11. - 12. Fejezet

 

11. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Christina

 

Találkozni egy elefánttal.

Megmászni egy hegyet.

Egy motor hátulján ülni egy éles kanyarban.

Beledugni a lábujjaimat a tengerbe.

Szerezni egy menyet.

Anyu kezdett kifutni az időből, tudtam ezt. Rachel Edwards be tud ugrani helyettem a páciensem miatt és ezt is tudtam.

Továbbá hatalmas mennyiségű szabadságom volt felhalmozva, és látni az édesanyámat ágyban fekve aznap éjjel, hörgő lélegzetvételekkel és teljesen magába zuhanva, tudtam, hogy itt az idő cselekedni.

Anya nem tudta, mi történik, amikor felállítottam a hordozható oxigénforrását, csak, amikor felébredt. Ideges mosoly ült ki az arcára, amikor meglátta az én mosolyomat és kinyújtotta felém a kezét, amikor elmondtam neki, hogy aznap kimegyünk.

– Tengerpart vagy hegy? – kérdezte.

Megráztam a fejem.

– Egyik sem.

Az ápolók segítettek levinni őt a földszintre, megbizonyosodva arról, hogy minden rendben van vele és stabil az állapota.

Beültettem őt az anyósülésre, bekötöttem az oxigénjét, és amikor ezzel megvoltunk, nyugat felé autóztunk Redwoodból, a nyílt vidék felé. Hosszú idő telt el azóta, hogy ennyire kimerészkedtem.

– Hu, akkor nem a partra megyünk? – kérdezte anya, és a tűz újra kihallatszott a hangjából.

– Nem a partra.

– Azért nem fogsz feltolni a hegyre a kerekes székemben? – kérdezte nevetve és én is visszanevettem rá.

– Nem ma.

Elcsendesedett, amikor Pilsner nyomai feltűntek az út szélén. Imádtam, ahogy a szemeivel rájuk fókuszál és a mosolya egyre ragyogóbb lesz.

– Elefántok vannak Pilsnerben – mondta, mire bólintottam.

– Igen, vannak.

Közel parkoltunk le a főbejárathoz, hogy elkerüljük a forgalmat, majd besegítettem őt a kerekes székébe. Az édesanyám sosem volt egy csendes típus, de szótlan volt, amíg a főrecepcióhoz tartottunk, én pedig Jason Woodot kértem.

Annyira törékenynek tűnt ott a székében. Annyira törékenynek éreztem magam mellett, teljesen tisztában voltam azzal, hogy ez volt azon napok egyike, amik örökre az emlékezetemben élnek majd, az idők végezetéig.

– Azért vagy itt, hogy megnézd az elefántokat – mondta Jason Wood, anya meg bólintott egyet.

– Rajta van a bakancslistámon. Ez a legelső tétel.

– Akkor tegyük ezt egy igazán jó találkozássá – mondta, majd intett, hogy kövessük őt a folyosón.

Különös, hogy ezek a napok mennyire lelassultak és fel is gyorsultak egyszerre. Minden pillanatnak nagy jelentősége van, a színek harsányak, a zajok hangosak és az illatok…, az illatok beeszik magukat az érzékszerveidbe. Kiszagolom az elefántházat, mielőtt még meglátnám. Szalma és izzadtság és az a mély szag, ami az elefántok jelenlétéről árulkodik.

Anyu olyan mélyen szívta be a levegőt, amit hónapok óta nem hallottam, amikor az első elefánt előbukkant. Ott megállt, magasan fölénk tornyosulva a napsütötte istállóban. Egy óriási teremtmény, aki olyan biztosan állt a lábain.

Anya előrehajolt, majd sorozatos „oh-oh-ohhh” hangokat adott ki. Közelebb toltam őt az elefántház kerítéséhez, majd kinyújtotta a kezét Wellington, a legnagyobb elefánt felé, akit csak látni lehetett.

Közelebb jött. Három lépéssel később már közel volt, közvetlenül előttünk és egyre csak közelebb jött. Még közelebb.

Addig, amíg anya meg nem érintette őt.

Az ujjai reszkettek, az ajka megremegett. Szeme elkerekedett és könnyes lett, az íriszei fényesen ragyogtak. Egy fáklya a romló testének sötétségében.

