3.-4. Fejezet

 

3. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Aemitt

 

A napjaim a korházban mindig hosszabbak voltak a kelleténél, de ez még annál is hosszabb volt.

Már jóval azelőtt megküzdöttem az EKG-n látható egyenes vonallal, hogy a beteg felkészült volna az utolsó lélegzetvételre.

Megpróbáltam, de nem sikerült.

Ez a sajnálatos dolog a szakmámban – gyakran előfordul.

Ma este elvesztettem a csatát, és a halál újabb áldozatot követelt.Elragadta a családja karjaiból, mielőtt még levegőt vehetett volna, hogy azt suttogja; szeretlek.

Fájdalom. Nagyon sok fájdalom.

Nem is olyan régen még minden porcikámmal velük éreztem volna.A sokk, a félelem és a könnyek. Mindig ott volt, amikor közöltem velük a könyörtelen hírt.  Sajnálom. Egy megnyomorító perzselés a bordáimban, elrejtve egy professzionális látszat alatt, pont ott, ahol lennie kell. De az elmúlt hónapokban zsibbadt voltam.

Zsibbadt velük szemben, zsibbadt magammal szemben és zsibbadt mindenhez.

Szerencsére a saját lelkiállapotom nem akadályozott meg abban, hogy a legjobb tudásom szerint végezzem a munkámat. Mindent megadtam a betegeimnek, amim csak volt, csak azért, hogy biztosítsak nekik egy kicsivel többet.Ezt jelenti palliatív orvosnak lenni – végső soron mindent megteszel azért, hogy segítsd a betegeidet abban, hogy a legtöbbet hozzák ki a halandó életükből a halállal szemben.

Néha olyan jól sikerül.

Néha alig tudok tenni valamit.

Ez az este az utóbbiak közül való.

A vonat csendes volt hazafelé menet, csak néhány elszórtan előforduló ember, aki a telefonja képernyőjét bámulta, ahogy végigsétáltam a kocsin. Határozottan nem papírkötésű könyvek.

Határozottan nemChloe és az Elfújtaaszél.

Letelepedtem a helyemre, kimerült lábakkal, alig tudtam tíz percet összekaparni magamnak ebédszünetre. A fejem zúgott, és a mellkasom összeszorult, de a kezem még mindig ösztönösen mozdult, és kihúztam a könyvemet az aktatáskámból.

A Mester és Margarita.

Azt mondanám, hogy ez volt az első alkalom, amikor igazán kezdtem felismerni Chloe megmagyarázhatatlan hatását rám.

Ahogy lapozgattam az oldalakat, azon kaptam magam, hogy vajon olvasta-e a Mihail Bulgakov remekművét. Azon kaptam magam, hogy azon tűnődtem, vajon elmerült-e ugyanazokba a jelenetekbe, amikbe én is százszor elmerültem, ugyanolyan mélyen, mint én, és hogy vajon ugyanazokon a gondolatokon töprengett-e.

Kíváncsi voltam, vajon más gondolatai lesznek-e, mint nekem, más karakterekről. Meglep-e majd a sztori lényegével kapcsolatos észrevételeivel, és hogy felvilágosít-e majd a szeplős arcú véleményével a hatalmas beszélő macskáról.

Aztán arra gondoltam, hogy meglepem és felvilágosítom őt az enyémről.

Megállítottam magam, amint felfogtam, hogy mire gondolok. Félretettem ezeket a gondolatokat, és megnyugodtam az út hátralévő részére, elszántan, hogy egy másodpercet sem vesztegetek tovább erre.Az olvasás volt az egyetlen időtöltés, amit igazán megengedtem magamnak. Az egyetlen időtöltés, amikor kiléptem a saját világomból valaki máséba, és magam mögött hagytam a sajátom nehézségeit.

Az egyedüli menekülésem.

Élveztem Poncius Pilátust, az ördögöt, és a hatalmas beszélő macskát, anélkül, hogy a szeplős lányra gondoltam volna.Mégis, felpillantottam az ablakon az Eddington pályaudvarra, és végig néztem a peronon. De ő nem volt ott.

Redwood nem sokkal később közeledett.

Éppen azon voltam, hogy lehajtom az oldal sarkát, amikor egy kis ostoba élvezettel kedveskedtem magamnak. Belenyúltam a belső zsebembe, és előhúztam a rongyos rózsaszín könyvjelzőt, becsúsztattam a lapok közé, hogy jelöljem a helyet, ahol tartottam. A lap sarkai majd megköszönik.

