43. - 44. Fejezet

 

43. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Jane

 

Ott ültünk mellette, zokogva, átkarolva egymást. Nem voltak szavak, amelyek átvághattak volna a fájdalmon, a veszteségen… de azért ott volt még valami. Többről volt szó, mint a fájdalomról, és a veszteségről, mert elegendő volt ahhoz, hogy akár egy meleg fénysugár átszakítsa a sötétség tengerét.

A szeretet.

Éreztem magunk körül a levegőben.

A szeretet teljesen felemészt, felemészti a szíved és körülöleli a lelked. A szeretet, amelyet azért a nő iránt éreztünk, aki épp elhagyott. Egy fantasztikus nő iránt, aki végleg elment. A szeretet, amit a karjaimban lévő férfi iránt éreztem. A szeretet, amelyet ama csodás világért éreztem, amely az övék volt, és amelyben szerencsém volt egy parányi kis részt elfoglalni.

Logan pár frenetikus perc után kezdett megnyugodni, küzdött, hogy összeszedje magát. Elnyomta a zokogását, légzése is kezdett szabályossá válni, homlokát az enyémnek szorította.

– Köszönöm!

Halvány mosolyt erőltettem magamra.

– Soha nem kell megköszönnöd, soha.

Egy kis időbe beletelt, míg hívta a palliatív csapatot, és amikor beengedtem az orvost, majd fölvezettem hozzá, akkor még mindig az anyukája kezét fogta. Néztem, ahogy ellenőrizte Jackie pulzusát, végzett egy utolsó vizsgálatot, és annyira szürreálisnak tűnt, még akkor is, ha hetek óta végstádiumban lévő emberekkel dolgoztam.Semmi nem volt fogható ahhoz, ahogy beírták Jackie Hall halálának időpontját.

A temetkezési igazgató jelent meg, amint az orvos elment, és mi bementünk Logan hálószobájába, miközben elvitték őt. A ház teljesen másnak tűnt nélküle, csendesnek, üresnek.

Szorosan tartottam őt, lehúztam magam mellé az ágyba, mindketten a gondolatainkba merültünk, a testünk összekapcsolódott. Jackie nem volt már többé. Ténylegesen elköltözött a másvilágra.

Már rég elmúlt ebédidő, mire lementem, hogy valami ételt készítsek magunknak. Logan ivott egy pohár vizet, de alig nyúlt a tányérjában lévő ételhez, alig sikerült leküzdenie pár falatot a szendvicséből, mire végleg feladta. Nem volt meglepetés, hogy nekem sem sikerült valami túl sokat ennem.

Nem érdekelt a praktikus, átlagos szarság, mert teljesen átadtam magam a veszteségnek, miközben a világ ott zajlott körülöttem. A madarak csiripeltek, autók zaja árasztotta el az utcát, de mi meg sem moccantunk, csak tartottuk egymást a csendben. Percek teltek el, majd órák. És mi nem mozdultunk.

A nap már lemenőben volt, amikor odafordult felém. Végig simítottam az orcáján, a szemei vörösen csillogtak a könnyektől. A szemébe néztem, kétségbeesetten érezni akartam őt, és tudtam, hogy ő is erre vágyik. Teljes kétségbeesést az iránt, hogy érezze őt valaki, hogy megérintse, hogy élő, lüktető bőr érjen a bőrhöz. Ezért annyira természetesnek tűnt, amikor ajkai az enyémhez simultak, amikor átkaroltam a vállát és visszacsókoltam, először gyengéden és lassan. De aztán ez megváltozott. Hosszú, lassan múló percek után.

A nyers ösztön úgy tűnt, hogy a felszínre tört, a késztetés, hogy egyszerre vegyük a levegőt, hogy érezzük a melegséget és az érintést, a közelség iránti vágy mindent felülírt és elmosott. Soha nem éreztem ehhez foghatót, soha nem éreztem szenvedélyt a fájdalom mezejében, vagy a szív hívását a gyászban. Logan kezei határozottak voltak, de szeretet teljesek. A nyersessége tűzként égetett.

