35. - 36. Fejezet

 35. fejezet

CHLOE

 

Fordította: BaBett

 

Logan óceánja olyan mély volt, mint gondoltam. Éreztem, hogy ott van, hívogat az alján lévő sötétségből, és nem tudtam megfejteni. Nem is tudtam. hogy hol kezdjem.

Magasak voltak a falai, és a víz heves, én pedig még mindig csak hánykolódtam a felszínen, anélül, hogy tudtam volna hogyan vitorlázzak.

Istenem, de szerettem volna.

Szét akartam törni azokat a falakat, és belemerülni.

Aznap este szorosan átölelt az ágyban, de nem tudtam aludni. Ideges voltam és bizonytalan, lassan bontakoztam KI a karjaiból, mert féltem, hogy felébresztem az idegességemmel. A mennyezetet bámultam a sötétben, az agyam pörgött, mint egy óriáskerék, nem tudtam, mi a fenét mondhatnék vagy tehetnék.

Olyan csendben voltam, amennyire csak tudtam, amikor a fürdőszobába mentem az éjszaka közepén pisilni. Az utolsó dolog, amire számítottam, hogy fényt látok kiszűrődni Jackie kissé nyitott ajtajából.

Odadugtam a fejem az ajtóhoz, hogy megnézzem jól van-e és minden rendben, és ő bizonyára láthatta a mozdulatot, mert felém pillantott és mosolyogva üdvözölt.

Elhúzta az oxigénmaszkot az arcáról, ahogy közeledtem, feljebb ült az ágyban, és kikapcsolta a videót a tabletjén.

– Sokáig fent vagy – mondta, én pedig visszamosolyogtam rá.

– Nem tudtam aludni.

– Logan elaludt?

Bólintottam.

– Igen. Kidőlt.

– Jó – mondta, és a szeme az enyémen időzött. – Mi van veled, édesem? Látom, hogy fő az agyad a csinos fejedben.

Egy részem azt gondolta, hogy inkább hátráljak meg, és játsszam a hülyét, minthogy őt is bele rángassam ebbe a kavarodásba, de a mosolya volt az, ami olyan hangosan hívott, anélkül, hogy bármit is mondott volna.

Közelebb húztam egy széket az ágyhoz, és leültem.

– Logan...

Megvárta, amíg folytattam.

– Csak nem vagyok benne biztos, hogy ő ezt helyesnek tartja, mármint, hogy én és ő.

A mosolya elhalványult, ahogy levegőt vett.

– Felhúzta a falait, gondolom.

Bólintottam

– És megértem, ha ez nem jó neki, vagy ha én nem vagyok megfelelő neki, vagy ha túl sokat mondok.

Megrázta a fejét.

– Hidd el, drágám, nem veled van a baj. Az egész az ő hibája.

Ennek örültem. Vettem egy nagy levegőt, ahogy az egész leülepedett bennem.

– Mindig ilyen?

A fejét ide-oda billentette.

– Normális esetben nem mondanám. Ő általában nem jut ilyen messzire, mindenkit egy árbocrúddal tart távol.

Ezt el tudtam képzelni.

A kezem után nyúlt, és megszorította.

– Meséltem neked Evelynről? A lányról, akivel szakított, amikor a kórházban volt kezelésen?"

Bólintottam.

– Gondolom, beszélt neked róla?

– Egy kicsit.

Sóhajtott.

– Azt mondaná, hogy a dolgok nehezednek, és a szakítás az lenne a legjobb neki, de ez baromság. Annyira eltaszította magától, hogy nem tudott tovább maradni.

– Azért, mert az élet törékeny dolog?

Bólintott.

– Mert azt hitte, hogy gyászban hagyja őt.

Mélyen éreztem a szívfájdalmat, már a gondolattól is.

– De így is bánatot okozott. Elvesztette őt. Haldoklik vagy sem,akkor is el kellett engednie őt.

A szeme szomorú volt.

– Ő ezt nem így látja. Ő a betegségben a félelmet látja, a pusztulást, ahogy az embereknek végig kell nézniük, ahogy a szeretteik világának vége. – Szünetet tartott.– Mintha engem figyelne.

Nem vettem be ezt a nézőpontot. A logikája ellentétes volt mindennel, amit valaha is éreztem.

– Igen, nézi, ahogy meghalsz. – Utáltam kimondani ezeket a szavakat, de tudtam, hogy muszáj. Tudtam, hogy kimondhatom őket Jackie-nek: – Figyel téged, de értékel minden egyes veled töltött percet. Annyi mindent megoszthatunk, amit meg akarsz osztani. Nézni, ahogy átéled a legőrültebb pillanataidat, és tudni, hogy te az életed legszebb időszakát éled.