Leszálltam a vonatról, és ugyanazt az utat tettem meg ugyanazon az utcákon.A fejem még mindig görcsös volt, a mellkasom még mindig feszült, a lábam pedig minden egyes lépésnél nehezebb volt, ahogy befordultam a sarkon a King Streetre és a kulcsot a zárba tettem.

Az emeleti lámpa égett, mint mindig.

Anyám az ágyban feküdt a szobájában, mint mindig.

Oxigénmaszkja az arcán volt, a szemei szorosan csukva, és Olivia a sarokban ült, tekintetét a telefonjára szegezve. Csakúgy, mint mindig.

– Bocsánat – mondtam, miközben átléptem az ajtón. – A betegek túlterheltek.

Olivia már hozzászokott. A mosolya a szokásos volt, ahogy felvette a táskáját a földről, és átvetette a vállán.

– Rántottát evett, de fele még mindig ott van a hűtőben, ha megéhezik.

– Köszönöm – bólintottam. – Hogy van?

Meglengette a kezét a levegőben. – Úgy-ahogy. Fáradt.

Mint általában.

Ellenőriztem, hogy a megfelelő adagokat adta-e be a megfelelő időben, és ellenőriztem anya morfiumadagolójának teljesítményét, ahogy szoktam.

Olivia mindent megtett, amit kértem tőle. Zuhanyzás, vacsora és átöltöztette anyát az ágyba.

Nem foglalkoztam azzal, hogynézzem, ahogy elmegy. Pontosan tudtam, hogyan fog kinézni, ahogy lefelé bukdácsol a lépcsőn, majd ki a bejárati ajtón az utcára.

Ehelyett odahúztam a székemet az ágy széléhez, és lehajoltam, hogy megfogjam anya ujjait, és elég erősen megszorítottam ahhoz, hogy kinyissa a szemét.

Mosolya ragyogó volt, ugyanolyan, mint máskor. Megszorította az ujjaimat, mielőtt lerántotta a maszkot az arcáról.

– Jó napod volt? – nézett az ébresztőórára, majd rám villantotta a szokásos pimasz mosolyát. – Átkozottul későn, mint mindig.

Megvontam a vállam. – Nem is olyan rossz.

Imádtam, ahogy a szemei csillogtak, olyan élettel telik voltak a sápadtsága ellenére. Szerettem, ahogy az arca olyan kifejező volt, még akkor is, amikor alig tudott mozogni.

– Van még pár keresztrejtvény, amiben segíthetsz nekem – mondta anya, szokás szerint.

Felvettem az újságot az éjjeliszekrényről, és átnéztük a keresztrejtvény többi részét,gratuláltunk egymásnak a befejezéskor, és ő elégedett volt velünk, és még jobban megszorította az ujjaimat.

Csináltam neki egy csésze teát, és elmeséltem neki a napomat, miközben belekortyolt. Elhallgattam a munkaszünetek hiányát, amikor kérdezősködött, azt ígérve, hogy vigyázok magamra, miközben a világ a segítségemért üvöltözött.

Tudtam, hogy nem igazán hisz nekem, de mosolya ragyogó maradt.

– A kis Amy-ről hallottam – mondta kacsintva. – El akar jönni, meglátogatni a jövő hétvégén. Mondtam neki, hogy te is itt leszel.

– Hagyd abba – mondtam neki. – Hagyd abba a kacsintgatást, kérlek.

Nevetett.

– Nem megyek sehova, amíg nem állapodsz meg egy kedves valakivel, Logan Hall. Anyai kötelezettség. – Ismét kacsintott. – Amy remekül illik hozzád.

Már ezerszer átbeszéltük ezt. Megismételtem, amit már mondtam vagy ezerszer.

– Ha addig nem mész sehova, amíg nem állapodom meg valakivel, még sokáig itt leszel.– Odahajoltam, hogy megpusziljam a homlokát. – És Amy nem igazán illik hozzám, ő csak egy csinos lány.

– Ez egy jó kiindulópont – nevetett, és én is vele együtt kuncogtam.

Segítettem vissza tenni neki az oxigénmaszkját, meggyőződve róla, hogy jó helyen van és kényelmes legyen, hogy átvészelje az éjszakát.

– Szép álmokat – mondtam, és komolyan gondoltam.

– Reggel találkozunk, édesem – mondta hüvelykujjal tetsziket mutatva, és reméltem, hogy ezt komolyan is gondolta.