Jason Wood mesélt Wellingtonról, de ez beleolvadt a semmiség monotonitásába, és amikor ezt ő is észrevette, háttérbe vonult.

Otthagyott minket, közel anya kerekesszékéhez, én is kinyújtottam az egyik kezem.

– Gyönyörű – mondta suttogva. – Annyira átkozottul gyönyörű, varázslatos. Köszönöm.

Nem volt szükségem hálára. Az elvarázsolt hangja sokkal több volt számomra, mint egy köszönöm.

Az elefánt bőre olyan volt, mint a fakéreg, és a szemei olyan élettel teliek voltak, mint az anyukámé. Annyira tiszta és annyira fenséges. Ilyennek tűnt számomra ez a csodálatos szörnyeteg – fenségesnek.

– Megfelel az elvárásaidnak? – kérdeztem anyut, mire megrázta a fejét.

– Jobb. Sokkal jobb.

Ettől a torkomban ragadtak a szavak és némán elmosolyodtam. A mellkasomat melegség járta át és mosolyogtam. Úgy mosolyogtam, mint az a kisfiú, akit olyan sok évvel ezelőtt a karjaiban tartott.

Sajnos az a pislákoló fény anya egyre sűrűsödő sötétségében nem tartott sokáig. Még néhány hosszú percig simogatta az állatot, addig, amíg el nem fáradt, ki nem merült és össze nem zuhant a székében.

Jason készített néhány képet a telefonommal, mielőtt eljöttünk, nem sokkal később végeztünk és készen álltunk arra, hogy magunk mögött hagyjuk a napot.

– Köszönöm – mondtam a gondozónak. – Nagyra értékelem.

– Örülök, hogy segíthettem – válaszolta, majd előre engedett minket.

A hazafelé vezető út sokáig tartott. Anya oxigénje folyamatosan pumpálta belé a levegőt, de lerogyott, kimerült volt, és az agyamnak volt egy kis ideje arra, hogy gondolkodjon. A fogaskerekeket csikorogtak.

Furcsán egyedül és sebezhetőnek éreztem magam abban az ülésben a kormány mögött. Furcsán emberinek, amint megcsapott az elmúlás szele.

És furcsa módon, mintha szerettem volna visszaülni a vonatra a szemben ülő szeplős arcú lánnyal. Egy nap telt el nélküle, és már éreztem is – a fantáziám egyetlen villanással eltűnt a szürkeségben.

Szükségem volt erre.

Szükségem volt a lányra.

Szükségem volt arra a fellobbanó fáklyára a saját romló valóságomban.

Az őrület nem ismer határokat, túllép mindenen, örvénylik a józanész körül, majd eltapossa azt.

Chloe ott volt a gondolataimban, a szépségével elhomályosította anya napját. Eltűnődtem, vajon tetszette-e volna neki annyira a találkozás Wellingtonnal, amennyire nekünk tetszett, és hogy vajon látott-e korábban elefántot.

Talán szerette őket?

Talán neki is volt abból az elefántos díszből, amivel anya az egész szobáját kidíszítette.

Talán a zsiráfokat jobban szerette? Vagy a pingvineket? Vagy a delfineket?

Elgondolkodtam, szerette-e volna Pilsnert. Elgondolkodtam, hogy vajon végigmosolygott-e volna az anyukámmal és ő is épp annyira izgatott lett volna, amikor megláttuk az út szélén a felbukkanó helyet.

De ez nem számított. Ezt kellett folyamatosan mondogatnom magamnak.

Nem számított, mert sosem fogom megtudni.

Felébresztettem anyát, amikor lejöttünk az autópályáról, majd Olivia segített nekem felvinni őt az emeletre, majd lefektette őt aludni. Magukra hagytam őket, addig, amíg Oliva el nem ment, majd anya szobájába mentem.

Felmutatott a falon lévő listára, amint beléptem és megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt.

– Tegyél egy pipát mellé, kérlek.

– Kipipáljuk őket, ugye? Mármint mindet kipipáljuk?

Vigyorogva válaszolt.

– Igen, biztosan. Mindet kipipáljuk majd. Egyesével.