A dereka köré fontam a lábaimat, testemmel hívtam őt. És ő válaszolt, kibújtatott a ruháimból, miközben én is megszabadítottam őt az övéitől. Ez most nem a szexről szólt. Nem is az élvezetről vagy a vágyról. Ez két testről szólt, amely összekapcsolódott, és amely élőnek akarta érezni magát. Ez az októl független kötelék kialakítása volt. Logikán feletti, sőt minden fölött állt, amit valaha elképzeltem.

Keményen és határozottan hatolt belém, pont úgy, ahogy vágytam rá. Erőt akartam érezni, lüktető életet. Kezei magasra szorították az enyémet, szemei könyörögtek és ugyanakkor felfaltak. Semmit nem kellett tennem, csak fejest ugrani, átadni magam.

– Tégy a magadévá – mondtam és megadtam magam neki, úgy fogadtam magamba Logan Hallt, ahogy én zuhantam teljesen bele. És az biztos, hogy teljesen mélyen elmerültem benne, ezúttal mindent értettem és éreztem, úgy, hogy még a lélegzetem is elállt.

Mindent éreztem és mindent láttam. Abban a pillanatban tudtam, hogy minden porcikája az enyém volt. Ismertem a szerelmét, a fájdalmát, a félelmeit. Láttam a csodás férfiben lakozó kisfiút, az erejével, az acélos küzdelmével együtt.

Az orgazmus közelébe sem jutottam, de nem is akartam. Semmi mást nem akartam, csak érezni a bőrét az enyémhez simulni, a ritmusos lökéseket, a sóhajok találkozását, ahogy egymást felemésztettük.

Rám zuhant, amikor a teste feladta, arcát a nyakamnak szorította, miközben a gondolatai újra visszatértek hozzá. Éreztem, ahogy magához tér. És azt is, ahogy karjai teljesen körül ölelnek, a feltárt lélek, amely épp most emésztette fel az én lelkemet is, ott zihált rajtam, a gondolatai száguldottak.Éreztem a benne lévő feszültséget. Tudtam, hogy nem csak a fejében lévő fogaskerekeket hallom, hanem a lelke köré épített falak leomlását is.

44. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Maya

 

Ott feküdtem a pompás teremtmény mellett, aki ellopta a szívemet, és azt kívántam, bárcsak én lehetnék az a férfi, aki megadja neki, amit megérdemel.

De nem tudtam.

Soha nem lehetek az a férfi.

Anya elvesztésének fájdalma borotvaéles volt, kettévágott engem, és Chloeban is ott volt. Ott volt a szemében, nyersen ragyogott a szeretettel együtt. Az irántam érzett szerelemmel.

Az áldozat, amit azért hozott, hogy egy ilyen férfit szeretett, mint én, több volt, mint amit valaha is meg kellett volna hoznia.

Szorosan a mellkasomhoz húztam, miközben kapkodtam a levegőt, de tudtam, hogy érzi a bennem végbemenő változást. Érződött a karjaiban lévő feszültségben.

–Ne csináld ezt –suttogta. –Ne zárj ki engem!

Ismét a nyelvemen volt az igazság, kétségbeesetten vágytam arra, hogy egy folyóként áramoljon ki és neki csapódjon, de nem. Nem.

–Aludj egy kicsit, sajtkukac –mondtam neki, de ő nem akart. Felhúzta magát, hogy a szemembe nézzen, és az övéi tágra nyíltak, az alsó ajka remegett a fájdalomtól, ami nem anyu elvesztése miatt volt.

–Kérlek –suttogta. –Ne tedd ezt!