A szeme már csukva volt, amikor felálltam, hogy távozzak. Aprónak tűnt az ágyban, és minden este egy kicsit elhalványult.Az utolsó rózsaszirmok lehullottak a legfehérebb rózsáról, sápadtan és holdfényben, ahogy az oxigén folyamatosan a tüdejébe áramlott. Mechanikusan és kitartóan.

Hazudott arról, hogy milyen jól érzi magát, és ezt én is tudtam. Éreztem. A mellkasa zihált, a bokája megduzzadt, és a morfiuminjekció elegendő volt ahhoz, hogy beszéljen, de semmi máshoz.

Még mindig ott volt a bakancslistája a falra tűzve, a legszebb kézírásával írta.

Újra végigolvastam, és újból belém nyilallt a fájdalom. Fogytán volt az idő.

Találkozz egy elefánttal.

Mássz meg egy hegyet.

Egy éles kanyarban a motorkerékpár hátulján ülni.

A lábujjaimat a tengerbe mártani.

Szerezz egy menyet.

Egy dolog biztos, Amy soha nem lesz az. Magamban vigyorogva megráztam a fejem, miközben lekapcsoltam a villanyt, és becsuktam anya hálószobája ajtaját magam mögött. A lánynak számítania kell erre az áldásra. Szerencsés megmenekülés.

A szobám csendes volt, amikor beléptem, az ágyat szépen bevetettem, mint mindig.

Lezuhanyoztam, és elvégeztem a lefekvés előtti rutinomat, aztán küzdöttem az alvással. Mint mindig.

Anya mindig is élvezte az esti alvást. Az álom menekülés volt, amikor eljött érte.Elmúlt boldog időkről, vagy tündérmesék arról, hogy újra gyerek lehetett, homokvárat építhetett az anyukájával és az apukájával a déli tengerparton.

Azt kívántam, bárcsak az alvás állapota örökletes lenne, de nem. Az álmok soha nem voltak édesek számomra, sohasem volt az.

Az álmaim a halálról szóltak, és arról, hogy nincs hatalmam felette.Arról szóltak, hogy az életem minden percét azzal töltöttem, hogy megpróbáljam megvédeni az embereket és hogy  nézem, ahogy a hozzám legközelebb álló személy lassan elhervad.

Csakhogy ezúttal, életemben először, az álmok, amik eljöttek, nem voltak olyan vadak.

Szeplős arcok, egérbarna csillogó hajak, rongyos rózsaszínű könyvjelzők voltak benne.

4. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Aemitt

 

A francba, a francba, a francba.

Egy másik fárasztó reggel, amikor a vonat előtt a vasútállomásra kell érnem, mielőtt még elhúzna a peronról. Cipőt húztam, a lábam még mindig fájt az előző naptól, és a hajamat lófarokba fogtam, mielőtt sprinterként száguldottam volna végig az utcán. A pulóveremet futás közben húztam magamra.

Idióta. Átalszom az ébresztőórát, mint egy idióta.

Hülyeség volt részemről, de az univerzum ma kegyes volt hozzám.

Felkapaszkodtam a vonatra, és bevetettem magam a legközelebbi ülésbe, mély lélegzetet veszek, amikor a sípszó megszólal. Fúú. Időben. Csak.

A regényem még mindig szorosan a hónom alatt lapult, amikor a vonat elindult Eddingtonból. Éppen fel akartam lapozni, és olvasni kezdtem volna, amikor a magas alak, egy férfi megindult felém a folyosón.

Egyenesen a táskámban turkáltam a vonatjegyemért, feltételezve, hogy ő a kalauz, de nem. Az alak a szemközti ülésre ereszkedett le, térdei az enyémek felé nyújtózkodtak.

Amikor ránéztem, és a tekintetem megakadt az övén, elakadt a lélegzetem. Nem is lehetett másképp.

Ez a férfi volt a legszebb dolog, amit valaha láttam.

Komolyan. Ott és akkor, azon a vasúti kocsin, nyolc óra előtt, egy véletlenszerű munkanap reggelén, az a férfi volt a legszebb dolog, amit valaha láttam.

Széles vállak, öltöny. Nyakkendője rendezett és bordó, klasszikus volt az élénk fehér inghez képest. De itt volt az arca – a szemei sötétek és komolyak, merengőek, olyan mélységgel, amilyet még soha nem láttam. Állkapcsa határozott volt, és ehhez méltóan komoly. Szakálla rendezett és szabályos volt. Mindentudóan felhúzta a szemöldökét. Tökéletes.

Az arccsontja határozott volt. Hajába csipetnyi ősz keveredett, épp annyi, amitől előkelőnek tűnt.