Nevetett.

– A megtérteknek prédikálsz, édesem. Én egyetértek veled. Sajnos Logan nem. Túl sok embert látott már meghalni.

– Nem mondod – nevettem vele együtt. – Őt ez veszi körül nap mint nap.

Kicsit jobban megszorította a kezemet. – Kérlek, ne dőlj be neki, és ne hagyd ott, mint Evelyn tette. Nemsokára a végére érek, és nem akarom, hogy elszúrja az esélyét a boldog életre, és egyedül végezze. Megígérem neked, drágám, ő odavan érted. Az egekbe repíted őt. Soha nem láttam még boldogabbnak, mint amikor veled van.

Éreztem, ahogy a könnyek feltörnek bennem.

– Soha nem voltam még olyan boldog, mint amikor vele vagyok.

Bólintott, és újra megszorította a kezem.

– Szóval ne engedd el. Kérlek, Chloe,ne engedd el. Bármennyire is próbálkozik, ne vedd be a hülyeségeit. Ő csak egy pesszimista, aki mindenkit a veszteségekre készít fel, és nem az áldásoknak él.

– Nem fogom elengedni – mondtam.

– Ez egy ígéret?

A szemei halálosan komolyak voltak, és a válaszom is az volt.

– Ez egy ígéret.

A mosoly, amit a szavaim váltottak ki belőle, elég volt ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem. Ő vett egy nagy levegőt, és könny szökött a szemébe, engem pedig kirázott a hideg, végigfutott a gerincemen, mert, amit éreztem, túlmutatott minden szón és értelemen, amit abban a pillanatban kaptam tőle.

A lélegzete tiszta megkönnyebbülés volt.

A vállai ellazultak, mintha búcsút mondott volna minden egyes darabkának és én egyszerre éreztem ijedtséget és boldogságot, mert valami megváltozott.

Nem tudtam, hogy mi az a valami, de tudtam, hogy milyen fontos.

Eltartott egy kis ideig, mire újra megszólalt, huncut mosollyal.

– Van kedved velem nézni valami szaros vetélkedőt?

Elvigyorodtam, és rájöttem, hogy mennyire ébren vagyok.

– Persze, megnézek néhány szaros vetélkedőt veled. Szívesen.

Feltolta magát az ágyán, kihúzta az oxigéncsöveket és eltolta az ágyban fekvő párnát, így elég helyet hagyva nekem, hogy a fenekemet mellé csúsztassam és bebújjak a paplan alá. Szaros vetélkedőket néztünk, és pacsiztunk, amikor jól válaszoltunk, és együtt röhögtünk a hülye műsorvezetővel.

Hihetetlen érzés volt ilyen közel lenni egy olyan hihetetlen nőhöz, mint ő, ahogy nevettünk a vasárnap kora reggeli órákban. Alig vettem észre, amikor a fáradtság utolért, és a szemeim elkezdtek lecsukódni, alig vettem észre, hogy Jackie mellettem szundikál, a táblagépet leejtettem az oldalára, ami még mindig a vetélkedőket játszotta.

Ott aludtam el, a barátom csodálatos haldokló anyukája mellett. Mert ő az volt – a barátom. Még akkor is, ha nem akarta beismerni se magának és nekem se.

A barátom csodálatos anyukája mellett aludtam el, és ez egy csodálatos hely volt.

Jackie Hallt ismerni olyan megtiszteltetés volt, amit soha nem fogok elfelejteni.

Csak azt kívántam, bárcsak tovább lehettem volna mellette.

36. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Aiden

 

Riadtan ébredtem és mellettem az ágy üres volt. A takarók gyűrötten hevertek, Chloe nem volt sehol. Egy szörnyű pillanatra átsuhant a fejemen, hogy talán lelépett és elhagyott, feladta az élj a pillanatnak elvét. De nem így történt.

Anya mellett találtam rá összegömbölyödve, mélyen aludt, miközben a lélegeztetőgép hangosan dübörgött.

Ez volt az egyik legbensőségesebb látvány, amit valaha is láttam.

Anya tabletje kettejük közé, a paplanra borult, míg ők ketten az igazak álmát aludták. Kristálytisztán el tudtam képzelni, ahogy együtt nevetgélnek valami ócska tv-műsoron az éjszakában. Anya gyakran csinált ilyet, mikor nem tudott aludni.