– Akkor talán jobb lenne, ha végig megtartanád ezt a lendületet, hogy teljesítsük a listát – mondtam.

– Akkor jobban teszed, ha találkozol Amyvel, hogy a legutolsó is meglegyen – kacsintott egyet. – Vagy el kell viselned engem rohadt hosszú éveken át.

– Jobban teszed, ha hosszú útra készülsz – kacsintottam vissza. – Rohadt sokáig fogsz élni, ha arra vársz, hogy az utolsó is ki legyen pipálva.

Újra megnéztem azt a listát. Egy megvolt, jött a következő.

Találkozni egy elefánttal.

Megmászni egy hegyet.

Egy motor hátulján ülni egy éles kanyarban.

Beledugni a lábujjaimat a tengerbe.

Szerezni egy menyet.

Megrázta a kezem és tudtam, mit következik. Annyiszor hallottam már korábban.

– Miért nem engeded meg valakinek, hogy szeressen? – kérdezte tőlem. – Kérlek, Logan, csak mondd el. Miért nem engeded meg magadnak, hogy szerelmes legyél?

De nem mondhattam meg neki.

Nem akartam.

Tudta, hogy nem fogok válaszolni, mire felsóhajtott.

– Kérlek – mondta újra. – Nem akarlak itt hagyni egyedül. Ne készíts ki, kérlek. Az a legfontosabb dolog az egész listámon, hogy nem kell téged egyedül hagynom.

Megráztam én is a kezét, de nem szólaltam meg, mire újra felsóhajtott.

– Azokon az éjszakákon én voltam az, aki átölelt téged, erőt adtam neked, amikor még annyira kicsi voltál, és most te adsz erőt nekem. Piszkosul jól csinálod, drágám.

– Örömmel – mondtam, akkora szeretettel nézett fel rám, hogy mellkason ütött.

– Számomra is öröm volt – mondta. – Végig nézni, ahogy átvészeled a vihart és erőssé válsz, a legnagyobb öröm volt, ami valaha csak lehet.

Felnevettem.

– Még annál is nagyobb öröm, mint találkozni Wellingtonnal, az elefánttal?

Velem nevetett ő is.

– Még annál is nagyobb öröm. Bár ez is piszkosul jó élmény volt – elhallgatott, majd a feje mögötti polc felé intett. – Vedd le nekem azt az elefántos képet, kérlek.

Lehúztam a polcról a képeslapot, majd átadtam neki.

– Sosem gondoltam igazán, hogy egyszer találkozok eggyel is. Azt hittem, már rég halott leszek, mire esélyem lesz rá.

– Nagyon örülök, hogy segíthettem – mondtam.

A képeslapot bámultam, amíg engem nézett. Éreztem az összes szeretetét, ami a szeméből áradt felém.

– Annyira büszke vagyok rád – suttogta. – Tényleg, Logan. Csak, amikor azt hiszem, hogy már lehetetlen lenne ennél is büszkébbnek lennem rád, akkor jön egy nap, amitől még büszkébbnek érzem magam amiatt, hogy az anyukád vagyok.

– Fejezd be – mondtam. – Ne legyél fatalista, miután találkoztál egy elefánttal, kérlek. Remélem, hogy rengeteg napunk van még hátra, ami miatt büszke lehetsz.

– Akkor hagyj aludni – nevetett.

Elrendeztem a gyógyszereit és a melegvizes palackját, majd lefektettem őt aludni, ahogy mindig szoktam. Csak hogy ez nem volt megszokott. Ma este nem.

Ma este egyszerre voltam boldog és szomorú. Két ember voltam egyszerre. Még mindig az az ijedt kisfiú voltam, mélyen bezárva egy férfi testébe. Annyira mélyen, hogy már alig éreztem, többé már nem. Csak akkor, ha a fejével felém bökött, a szemei tágra nyíltak és ijedtek voltak.

Mintha ezt csinálta volna ma este – felém fordította az arcát anya ágyának lábánál, miközben ő levegőért küzdött.

De nem.

Nincs idő a bennem élő kisfiúra. Sosem volt.

Félresöpörtem őt, mint mindig.

Előhúztam a belső zsebemből egy tollat, majd kipipáltam az első kívánságát a listán, majd magára hagytam anyut az álmok világában, Wellingtonnal, az elefánttal, hogy a szívébe vésse magát.

