve kulcsolódtak körém. Feje lazán lógott a vállam mellett, ahogy begördültem a felhajtóra, alig fordította oldalra,  miközben Chloe kirobbant a főbejáraton, fényesen ragyogva, a kamerát már kézbe vette, hogy újabb képet készítsen.

Anya felmutatta a hüvelykujját, mialatt mi lesegítettük a motorról. Megköszönte Chloenak, hogy ennyire jó fej, apró, vékony hangon, ahogy felsegítettük a lépcsőn és visszaöltöztettük a háló ruhájába.

Néztük, ahogy alszik, Chloe fogta a kezem, mindketten néztük anya boldog arcát, ahogy álomba merült.

– Anyukád igazán csodálatos – mondta Chloe és én bólintva egyetértettem.

– Igen, az.

– Mondjuk érthető, mert létrehozott egy ilyen csodálatos fiút– nézett fel rám.

– Imádom a bókjaidat – nevettem el magam. – Te is egy csodálatos teremtés vagy, Chloe.

– Köszönöm – mondta, szégyenlőssége utat tőrt magának, orcái kipirultak.

Szerettem őt így látni. És mégis, érthető módon, ahogy ő is mondta.

Úgy szerettem őt, amilyen volt.