Azt kívántam, bárcsak ne kellene. Azt kívántam, bárcsak többet törődnék magammal és kevesebbet vele, de nem tettem. Az iránta érzett bármiféle szeretetem meghaladta, amit valaha önmagam iránt éreztem. Az ő jövőjével való törődésem több, mint elég volt ahhoz, hogy feláldozzam a sajátomban rejlő örömöt.

–Aludj egy kicsit –ismételtem meg, és felnyúltam, hogy lesöpörjem a homlokáról a kósza hajtincsét.

Friss szemmel néztem rá, ahogy a lábát maga alá hajtva fölöttem ült az ágyon. A lámpafényben láttam a szeplőit, és eszembe jutott a legelső pillanat, amikor a vonaton megláttam, ahogy ott ült olyan édesen, elveszve a saját kis világában.

Sokkal könnyebb lett volna neki, ha aznap reggel nem ül azon a vonaton.

–Mi az? –kérdezte, visszahozva a jelenbe. –Mi késztet erre? Hogy így kizársz engem?"

A könyökömre támaszkodtam, és azt kívántam, bárcsak ne lenne ennyire okos, és ne keresné ennyire a választ. A szépség, amely a tiszta igazságából és az arckifejezéséből áradt, elég volt ahhoz, hogy gyötrelmesen szíven üssön, akár egy kalapács.

Mielőtt még elkezdhettem volna választ találni, folytatta a beszédet.

–Úgy értem, tudom, hogy nagyon, nagyon szar lehet, és el sem tudom képzelni, mit érezhetsz most, tényleg nem tudom... mert én magam is szarul érzem magam, és ez semmi ahhoz képest, amit te érezhetsz..., de kérlek, ne lökj el magadtól. Ott akarok lenni. Segíteni akarok. Az a Chloe akarok lenni, akinek megengedted, hogy az anyukád hálószobájában legyek. Az a Chloe akarok lenni, akivel olyan boldog volt, hogy együtt láthatott téged. Az a Chloe akarok lenni, aki...

Megráztam a fejemet, és ő elhallgatott, a kikerekedett szemei az enyémre meredtek.

–Ne most! –mondtam. –Ez nem a megfelelő idő erre. Csak aludj! Aludj, és majd reggel beszélünk.

–Habár te nem fogsz aludni, ugye? –mondta. –Tudom, hogy nem fogsz.

Igaza volt. Nem aludtam.

–Pihenj egy kicsit! –mondtam neki. –Kimerült vagy.

–Ahogy te is –mondta.

Igaza volt. Az voltam.

Visszazuhantam a hátamra, a plafont bámultam, és azt kívántam, bárcsak ne ez lenne a legrosszabb időpont erre a szörnyű beszélgetésre. Mindenekelőtt, ha nem lettem volna ilyen meggondolatlan, rövidlátó bolond, akkor nem kellett volna lefolytatunk ezt a beszélgetést.Otthon lenne a szüleinél, a kedvenc könyvei valamelyikét olvasná, és a kutyájával játszana, mit sem sejtve arról a kibaszott átkozott fájdalomról, ami az én világomban zajlik.

–Bármit megtehetünk, amit csak akarsz –mondta. –Ha azt akarod, hogy csendben maradjunk, megtehetjük. Ha azt akarod, hogy beszéljünk, megtehetjük. Ha itt akarsz maradni, megtehetjük. Ha azt akarod, hogy elmenjünk, megtehetjük.

Tetszett a segítőkészségéről szóló mantrája, de ez semmin sem változtatott. Nem tartozott ide. Nem is tudott.

–Te tényleg egy gyönyörű kis drágaság vagy –mondtam neki, de ő pillanatok alatt átlátott a bókon.

–Akkor miért akarsz ennyire elengedni?

Bárcsak tudnék erre válaszolni, de bármilyen válaszom is lenne, csak még nehezebbé tenné az angyalnak, hogy megtalálja a szárnyait, és elrepüljön tőlem a picsába.

–Erről van szó, ugye? –erőltette. –Erre gondolsz, ugye? Arra, hogy elmegyek?