Képtelen voltam megállni, hogy ne bámuljam, a vonatjegyemet kinyújtva a kezemben tartottam, mint valami idióta, miközben ő előhúzott egy könyvet a táskájából – egy papírkötésűt rengeteg lehajtott sarokkal, amit a legjobban utáltam az életben. De úgy tűnt, az ő esetében ez nem számított. Minden egyes oldal be lehetett volna hajtogatva, engem nem érdekelt volna.

Elakadt a lélegzetem, amikor az univerzum csapást mért rám. Egy igazi sötét csapást.

A férfi csak úgy kihúzta a rózsaszín könyvjelzőmet a regényéből.

– Magáé– mondta, és esküszöm, hogy majdnem elájultam.

Egy egyszerű szó, amely úgy hangzott, akár a bársony. Ugyanolyan komoly, mint a többi része.

A kinyújtott kezéről az arcára néztem, újra és újra, miközben valóban felfogtam, hogy mi történik.

Weobley nagyi könyvjelzője ott volt az ujjai között.

Az én ujjaim is remegtek, ahogy elvették tőle. Kétbalkezes bolondok voltak, a vonatjegyemet a padlóra repítették, ahogy a díjért nyúltak.

Erre a férfi önelégülten elmosolyodott. Csak egy csöppnyi mosoly a szája sarkában.

– Újra el fogja veszíteni, ha nem vigyáz.

Megtaláltam a lélegzetemet és vele együtt a hangomat is. – Elejtettem a könyvjelzőt? A padlóra?

Bólintott. – Tegnap a vonaton. Megpróbáltam visszaadni, deúgy elszaladt, mint a villám.

Éreztem, hogy ég az arcom, mert el tudtam képzelni, milyen remek voltam, mint egy lövés. Biztos elrugaszkodtam a peronról a kapkodásban.

– Bocsánat – mondtam. – Sajnálom, és köszönöm. Nagyon köszönöm.

Kinyitotta a saját könyvét. – Nagyon szívesen, Chloe.

Éreztem, hogy az arcom egyre élénkebben ég, amikor megforgattam a kezemben azt a rongyos rózsaszín bőrdarabot.

A figyelme visszatért a lapjaira, és az enyémnek is vissza kellett volna térnie a sajátomra. Az Elfújta a szél hívott, és a szívem hevesen dobogott, szükségem volt néhány szóra, hogy megnyugtasson, de nem tettem. Nem tudtam. Felszedtem a jegyemet a padlóról, és megtaláltam a hangom.

– A nagymamámtól kaptam – mondtam az idegennek. – Mármint a könyvjelzőt. Ő adta nekem, amikor hétéves voltam.

Bólinthatott volna egy jelképes biccentéssel és egy szarok rá mosollyal, de nem tette.A szemei ugyanolyan sötétek és komolyak voltak, amikor visszanézett az enyémbe.

– Hét?

Mosolyogva bólintottam.

– Igen. A Gesztenye a honalapító* egy példányával. A kedvence.

– Jó választás – mondta, én pedig még mindig vigyorogva bólintottam.

– Még mindig szeretem a történetet. Még mindig túl gyakran olvasom.

A kötete kinyitva feküdt az ölében.

– Ez az átka a leghatalmasabb történeteknek, nem igaz? – mondta. – Soha nem engednek el.

– Igen, az. – A nevetésem olyan fiatalosan hangzott. Akárcsak az a hétéves kislány, akinek mohó ujjai között minden este lefekvés előtt ott volt a könyv.

 A figyelme visszatért a kötetére, én is megpróbáltam ugyanezt tenni, a könyvjelzőmet szépen és szorosan az elülső borítóba illesztettem, mielőtt visszalapoztam volna a megfelelő oldalra.

De nem tudtam összpontosítani.

Nem tudtam levenni róla a szemem.

Inkább a kezében lévő könyvre koncentráltam, és azon tűnődtem, hogy vajon mit olvasott. Rongyos volt. Nem olyan szakadt, mint az enyém, de határozottan sokat olvasott.És nem tudtam megállni, fel kellett tennem a kérdést.

– Mit olvas?

Meglepettnek tűnt a kérdésemtől, de válaszolt, felemelve a könyvet, hogy magam is megnézhessem.

– Mester és Margarita.

– Mikhail Bulgakov – mondtuk egyszerre és én bólogattam. A vigyorom még ragyogóbb lett.

– Olvasta? – kérdezte.

– Ez az egyik kedvencem. Imádom Behemothot, a nagy beszélő macskát.

