33. - 34. Fejezet

 

33. Fejezet

CHLOE

 

Fordította: Jane

 

Nem tudtam betelni vele. Mire elhagytuk az alvó anyukája ágyát, a testem valósággal izzott. Többről volt szó, mint a szemében lakózó sötétségről vagy a karjaiban lévő erőről vagy arról, ahogy a csókja teljesen felemésztett. Ez róla szólt, egyedül csak róla, Logan Hall-ról. A mosolyában rejlő szenvedélyről, mikor akaratlanul is azon kapja magát, hogy boldog.

Látni a közte és az anyukája között lévő boldogságot, ahogy mindketten felspanolva gördültek be a felhajtóra azon a reggelen. Ahogy éreztem a vágyat, amikor a karjaiban voltam, az érintésétől, a lélegzetvételeiben.

A tudat, hogy ez a legjobb érzés, amit egy másik emberi lény kiválthat belőlem és a legjobb, amit érezhetek érte. Mert így volt, hiszen a lelkem nem lebeghetett magasabban a felhők fölött, mint akkor este.

Lementünk kávéért, de nem jutottunk el a konyháig. A folyosó falához tapadtunk, hátam a falnak szorítva, teste az enyémnek feszült. Csókja mély és durva volt, szerettem, amikor így csókolt. Azt hiszem, hogy ez vezetett az első felismeréshez. Egy huncut kis szikrához, ami egyre csak többet és többet akart. Durván és keményen akartam őt, el akartam veszni az érintésében, és ő tudta ezt. Szent szar, annyira érezte.

Vadul elszakított a faltól, és végig húzott maga után a nappaliba. Hevesen tépte le a pólót a mellkasomról, majd lehúzta a melltartómat, ezzel kiszabadítva a melleimet. Lelökött a fotelbe, majd fölém tornyosult, és akkor már csak az övé voltam, elveszve mindenben, kivéve a vágyba, amit irántam érzett, ahogy használni akarta a testem.

A mellbimbóim kemények voltak, ziháltam. A szája brutálisan jó volt, ahogy a bőrömet csipkedte, miközben lerángatta rólam a farmert és széttárta a combjaimat.

Nedves voltam, de ugyanakkor szűk is, amikor egyszerre három ujját belém tolta, és felsikkantottam, mint egy huncut rossz kislány, ahogy a hüvelykujja végig siklott a csiklómon.

– Még, kérlek – nyüszögtem. – Kérlek!

Még én sem tudtam pontosan, hogy miből akarok többet, de megadta nekem, mert jobban ismerte a testem, mint én magam.

– Készen állsz, hogy rossz kislány legyél, Chloe?

A szavaitól lángra lobbantam, és heves bólogatásba kezdtem, miközben sötét tekintete az enyémbe fúródott.

– Készen állok – válaszoltam. – Kérlek, változtass rossz lánnyá, mert soha nem voltam az, még nem…

Nagy nehezen befogtam a számat, még mielőtt túl sokat mondtam volna. Élesen szívtam be a levegőt, amikor kihúzta a nedves ujjait belőlem és az ajkaim közé tuszkolta őket.

– Mutasd meg mennyire akarsz rossz, mocskos kislány lenni – mondta, én pedig megmutattam neki. Úgy szívtam be az ujjait a számba, mintha az életem múlt volna rajta, nedves, szörcsögő hangot adva ki, ahogy ki-be járatta az ujjait a számban. 

Furcsa, hogy mennyire perverznek tűnik valami, miközben a szerelem is ott száguldozik minden mozdulatban. Szerettem őt, azzal huncut csillogással a szemében, és akkor is szerettem, amikor az orvosi énje lépett előtérbe. Pont annyira, mint a férfit, aki esténként átkarolva tart az ágyban. Amennyire szerettem az erős és védelmező énjét, másrészt epekedtem azért az izgalomért, amit az okozott, mikor durvább volt.

– Állj készen, hogy mocskos kislány legyél – morogta, és én készen álltam.

Egy hangos nyikkanást hallattam, amikor feltolta a lábaimat a mellkasomhoz és egy ujját betolta az ánuszomba. Amikor még kettőt sikerült benyomni, már hörögtem.

– Lazulj el – mondta, vitathatatlanul az orvosi hangszínén.

Bólintottam, mélyeket lélegeztem, hagytam, hogy ujjai ki-be járjanak, és ez volt életem legintenzívebb fizikai kivizsgálása. Mindig is nemet mondtam az effajta dolgokra,soha nem hagytam, hogy Liam a fenekem közelébe kerüljön, de Logannal ez egy teljesen más világ volt. Úgy éreztem, mintha betolakodtak volna a popsimba, és persze érzékeny voltam, meg ideges… de tetszett. Képes voltam rá. Lazítottam, mélyeket lélegeztem, és néztem a férfit, akinek az ujjai ki-be járkáltak a fenekemben. Aztán lassan, lökésről lökésre, körözésről körözésre, ahogy ujjai egyre jobban tágítottak, mintha egy teljesen más nővé változtam volna. Kibaszottul élveztem a dolgot.

– Igen! – szívtam be a levegőt, majd egyre inkább ellentartottam neki. Nem gyorsított, tartotta a tempót és a mélységet. 