Visszamentem a saját szobámba, majd még mélyebbre toltam az ijedt kisfiút, annyira mélyre, hogy azt hittem, el is tűnt. Majdnem.

Oh, mennyire azt kívántam, bárcsak eltűnt volna.

Szükségem volt rá, hogy eltűnjön.

Szóval a vonaton ülő édes kis forgószélre gondoltam, az arany csillogására a hajában, és az aranyos kis mosolyára, ahogy azt mondta „szia”, míg végül el nem aludtam. Azt az ijedt kisfiút száműztem az emlékeim sötét és szívtelen gödreinek mélyére.

Mint általában.

12. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Christina

 

Teljes mértékben igyekeztem odatenni magam a munkában, mindent megtanulni, amit csak tudtam, mielőtt én lettem volna a soros, hogy leváltsam Gina Salzakit a Franklin Ward kórházban, de egyetlen reggel a vonaton az idegen nélkül elég volt ahhoz, hogy az őrületbe kergessen.

Rettegtem attól, hogy soha többé nem látom őt, és őrültség volt, hogy ez ennyire megijesztett, mivel még a nevét sem tudtam.

Az egész életem egy őrült rutinná vált, és azt hittem, hogy ez bőven elég. Minden reggel rohantam a vonathoz és minden este sokáig fent voltam. A lábaim közé csúsztattam a kezem az ágyban, amint Liam a másik oldalára fordult és elaludt.

Odaképzeltem az idegent a vonatra, minden reggel, miközben utaztam.

Minden szabad percemben rá gondoltam. A sötét szemeire gondoltam, a bársonyos hangjára, a mosolyára és a könyvespolcára, hogy hány közös regényünk lehet. De ez semmiség volt ahhoz képest, hogy mennyit gondoltam rá azon az ijesztő napon, amikor elment.

Bolond.

Bolond, őrült idióta voltam.

Csak a munkára kellene koncentrálnom, semmi másra. A karrieremről volt szó. Az esélyem, hogy változtassak, és valami olyat csináljak, amit igazán akartam. Ezermillió dolog miatt kellene aggódnom a kórházban, ahelyett hogy egy idegen pasi miatt aggódjak, akit nem is ismertem. A Franklin Ward megijesztett és ennek SOKKAL rosszabbnak kellene lennie, mint egy reggeli utazásnak.

Azt mondják, nehéz odabent a munka. Vickie minden alkalommal furcsa arcokat vágott, amikor Dr. Hallt megemlítettük beszélgetés közben.

– Nagyszerű, de… komoly.

Mindig ugyanolyan szünetet hagyott a szavak között és mindig az a furcsa félmosoly játszott az arcán.

Indy, a nővér, akivel összebarátkoztam ebédidőben azon az őrült napon, volt az, aki megpróbált beszélgetni velem Franklin Wardról. Behúzott a tanácsadói szobák folyosójára egy újabb kör pletykáért, amikor én egyfolytában csak a vonatra gondoltam.

A vonat.

A vonat.

Hol van az idegen a vonatról, univerzum?

HOL VAN?

– Hallottam, hogy Gina Salzakit helyettesíted – mondta. – Dr. Hall szexi, de… furcsa.

Ugyanaz a szünet, ugyanazzal a félmosollyal egy másik szájból.

– Hallottam – mondtam. – Mindenki erről beszél.

– Láttad őt? Talán felismerted őt, nagyszerűen néz ki öltönyben és a szemei… komoly… és a haja… egyértelmű…

Hallottam erről. Rengetegszer hallottam, de rendben van. Ugyanaz a régi mese volt, újra és újra, arról, hogy mennyire nagyszerű és hogy mennyire szexi, de mennyire furcsa.

Igen, igen, igen.

Mindig ugyanaz. Mindig.

És értettem. Tényleg megértettem. Azt hittem, nagyszerű. De még mindig nem jelentett semmit számomra ez a szarság.

A vonat, a vonat, a vooooonat!