Találkozott a tekintetünk.

– Arra gondolok, hogy aludj egy kicsit –mondtam, de ő megrázta a fejét.

–Megpróbálhatsz megszabadulni tőlem, Logan, de én nem akarok elmenni. És még ha akarnék is, amit nem akarok, megígértem anyukádnak, hogy soha nem megyek el, és nem is fogok. Nem akarok.

–Anya nem értette a dolgokat –válaszoltam, de Chloe nem figyelt, még mindig a fejét rázta.

–Anyukád értette a dolgokat –mondta. –Megértette, mennyire fontos vagy nekem, és milyen jól megvagyunk együtt. Megértette, mennyire élvezzük az együtt töltött időt, és hogy milyen nagyszerű a világ, amikor egymás mellett állunk.

Felvontam az egyik szemöldökömet.

– Ezt elpróbáltad?

Vállat vont, és a szokásához híven az ujjait babrálta az ölében.

– Lehet, hogy igen. Egy kicsit.

Elvigyorodtam, mert hihetetlen volt. Egy elképesztő lány, elképesztő elmével, és egy hozzá illő elképesztő szívvel.

Ő is vigyorgott velem együtt, aztán vett egy nagy levegőt.

–Tényleg megértette a dolgokat, Logan. Tényleg.

–Megértette a dolgokat, amiket tudott –mondtam. –De sok minden volt, amit anya nem tudott. Rólam.

–Nos, akkor tudasd velem! –suttogta. –Hadd értsem meg!

Megint nagy megkönnyebbülés lett volna. Micsoda teher zuhanna le a vállamról, megosztani a nővel, akit szeretek. Sajnos, a megosztott probléma feleakkora probléma, és Chloe gyönyörű vállai túlságosan fiatalok és túlságosan boldogok voltak ahhoz, hogy a terhem felét átvegyék.

Azt hiszem, hogy a szemem megkeményedett, ahogy a falak újra felhúzódtak a szívem körül. Elképzelem, hogy ő már egy mérföldről tisztán láthatta, ahogyan jéghidegre feszültem mellette az ágyban.

–Ne tedd –mondta, de már túl késő volt.

Nekem volt túl késő.

Még mindig rosszul éreztem magam, a gyász a lelkembe csapott, amikor felhúztam magam az ágyról, és felvettem a köntösömet. Kimentem a lépcsőfeljáróra, vigyázva, hogy még csak rá se pillantsak anya nyitott hálószobájára, mielőtt két lépcsőfokonként elindultam lefelé.

Chloe az ingemben volt, amikor csatlakozott hozzám a konyhában, ismerős látvány volt, és örökké emlékezni fogok rá. Már amennyi az örökkévalóságból maradt.

–Ez nem nekem való –mondtam neki kierőltetve a szavakat.

Nagyon igyekeztem, hogy nyugodt maradjak, hogy megőrizzem a hidegvérem, a feltörekvő erőm épp annyira erősít meg, hogy egyenesen tudjak állni, noha a belsőm olyan, mint a kocsonya.

–Mi nem való neked? –kérdezte.

Bepattintottam a kancsót a vízforralóba, hogy a víz felforrjon, jól tudtam, hogy nem akarok kávét inni, de szükségem volt a szünetre.

–Mi nem vagyunk –mondtam. –Szeretlek, és hálás vagyok, de együtt lenni... az nem jövő, Chloe.

–Hagyd abba –mondta, és ezúttal olyan éles volt a hangja, amilyet még soha nem hallottam. Csalódottság. Én is éreztem. Csak az enyém tükörként irányult vissza önmagamra. –Komolyan mondom, Logan. Elmondtam anyádnak, és most neked is elmondom. Nem megyek sehova. Itt akarok lenni. Veled.