– Én is – mondta, és a tekintete rám szegeződött.

Előhívtam a legjobb hangomat, és megköszörültem a torkomat, mint egy színházi sztár.

– ”Bocsássonmeg, királynőm, dörmögte.Vajon megengedhetném-e magamnak, hogy vodkát kínáljak egy hölgynek”.

– „Ez tiszta alkohol” – fejezte be helyettem az idegen.

Mosolya csak egy másodpercre villant fel, és ez olyan ellentétben állt a komolyságával, hogy valami mély dolgot éreztem belőle, valami olyasmit,ami érthetetlen volt a számomra, nem a szokásos élénkség, amit a nap minden ébren töltött percében érzek.

Bánat.

Szomorúság töltött el.

– Ez a kedvenc regénye? – kérdeztem tőle, mire ő megrázta a fejét.

– Magáé? – kérdezte, és a kezemben tartott regényre mutatott.

Megráztam a fejem, és felemeltem a borítót.

– Nem.

– Elfújta a szél – mondta. – Egy igazi klasszikus. Láttam, hogy olvasta tegnap.

Egy kisé még jobban elpirultam.

– Én a régieket szeretem.

– Én is – mondta.

Mindketten ott ültünk nyitott könyvvel az ölünkben, és erősen bámultuk egymást, amikor a vonat Eastworthbe érkezett.A felszálló utasok nyüzsgése nem számított, nem tudtam elfordulni tőle.

A csoszogó utasok nyugodtan haladtak, és furcsán éreztem magam, amikor elindultunk és azon tűnődtem, hogy mit éreznék, ha ott és akkor felállnék és elmennék anélkül, hogy tudnám a nevét.

De nem úgy tűnt, hogy ez bármit is változtatna a helyzeten. Számára nem.Még csak felém sem nézett. Többé már nem.

Figyelmét a szemközti üléseken ülő, hangos srácok felé fordította, aztán visszanézett a regényére.

Melyik a kedvenc regénye?

Ezt akartam megkérdezni tőle. A kérdés újra és újra felbukkant a fejemben, de nem tudtam kimondani. Nem tudtam túlkiabálni a hülye gúnyolódó idiótákat a folyosó túloldalán, és felhívni a figyelmét rám.

Úgy tettem, mintha olvasnék, de nem igazán sikerült. A szavak elmosódtak a lapokon, egybe olvadtak, miközben a szívem a mellkasomban dobogott.

Melyik a kedvenc regénye?

Meg akartam kérdezni tőle. Ki akartam nyögni a kérdést, és elmondani neki mindent a kedvencemről, amint válaszolt, és hogy mennyire szeretem olvasni, és hogy neki is el kellene olvasnia.

De nem tettem.

Nem tudtam megtenni.

Az idióta fiúk tovább gúnyolódtak, az idegen pedig tovább bámulta a lapjait, újra és újra lapozgatva, én pedig teljesen feldúlt voltam. Csupa zűrzavar, minden józan ész nélkül, furcsa érzésekkel legbelül.

Melyik a kedvenc regénye?

Köhintett és megköszörülte a torkát Newstonenál, felpillantott egy fickóra, aki a folyosón haladt végig, és akinek a legziláltabb szőke szakálla volt, amit valaha láttam, de a tekintete ismét visszatévedt a lapokra.

Egy idős hölgyre meredt, aki Churchleynél szállt fel, és úgy nézett az idióta fiúkra, mintha meg akarná ölni őketaz őrülten fényes, virágos kendője alól, de a tekintete utána ismét egyenesen a lapokra meredt.

Melyik a kedvenc regénye?

Meg akartam kérdezni tőle. Összeszedtem a bátorságot, hogy megkérdezzem.Ott volt a torkomban, nevetségessé téve azzal, hogy olyan sokáig visszatartottam az utazás alatt, amikor már az elején ki kellett volna mondanom.

Melyik a kedvenc regénye?

De aztán a vonat megállt Harrow-ban. Csak úgy. És mint egy idióta nem voltam felkészülve rá, vagy nem készültem fel a rohanásra a kórházba.

A francba, a francba, a francba.

Az idegeim újra bevetésre készen álltak, amikor felugrottam a helyemről és összeszedtem magam, hogy elinduljak.

Végül az idegen tekintete találkozott az enyémmel. De csak egy másodpercre. Épp elég ideig ahhoz, hogy egy utolsó dolgot mondhassak neki, mielőtt elrobogtam volna.

– Még egyszer köszönöm – mondtam, és komolyan gondoltam.

És ezzel eltűntem.