Zsémbes voltam aznap este, amikor hazaértem. Figyelmen kívül hagytam a polcomon lévő könyveimet és leültem Liam mellé a kanapéra, és megpróbáltam érezni valamit. Megpróbáltam visszaemlékezni, milyen érzés volt, amikor teljes szívemből szerettem őt, minden egyes darabjával.

De nem tudtam.

Nem volt meg többé.

Fekszem az ágyban, ő gyorsan elalszik mellettem, és megpróbáltam elképzelni, milyen lenne úgy érezni iránta. Megpróbáltam elképzelni, hogy azt akarom, hogy megérintsen, ahogy mindig is akartam, hogy megérintsen.

De nem tudtam.

Nem éreztem semmit.

Valami más volt.

Valami olyan, aminek soha nem kellene lennie.

Valami, ami arra késztetett, hogy a lábaim közé vándoroljanak az ujjaim.

A testem kétségbeesetten vágyott a saját érintésemre. Túl sok volt ez az egész, hogy figyelnem kívül hagyjam. Gyengéd, mégis heves voltam, a kettő egyszerre. Erős és apró körözések a legjobb helyen, amitől elállt a lélegzetem, amíg reszelőssé nem vált. És nem neki kellene lennie. Nem a vonaton ülő idegenre kellene gondolnom. De nem tudtam leállni.

Megpróbáltam csendben lenni és nyugton maradni. Megpróbáltam nem felkelteni Liamet mellettem.

Nem jött össze.

Elvesztem a saját mozdulataimban, amikor felém fordult, hogy rám nézzen. Megpróbáltam elhúzni a kezem magamtól, de már ott volt, rányomva a kezét a sajátomra.

– Legyél csendben, bébi – suttogta, a hangja száraz morgás volt.

Arrébb tolta a kezem, az ő érintése sokkal durvább volt. Próbáltam úgy mozogni, hogy eltalálja azt a pontot, de mindig mellényúlt, úgyhogy azt mondtam magamnak, hogy nagyszerű érzés. Hogy ez teljesen elvette az eszem. Hogy ez mennyire felhúzott… Igen… Felizgatott.

Szükségem volt arra, hogy ezt érezzem. Éreznem kellett a Liam által érzett szerelmet, amitől régen bizseregtem. Emlékeznem kellett, hogy ő az egyetlen számomra. Az egyetlen egész életemben. Chloe és Liam örökre.

Megpróbáltam.

Rágördültem és közel húztam magamhoz, amikor száját az enyémhez nyomta. Kerestem a szenvedélyt a csókjában, amivel engem is felhúz, de nem volt ott semmi, amit érezhettem volna. Minden figyelme a farkára összpontosult és arra, hogy hozzám dörgölőzzön vele, majd egy gyors mozdulattal elhúzta a kezét tőle és nem simogatott tovább. Ő került felülre, csípőjével újra meg újra döfködött, próbáltam úgy fészkelődni, hogy jó legyen, de amint megtettem ezt, ő máris arrébb tekergőzött, hogy megtalálja a saját élvezetét.

Egy mozdulattal bennem is volt. Megpróbáltam készen állni.

Nem csókolt már tovább, a nyakamba lélegzett. Elmondta, mennyire forró vagyok és mennyire jó érzés és én ugyanezt akartam érezni.

Felemeltem a lábaimat és a dereka köré csavartam és megpróbáltam tartani vele az iramot, de nem éreztem. Nem számít, milyen erősen próbáltam, nem éreztem.

Lökések, forró lélegzetvételek és morgások.

Magam elé képzeltem a régi szép időket az egyetemről. Amikor annyira kétségbeesetten vágytam rá, hogy megérintsem őt és siettettem az időt, hogy mikor láthatom őt újra és mikor csókolhatom meg hevesen. És ez elég volt. Ez elég volt ahhoz, hogy fizikailag is érezzem a szenvedélyt, még akkor is, amikor a saját ujjaimmal kellett rátalálnom a ritmusra az övé mellett.

A fizikai vonzalom elmúlt, és olyan volt ez a pillanat, mint A labirintusban, amikor Sarah elmondja a varázsbeszédet és tudod, hogy Goblin Királynak vége van, és bár tudod, hogy hozzá akarsz menni Goblin Királyhoz, azt is tudod, hogy Sarah már végzett vele és kimondja azt a bizonyos nincs már hatalmad felettem mondatot, miközben őrült ráeszmélés látszik az arcán. Pontosan ez volt velem, Liammel az ágyban.