Mosolyogva hagytam ott őket, köntöst kerítettem és lementem a földszintre, hogy nekilássak a reggelikészítésének. Épp a baconszeleteket forgattam meg, mikor az én sajtkukacom álmosan ásítozva megjelent mellettem a konyhában.

– Jól érezted magad az éjjel? – kérdeztem, mire mosoly ragyogott fel az arcán.

– Vetélkedőket néztünk.

– El tudom képzelni – mondtam.

A tegnap esti beszélgetésnek úgy tűnt, semmi köze ahhoz, ahogy közelebb lépett és megölelte a derekamat.

– Derűs napnak ígérkezik a mai – jelentette ki, és én is így láttam. A nap már most is ígéretesen ragyogott.

– Mi lenne, ha kiülnénk a kertbe pár jó könyvvel lazulni? Talán anyukád is velünk tarthatna.

Csókot nyomtam a feje búbjára.

– Vasárnapra kitűnő választás a regény.

– Szuper menő választás! – felelte gyöngyöző kacajjal.

– Pontosan, Chloe. Szuper menő.

Visszacsoszogott a folyosóra, de még vetett rám egy pillantást, mielőtt távozott.

– Használhatnám a remek könyvespolcaidat vasárnapi könyvtárként?

– Te bármikor szívesen látott vendége vagy a könyvespolcaimnak. Válassz kedvedre.

– Köszönöm – mondta és már el is tűnt.

Mire visszahívtam reggelizni, már a hóna alatt volt egy könyv, készen arra, hogy belemerüljön.

Az élet dicsérete.

– Remek választás – mondtam.

– Te mit olvasol épp? – kérdezte, mire elvigyorodtam.

– Csupa pesszimizmust, mint mindig – feleltem.– Az Egerek és embereket.

– Boldog napokat – nevetett rám, és megvolt közöttünk az a jóleső zizegés.

Vidáman megreggeliztünk, és élénk csevej folyt a könyvekről, miközben elmeséltük néhány kedvencünket. Nem is értem, miért nem hangzott el ez a kérdés még ezelőtt, de neki jutott eszébe előbb.

– Mi a mindenkori legkedvesebb regényed?

Megettem az utolsó darab bacont is a tányéromról, mielőtt válaszoltam volna.

– Képtelenség egyetlen kedvencet választani.

Mosolyogva vonta meg a vállát.

– Persze, de…ha száműznének egy lakatlan szigetre és csak egyetlen könyvet vihetnél magaddal, melyik lenne az?

A szemünk találkozott, mosolya az enyémet ragyogta vissza.

– Egyetlen regény?

– Egyetlen, igen – bólintott.

Közel sem kellett annyit töprengenem, mint amire számítottam, a válasz a nyelvemen volt.

– Kétlem, hogy hallottál volna róla – mondtam. – A Holdmágia Dion Fortune-től. Pszichológus volt, aki az 1900-as évek elején az ezoterizmus felé fordult.

Elsápadt, mint valami szellem, csak ült ott tátott szájjal, miközben elkezdtem a műről beszélni, levegőt is alig kapott, mikor abbahagytam.

– Hallottál már róla? – kérdeztem, s ő bólintott, keresgélve a hangját.

– Ilyen nincs – bökte ki végül. – Nem lehet. Kizárt. Ilyen nem létezik.

Elhúztam a szám.

– Tudom, hogy az én ízlésemhez képest szokatlan választásnak tűnik, de egy, az érzelmeibe begubózó orvosról szól, aki mindent belead a hivatásába.

– Igen, tudom, Dr Malcolmról – bólintott.

– Olvastad? – kérdeztem a még mindig falfehér lánytól.

– Az egyik kedvenc könyvem. Komolyan. Azért, mert olyan igazi varázslat van Rupert és Lilith között és a remény miatt, ami a világában van és azért, mert annyira jó orvos.

Éreztem, hogy az egész testem megfeszül. Igaza volt. Ilyen tényleg nem lehet. Egyszerűen képtelenség, hogy ilyen történik.

De mégis.

És valamilyen abszurd szinten mégiscsak volt értelme, hiszen a gyógyítás iránt érzett szenvedélyünk miatt és a varázslat miatt, ami ebből született a szereplők számára, és hogy hogyan találnak valami magasabb rendű lényeget a racionális világon túl. Számomra ez jelentette a kitartó reményt. Egy ember, aki megtapasztalja, amit végsősoron én is meg szerettem volna, de soha nem hittem, hogy lehetséges lenne. Számára ez afféle inspiráció volt, a történetbe való beleveszés. Két teljesen ellentétes hit a történetről, két teljesen ellentétes nézőpont. Már messziről láttam.