Akkor már tudtam –látva, hogy mennyire elszánt – , hogy nem fogom tudni rávenni, hogy értelmet adjon a jövőjének. Soha nem fog elsétálni, nem, ha megtudja a valódi okot, amiért annyira el akartam taszítani magamtól. Ezért nem beszéltem vele. Felszívtam és kényszerítettem magam, az ő kedvéért és nem pedig magam miatt.

Megadtam neki a kegyelemdöfést, hogy megkíméljem a gyötrődéstől. Egy olyan gyötrődéstől, ami mélyen a szívébe hatolt volna. Mélyen és hosszan. Fájdalmasabban, mint bármilyen szakítás, amit én itt és most adhatok neki.

–Talán nem akarom, hogy itt legyél –mondtam, és utáltam magam a szavak hallatán. –Talán időre van szükségem. Egy kis térre.

–Ez nem igaz... –mondta, de megvillant benne az önbizalomhiány.

–Ő volt az anyám, Chloe. Gondolod, hogy ezt helyre tudod hozni? Tényleg azt hiszed, hogy azzal, hogy egész éjjel fogod a kezemet, pótolni tudod azt a teret, amire van szükségem az egyedülléthez?

Nem válaszolt, és ez az önbizalomhiány ezúttal több volt, mint egy villanás az arcán. Kipirult és rózsaszínű volt a könnycsíkokon keresztül, a gyásszal együtt dobogott a szíve is.

Bámultam őt, és ő is engem bámult, én pedig szilárd és hideg maradtam, összeszedtem minden cseppnyi profizmust, amit az évek során tanultam és a felszín alatt tartottam a rohadt érzelmeket, ahová tartoztak.

–Őszintén, Chloe. Köszönöm, hogy mellettem álltál, de most már végeztem ezzel.–Szünetet tartottam, küzdve a késztetéssel, hogy felöklendezzem a fájdalom összes kibaszott terhét és térdre rogyjak. –Könnyű volt belefeledkezni anya pihe-puha elképzeléseibe az örökké tartó társaságról, de attól még igaz, hogy fele annyi idős sem vagy, mint én, és alig ismerlek. Kérlek! Csak adj egy kis kibaszott teret, jó?

Ez megtörte őt.

És csak ennyire voltam képes, hogy egyben tartsam őt.

Éreztem, ahogy belül megtört, fájdalom a fájdalom hátán. Elutasítás. Gyász. Veszteség.

Minden megmaradt akaraterőmre szükségem volt, hogy nyugton maradjak, ahogy a zokogása újra feltört.

–Én csak... –próbálkozott. –Adhatok neked egy kis teret... ha erre van szükséged... de mit szólnál a holnaphoz? Mi lenne, ha...

Megráztam a fejem.

–Ez nem fog holnapra rendbe jönni, édesem. Mi lenne, ha visszamennél dolgozni, és az edzéstervedhez, én pedig majd valamikor felhívlak.

Nem tudta, mit mondjon.

Így látni őt, a fehér nyulat, aki rángatózik, hogy elmeneküljön, miközben a szíve azért kiált, hogy maradjon, egy csapás volt minden reményfoszlányra, amibe kapaszkodtam, mióta betáncolt a világomba –a forgószél a sötétségemben.

Szerencsére a fehér nyúl győzött.

–Akkor... ööö... összeszedem a holmimat... –suttogta, és botladozó lábakon elsétált.

Nem mentem utána. A vízforralót bámultam, erőteljesen lélegzettem, hogy leküzdjem a könnyeket, és hallgattam, ahogy a padlódeszkák a fejem felett nyikorognak.

Nem tudom, hogyan sikerült taxit hívnom. Nem tudom, hogyan sikerült végig néznem, ahogy ott állt a bejárati ajtóban, egy egészen újfajta idegességet érezve, anélkül, hogy szorosan átöleltem volna, és könyörögtem volna neki, hogy maradjon.

A taxi fényei beragyogták az ablakot, én pedig kisétáltam mellette, és átadtam a pénzt a sofőrnek, mielőtt tiltakozhatott volna.