Nincs már hatalmad felettem.

Biztos vagyok benne, hogy a sokktól eltátottam a számat és a levegő elakadt a torkomban. Örültem, hogy évek óta nem engedtem neki, hogy felkapcsolva maradjon a világítás, nem akartam megmutatni neki a tökéletlenségeimet, mert akkor látta volna ezt a pillanatot. Látta volna, és tágra nyílt szemmel nézett volna maga elé.

Ehelyett inkább egyre csak morgott és még durvábban döfködött a csípőjével, teljesen belepréselt a matracba, amíg el nem élvezett.

A szomorúság furcsán fojtogatta a torkomat, mert szörnyű érzés volt – rádöbbenni egy meglepő pillanatban, hogy az álmaid arról, hogy egyvalakivel fogod tölteni az életed, semmivé foszlottak. Csak túlságosan féltél, hogy szembenézz ezzel.

Legördült rólam – Kösz, bébi – és tudtam, hogy számára is semmivé foszlott ez az egész.

Aludt. Én nem. Nos, egyébként sem tudtam volna. Teljesen magával ragadott az a szörnyűség, hogy elfogadjam ezt – hogy nekem és Liamnek vége volt.

Azt hiszem, sok köze volt ehhez az egészhez – az idegennek a vonaton. Annak ellenére, hogy nem tudtam róla semmit, akárhányszor megláttam az arcát, a szívem hevesen dobogni kezdett, az arca volt a kioldógomb. Sokkal-sokkal több, mint amit valaha éreztem.

Köszi, romantikus regények, a közreműködéseteket ebben az egészben.

Másnap reggel újra rettegtem, ahogy végigmentem a vagonban, totálisan betojva attól, hogy az idegen nem lesz ott.

Éreztem ezt az őrült pillangószárny-csapkodást, ahogy ez lenni szokott, végem volt, bár általában én vagyok a legoptimistább ember az egész bolygón és az is voltam.

Azt mondogattam magamban, ahogy az állomás felé vágtattam, hogy rendben van, ha már elment és soha többé nem látom őt, mert az életem zsúfolt és mozgalmas volt így is, nem igaz?

Nem igaz?

Nem számítana semmit, ha nem látok újra egy idegent a vonaton, akit nem is ismertem, nem igaz?

Nem igaz?

Hazudtam magamnak. Talán baromság volt és nem volt semmi alapja, de hazudtam magamnak.

Igazán számítana, ha nem látnám azt az idegent a vonaton, akit nem is ismerek.

Úgyhogy még jó, hogy aznap reggel ott ült a vonaton – egy teljes nappal és éjszakával később, hogy teljesen őrületbe kergettem magam azzal, hogy ezen rágódtam.

Szent szar, köszönöm, univerzum! Köszönöm! Egész kibaszott életemben tartozni fogok majd neked!

Ugyanott ült, és szürke zakó volt rajta egy sötétbordó nyakkendővel, nagyszerűen nézett ki – a borostája ugyanolyan mintázatú volt és a néhol őszülő haja ugyanazokon a helyeken meredt az ég felé.

A szívem hevesebben dobogott, mint eddig valaha éreztem, és az ujjaim sem tudtak nyugton maradni, erősen remegtek.

– Hello – mondtam, és ez hülyeség volt. Hülyén hangzott. Egy hülye szó egy olyan szájból, ami biztosan szélesebben vigyorgott, mint Cheshire macska a macskagyökér boltban.

– Hello – mondta az idegen, és a hangja ugyanolyan volt, de a mosolya ragyogóbb volt, mint korábban. Egy apró töredéknyivel ragyogóbb.

Felemelte a könyv borítóját.

451 Fahrenheit.

Felemeltem az enyémet. Fekete szépség.

Ezúttal mondott valamit. Tényleg mondott valamit.

– A lovak komoly, karmikus adóssággal tartoznak Anna Sewellnek.

A válaszom hülyén hangzott, de alig voltam képes kipréselni a szavakat.

– Biztosan így van.

Atyaég, univerzum. Miért vagyok ekkora idióta?