Beszélgettünk még róla, mindketten a megrázó élmény hatása alatt álltunk.

Beszélgettünk Rupert önismereti útjáról, és arról, hogy a távolban lévő felesége betegsége miatt mennyit veszített önmagából. Beszéltünk a könyv gyengeségeiről, arról, hogy mennyire elavult, a kultúrák régen kinőtték már, és egyik-másik mennyire durva tudott lenni. Ez a regény mégis tagadhatatlanul magával sodort mindkettőnket a lapjain keresztül.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy szereted a Dion Fortune könyveket – kuncogott. – Erre egy millió év alatt sem fogadtam volna.

– Más sem – feleltem,– magamat is beleértve.

Még mindig feldúlt voltam, mikor felszolgáltuk anyának a reggeliét, majd kisegítettük a kertbe. Nem bírtam levenni Chloeról a szemem, ahogy ott ült a gyepen, kezében Az élet dicséretével és elmerült a lapjai között.

Őrület.

Az, ahogy Chloe Sutton annyira másmilyen volt, de annyira szinkronban volt az én világommal, őrület volt.

Anya velünk együtt nevetett, miközben ebédeltünk, és Chloeval együtt mesélt, miközben én hallgattam. Inspiráló párost alkottak, mindketten annyira összhangban voltak a saját szerotoninszintjükkel, hogy elbújhattam mellettük.

A vasárnap lassan és gyönyörűen telt, minden perc nyugodt és ragyogó volt.

Anya energiája már jóval a délután vége előtt teljesen elfogyott, de ő eltökélten kint maradt velünk, és a nyugágyon álomba szenderült. Chloe és én közelebb húzódtunk egymáshoz, együtt feküdtünk a fűben, miközben olvastunk, a lába újra és újra az enyémet súrolta.

Ismét eszembe jutott, hogy legszívesebben egy életen át mellette maradnék, de az életek röpke, múlandó dolgok.

Haja szétterült a fűben, mosolya időtlen volt, és ő jelentett mindent a világon, amire valaha is szükségem volt. Ez azonban kétirányú felelősség. Pontosan ugyanannyit kell adnod, amennyit te kapsz, és én szerettem volna az az ember lenni számára, akitől ő kap. Szerettem volna a lelkét a sajátommal együtt felemelni.

Miután befejeztük a vacsorát, besegítettük Anyát az ágyába, majd visszatértünk a nappaliba, hogy folytassuk az olvasást. Ez a békés elcsendesedés kapcsolatunk lenyűgöző ideje volt, mindketten elmerültünk a magunk könyvében és élveztük egymás közelségét, míg közös hobbinknak hódoltunk.

Azon az éjjelen magamévá tettem őt. Lassan. Csendesen.

Átöleltem az ágyban. Beburkoltam őt. Szilárdan. Biztonságosan.

– Újra és újra kimondom – kezdte, mielőtt álomba szenderült.– Legyél olyan pesszimista, amilyen akarsz, akkor is kimondom – a sötétség ellenére is éreztem, hogy felnéz rám. – Szeretlek, Logan. Nevezd egy pillanatnak, vagy akár egy életnek, nem érdekel. Csak el akarom neked mondani, hogy szeretlek téged. Most még inkább, hogy megtudtam azt a fura dolgot, hogy ugyanaz a kisregény a kedvenced, ami az enyém is.

Elmosolyodtam magamban, mert pontosan ugyanígy éreztem, amit ő – a Holdmágia felfedezése után – és ha hittem volna a sorsban, akárcsak egy röpke pillanatig is, elhittem volna, hogy őt nekem szánta. Hogy valamiféle univerzális energia vonzott minket össze, és a kettőnk polaritása egy egészet alkotott belőlünk.

Ám én nem hittem a sorsban.

Különösen nem, amikor a haldokló anyám a mellettem lévő szobámban épp búcsúzkodni készült ettől a világtól.

És főleg nem abban, hogy én is búcsúzni készülök.

Mégis kimondtam.

Elmondtam az igazat.

Ránéztem erre a lányra az oldalamon, pontosan tudtam, hogyan mosolyodott el, amikor átadtam neki a szívem apró kis vallomását.

– Én is szeretlek.

37. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Aiden

 

Egymás mellett üldögéltünk a vonaton, de ezúttal nem rejtőztünk könyvek mögé, még annak a látszatára sem volt szükség, hogy elmerüljünk a szavakban. Csak önmagunk voltunk, mosolyogva és beszélgetve. Pár szavas beszélgetés. Nagy beszélgetés. Nem számított, már csak a vele való diskurzustól is bizsergett a bőröm.

Kéz a kézben andalogtunk a munkahelyünk felé, és ezúttal nem engedtem el, még mindig szorosan tartottam a kezét, mikor odaértünk a Franklin Ward kétszárnyú bejárati ajtajához. Mindenki mosolygott, mikor meglátott bennünket, Nadia vett észre minket először és megbökte a mellette álló Richardot. Úgy éreztem, ez így van jól. Így biztonságos. Így az igazi.

Teljesen belesüppedtem ebbe az új világba, amelyben éltem. A régi életem Liammel már nem volt egyéb, mint egy emlék a Logannel való élethez képest.

Liam még nem adta fel, azt akarta, hozzam el a cuccaimat tőle, és tudtam, hogy előbb-utóbb el kell mennem értük.  Mondtam neki, hogy nemsokára végzek. De mégis, az eszem teljesen máshol járt. A kórteremben fekvő emberekre koncentráltam, hogy segítsem őket a legjobb tudásom szerint. Azokban a pillanatokban, amit az általam szeretett személlyel töltöttem, mosolyogtam amikor csak összefutottunk. A kórtermi barátaimmal törődtem – mert most már azok voltak. Barátok. Még Vickie is a Kingsley Wardról üzent nekem, hogy tartsuk a kapcsolatot és találkozzunk, ha van időnk.

Mindig is egy boldog emberke voltam és ilyen is szeretnék maradni örökké. Meglátni az életben az apró örömöket. Minden mosolyban. Minden nevetésben. Minden alkalommal, amikor megosztod valakivel az idő egy ilyen jelentőségteljes kis pillanatát, és tudod, hogy örökké emlékezni fogsz rá. De ez most más volt. A színek mélyebbek voltak, a boldogság folyói gyorsabban folytak, és minden lélegzetvétel varázslatosnak tűnt.

Figyeltem Logant a konzultációin, és csodáltam az őszinteséget a szemében. Láttam, milyen őszinte volt, amikor mások kezére tette a kezét, és türelmesen végig hallgatta a mondanivalójukat. Inspiráló volt. Egy ember, akit teljes szívemből tiszteltem.

Meglepődtem, mikor a műszakom végén megjelent az aktatáskájával. Még akkor is döbbenten néztem fel rá, mikor együtt lépkedtünk a vasútállomás felé és megfogta a kezem a peronon – de nem bámultam olyan vadul, mint Jackie, mikor aznap este együtt léptünk be a hálószobájába. 

– Chloe! Ma munkanap van, s te itt? Annyira jó látni téged, drágám! Úgy örülök neked!

Jó volt ott lenni.

Megvacsoráztunk és elütöttük az időt keresztrejtvényfejtéssel, majd Logan lefektette. Csillogott a szeme, mikor jó éjt kívánt nekem és biztos vagyok benne, hogy az enyém is, mikor megköszöntem az univerzumnak ezt az egész napot. Minden egyes másodpercét.

Aztán mi következtünk. Én és Logan.

Még mindig beleborzongtam. Ideges voltam.

Elűzte minden feszültségemet, ahogy száját az enyémre tapasztotta.

Nem tudtam neki mondani, hogy szeretlek, úgy nem, ahogy ő csókolt, olyan szenvedélyesen, míg eljutottunk a lépcsőfordulóig, majd az ágyáig.  Nem tudtam elmondani neki, mennyire odaadóan szeretem őt, minden egyes nap minden pillanatában. Nem is kellett. Nem volt rá szükség. Ott volt minden érintésemben, és az övében ugyanúgy.

Megcsókolta a sebhelyemet és az anyajegyemet, ujjai végig kalandoztak a bőrömön, lenyűgözve minden hajlatomat, minden ráncomat, minden centiméteremet. Én ugyanilyen áhítattal érintettem meg őt, ujjaim remegtek, hiszen annyira elbűvölt ez a férfi. Egyszerűen szerelmes voltam a tökéletlenségekbe, melyek őt még tökéletesebbé tették. Pillantásának mélységétől elakadt a lélegzetem. Karjaiban lévő erőtől szárnyra kaptam

Liam az együtt töltött évek alatt számtalanszor magáévá tett, de sosem volt vele olyan, mint Logannel. Vele nem csak szex volt. Nem csak arra ment ki az egész, hogy megpróbálja nyögve, nyögdécselve kilőni a terhét. Nem olyan, mint aki sötétben megdönget, aztán betömködi a farkát a számba, és a torkomba élvez, aztán mint aki jól végezte dolgát, elfordul és elalszik.