–Halsey –mondtam, és ő bólintott.

Chloe tétovázott, amikor kinyitottam a hátsó ajtót, és intettem neki, hogy szálljon be.

–Még egyszer köszönöm –mondtam neki, és a hangom olyan kibaszott hidegnek hangzott.

Nem válaszolt, csak megvonta a vállát, az arcán friss könnycseppek folytak végig.

–Mindenképpen menj be dolgozni –mondtam. –Holnap szükség lesz rád azosztályon.

Megint vállat vont.

–Minden tőlem telhetőt megteszek.

–Az jó, kis sajtkukacka–sikerült mosolyognom, és odahajoltam, hogy megcsókoljam a homlokát.

–Komolyan mondom –mondta, miután beült a hátsó ülésre. –Szeretlek, Logan. Nem akarlak elhagyni. Soha nem akarok elmenni.

Most rajtam volt a sor, hogy ne válaszoljak.

Becsuktam az ajtót, és felemeltem a kezem, amikor a kocsi elhúzott, és figyeltem, ahogy a kikerekedett szemei az ablakon keresztül engem figyelnek, amíg az utcasarok el nem takarta a szemem elől.

Eltűnt.

Gyűlöltem magam.

Az én kis szeplős arcúsajtkukacom eltűnt.

Mielőtt összeestem volna, a fejemet a kezembe hajtva visszaértem az ebédlőasztalhoz. A fájdalom hullámai elevenen felemésztettek, újra és újra, ahogy a búcsúzkodásaim darabokra szaggattak.

Mert ma este nem csak egyszer búcsúztam.

Nem csak egy búcsú volt, életem minden boldog pillanatától elköszöntem.

Felbotorkáltam a fürdőszobába, és mielőtt a tükörre fordítottam a tekintetemet, a mosdókagylóba öklendeztem.

Láttam a fájdalmamat. Láttam a jelentéktelenséget. Láttam mindent, amit látnom kellett ahhoz, hogy kinyissam azt a fürdőszobaszekrényt, és kihúzzam a polc hátuljáról a hatalmas inzulinos üveget.

Nem tudtam ezt tovább csinálni. Nem tudtam megtenni.

Végig botorkáltam a szobán, és ezúttal nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak be anya szobájába, az üres ágyára, ahol az oxigéncsövek még mindig erőtlenül lógtak a matrac mellett.

Az inzulinos üveg a kezemben volt, amikor bementem a hálószobába, hogy ellenőrizzem, Chloe elvitte-e az összes holmiját. Még mindig a ruháit kerestem az ágy szélén, amikor megpillantottam a párnahuzaton egy fehér villanást.

Egy levél.

Egy levelet láttam.

Logan.

A gyomrom összerándult és felfordult.

Hallottam, ahogy anya hangja a nevemet kiáltja, a macskakaparása felért a kezem megszorításával.

Letettem az inzulint az éjjeliszekrényre, felkaptam a borítékot, és újra és újra megforgattam a kezemben.

Logan.

Ültem és bámultam. Gondolkodtam. A borítékkal a kezemben merültem álomba, amíg a napfény legelső sugara be nem szűrődött az ablakon.

Logan.

A világ elkezdett forogni. Életre kelt. És én még mindig a része voltam.

Még mindig Dr. Logan Hall voltam.

Nem számított, mennyire akartam, hogy vége legyen, még mindig Dr. Logan Hall voltam.

Bassza meg.

Minden bassza meg.

Levittem a levelet a földszintre, és ezúttal tényleg felcsaptam a vízforralót. Elővettem magamnak egy bögrét a szekrényből, kikanalaztam a kávét a tartóból, és összeszedtem magam.

Összeszorított fogakkal, csontszáraz torokkal leültem az étkezőasztalhoz, és átkoztam magam a saját kibaszott gyengeségemért ebben a kibaszott kegyetlen világban.

Aztán végre feltéptem a borítékot.