Három hülye szó.

Annyi mindent elképzeltem, hogy mit fogok mondani ennek a férfinek ebben a pillanatban, erre kimondtam ezt a három hülye szót, amikor megvolt az első igazi esélyem arra, hogy mondjak valami jót.

Csakúgy, ez az esély is elszállt. Újra visszafordult a regényéhez és visszatért a csend.

Nem tudtam, mit tegyek. A Fekete szépség szavai elmosódtak az elhomályosuló lapokon, és én sokkal többet akartam.

Ekkor már tudtam, hogy őrültség, de nem tudtam tovább letagadni magam előtt, többé már nem.

Az, hogy „hello, idegen”, nem lenne elég. Miközben ezt éreztem, így nem.

Eastworth, Newstone és Churchley elszáguldott mellettem, és alig vettem észre őket. Csak ő volt. Ahogy ott ült. Ahogy a 451 Fahrenheit oldalait lapozta.

És megtörtént.

Harrow. A következő megálló Harrow.

Ne.

Ne.

NE!

Nem tehettem meg. Többé nem.

Nem sétálhattam el csak úgy a vonatról és nem kockáztathattam meg ezt a szívfájdalmat még egyszer.

Szóval vártam. Megálltam, nem tudtam, mit kellene tennem. Rohannom kellett volna munkába, de képtelen voltam rá. Lassan felálltam és a karom alá tettem Fekete szépséget, de reszkettem, egyhelyben ácsorogtam, miközben becsukta a könyvét és felnézett rám.

– Legyen szép napja, Chloe.

Még mindig remegve várakoztam. Ott lebzseltem, mint egy bolond.

Amíg el nem tette a könyvét az aktatáskájába és fel nem állt a helyéről, addig el sem tudtam hinni, hogy ő is le fog szállni. De ez volt az ő megállója is. A folyosón álldogálva mögém lépett, szó szerint érezhettem a jelenlétét.

Vetettem egy pillantást a vonat ajtajára, majd intett, hogy menjek tovább, egy úriember ugyanazzal az udvarias mosollyal az arcán, ahogy leszálltam a vonatról a vágányra. De nem tudtam elrohanni, többé már nem. Egyszerűen nem tudtam megtenni.

Lassan sétáltam. Minden léptem zűrzavarként hatott. Ő pedig követett.

Mögöttem volt, éreztem, ugyanazokon az utcákon sétált végig, mint én, néhány lépéssel lemaradva. Visszafogtam magam, teljes irányítás alatt tartottam a lépteimet, miközben már rég rohanni szoktam.

Bár semmi sem volt irányítás alatt azon a reggelen. Egyetlen dolog sem. A lélegzetem felgyorsult, a szívem is vágtázott, és annyira hátra akartam fordulni, hogy megkérdezzem, hová tart. Kérlek, univerzum, csak tudni szeretném, merre megy.

De nem kellett volna.

A Harrow Kerület fordulója már fel is bukkant előttem, és még mindig mögöttem volt. Átvágtam a parkolón a fő recepció felé és még mindig mögöttem volt.

Még mindig mögöttem!

Megálltam. Végül megálltam, ő tovább sétált, egyre közelebb ért hozzám.

Úgy tettem, mintha a táskámban matatnék, amíg oda nem ért mellém, aztán kényszerítettem magam, hogy tegyek néhány tétova lépést, amíg oda nem értünk a hatalmas dupla ajtóhoz, egymás mellett haladva.

Épp annyira meglepettnek tűnt, mint én. Tudom, hogy annyira lesokkolta ez az egész, mint engem, láthattam az egészet az arcán.

Besétált a recepcióra, ahogy én is, aztán tudtam, a szívem előbb tudta már, mint a fejem.

Kérlek, univerzum. Kérlek, oh, istenem.

És az univerzum teljesítette a kívánságom.

 Mindig is hittem a karmában és a sorsban, de ennyire soha.

Szó szerint ennyire sohasem.

Dita Allen, a fő recepciós felnézett, ahogy a recepciós pult felé haladtunk és elmosolyodott. Rámosolygott és felemelte az egyik kezét, ahogy feléje lépett.

– Jó reggelt, Dr. Hall – mondta.