Ez valódi szeretkezés volt.

Aznap éjjel finoman vitt el, lámpafényben, elég lassan ahhoz, hogy alig bírjam elviselni a csúcspontot és a szenvedélyt. Az egész testemet kényeztette a szájával, míg vonaglani nem kezdtem és könyörögtem a folytatásért.

És megadta nekem.

Lassan és mélyeket döfött belém, aztán megemelte a lábaimat és keményen megdugott, miközben szemét egy pillanatra sem vette le az enyémről. A szenvedély hullámai olyan erővel ragadtak el, hogy fel sem bírtam fogni.

Tudtam, mit akarok, és azt hiszem, a mozdulataimból ő is rájött, hogy csendesen mégtöbbért könyörögtem. Újra akartam érezni azt az intenzív élményt. Érezni akartam, ahogy teste az enyémnek feszül. Érezni akartam a mocskos izgalmát.

Kihúzódott belőlem és először az ujjaival dolgozta meg a fenekem. Egy, aztán két, majd három ujját mártotta belém. Addig körözött bennem, míg az ő ütemére kezdtem mozgatni a csípőmet. Kezem elindult lefelé a csiklómra, durván meggyötörtem . A kezére köpött, megnedvesítette a farkát, aztán a fenekem bejáratához illesztette. Visszatartottam a lélegzetem, mikor nekem dőlt, és felnyögtem, mikor belém tolta a farkát. Hihetetlenül ráfeszültem. Isteni érzés volt, hogy ennyire birtokolta a testem.

Ah, ah… kérlek…

Az oldalamra fordított, a lábamat magasra emelte, miközben a fenekemet baszta. Megfogta az arcom, és magához húzott, eléggé megforgatott ahhoz, hogy csókolózhassunk. Nyelvek, ajkak és fogak, ziháló lélegzetvételek, lüktető testek. Felnyögött, amikor elélvezett, és én ott voltam vele, a végsőkig hergeltem, az ujjai a lábam között köröket írtak le abban az ütemben, ahogy pumpált hátulról. Nem akartam, hogy vége legyen, de a csúcs feltartóztathatatlanul közeledett, mindketten elvesztünk a mozdulatokban.

És belevesztünk a szerelembe.

Egymás mellett feküdtünk, még mindig az élmény hatása alatt, egyszerre lélegezve. Még mindig mögöttem volt, szorosan átölelt. Megsimogattam a csuklóját, és annyi mindent szerettem volna mondani. Annyi mindent akartam közölni vele arról, hogy az én életem vele nyert értelmet, és bármit is gondoljon erről – az övé vagyok örökkön-örökké. De megelőzött. Hamarabb szólalt meg.

– Bárcsak ezek a pillanatok örökké tartanának.

– Akkor nem volnának ennyire különlegesek – feleltem. – De rengeteg különleges van, nem igaz? Rengeteg olyan pillanat, amit újra és újra átélhetsz.

Megcsókolta a nyakam.

– Rengeteg különleges pillanat vár rád, Chloe. Hihetetlen nő vagy, akire hihetetlen világ vár.

– Egy hihetetlenül gyönyörű világ veled– tettem hozzá és más nem is számított. Nem számított, hogy lehúzza a redőnyöket, vagy milyen mély a lelkének óceánja, mert ez volt az egyedüli igazság. Megbánás csak abból fakad, ha visszakozol, vagy hazudsz, vagy illúziókba ringatod magad. Sosem származik abból, ha felfeded a lelked valódi természetét.

Nem válaszolt, ezért így folytattam:

– Miért nem engedsz közel magadhoz, Logan? Ígérem, hogy meghallgatlak, ígérem, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megértselek. Tudom, hogy sok nehézségen vagy túl, és tudom, hogy sok embert elveszítettél, de ez nem akadályoz meg abban, hogy még szeretni tudj, ugye? Miért akadályozna meg abban, hogy szeress engem?

Olyan gyöngéden csókolt homlokon, ahogyan még senki ezelőtt.

– Éljünk csak a pillanatnak, rendben?

Felsóhajtottam és bólintottam.  Megfogadtam a saját tanácsomat, és a karjaiba fészkeltem magam.