– Ó, igen – sóhajtottam újra, amikor már kezdtek a mozdulatai határozottabbá válni, én meg egyre csak többet, és többet akartam. 

Teljesen váratlanul ért, amikor térdre rogyott és nyalni kezdte a csiklómat, nem álltam készen arra a robbanásra, ami azonnal elöntött, ujjaimmal a hajába markolva tartottam ott szorosan a fejét.

– Bassza meg! Kérlek, kérlek!

Izegtem-mozogtam alatta, fenekemet egyre inkább rátoltam az ujjaira, olyannyira, hogy már fájt, de még többet akartam. Zihálva, levegő után kapkodva élveztem el. Alig voltam magamnál, ahogy a csiklóm csillagszóróként szórta szét bennem a lángjait, miközben a fenekemtől érkező élvezethullámok csak még inkább fokozták az élvezetemet.

Az orgazmus hullámai még mindig ott csapdostak a fejem fölött, ahogy kihúzta az ujjait, majd a tenyerébe köpött és végig csúsztatta a nyálát a farkán. Egy másodperccel az előtt, hogy a farka elmélyedt volna se fenekembe, tudatosult bennem, hogy itt az idő. Összeszorítottam a fogaimat, ahogy befeszültem, amikor mélyen belém hatolt.

A seggem lángolt. Szúk volt és kibaszottul fájt. És mégis akartam, többre volt szükségem. Valósággal könyörögtem érte. Arca az enyémhez közel volt, forró lehelete az ajkaimat simogatta, miközben könyörögtem neki, hogy dugjon meg. A csendes kislány tovatűnt.

A cickóim ugráltak, ahogy mozgott bennem, a csiklóm még mindig lüktetett, és teljesen új élményben volt részem, mocskosabban, perverzebben. A picsába is, még többet akartam belőle. Soha nem lesz elég, mindig csak többet és többet akarok belőle.

– Olyan kurva szűk vagy – mondta, arcán éhes mosoly terült szét. – Édes Jézus, Chloe, olyan kibaszott szűk vagy.

Látva, hogy mennyire fel van izgulva, mennyire belém temetkezett, farkával a fenekemben, valamilyen bizarr módon úgy éreztem, hogy életem bókját kaptam.  Amilyen jól csak tudtam, ellentartottam neki, úgy mozogtam, hogy minél mélyebbre tudjon belém hatolni, kétségbeesetten akartam, hogy a seggembe élvezzen. Tudta, hogy mit akarok, a vigyora épp olyan vad és éhes volt, mint a mosolya.

– Igazán kis mocskos sajtkukacka  vagy, így mélyen a farkammal a seggedben, igaz?

Elkapta a csuklóimat és a fejem fölé szorította őket, ahogy egyre keményebben lökött, miközben elélvezett. Leszorítva, mint egy játékbaba, mindent akartam és fogadtam is, amit hajlandó volt nekem adni. Épp annyira ziháltam, mint ő, amikor elélvezett bennem. Állatias morgás szakadt ki belőle, teste teljesen vad ritmusban mozgott.

Aztán megcsókolt, miközben élvezett, és éreztem, ott volt a szerelem.

Áradt belőle a szerelem. Szerelem, amit irántam érzett. Szerelem, ami túlmutatott a mocskos, nyers szexen.

Úszott az izzadtságban, ahogy rám hanyatlott, csuklóimat még mindig fogva tartotta. Továbbra is csókolt, mozgott, és a fenekem iszonyatosan érzékeny volt, amikor végre kihúzódott belőle. Úgy éreztem, mintha egy buldózer szántott volna végig a seggemen, de még mindig ott ficánkoltam alatta.

– A sajtkukac még mindig pattog – mondta, majd végig simított a csiklómon. A picsába is, alig bírtam magammal. Ficánkoltam, nyüszögtem, a testem még mindig hullámzott az orgazmustól, de ugyanakkor, ő jobban ismerte a testem, mint én. Lassan, kibaszott lassú tempóban dörzsölte a csiklómat a farkával. A ritmus egyenletes volt, csábító, a testem zümmögött, fel voltam villanyozva. És ez a férfi addig dörzsölte a csiklómat, míg újra el nem élveztem, és ezúttal nem voltak szavak, csak lihegés, testem úgy hánykolódott, mint egy megvadult ló, miközben ő keményen tartott.

– Jó kislány – mondta és én a darabjaimra hullottam.

Teljesen feladtam mindent, a fellegekben lebegtem, és úgy éreztem, hogy ő  jelenti a világot számomra.  Azt hiszem, hogy ezért jártattam el a számat, ezért szakadtak ki belőlem a szavak, miközben ott ziháltam a férfi alatt, aki mindent ellopott tőlem.

– Szeretlek – mondtam. – Komolyan, Logan, szeretlek. Annyira nagyon, hogy az már felfoghatatlan, szóval soha ne hagyd abba, kérlek, soha ne hagyjuk abba. Nem lennék képes még levegőt sem venni nélküled.

És ekkor fagyott le. Feszültté vált és elhúzódott tőlem. Megtört a varázs, tekintete másfele kalandozott, álkapcsa feszesen összeszorult, ahogy igyekezett lenyugodni.

– Igyunk egy kávét – volt a válasza.

34. fejezet

LOGAN

 

Fordította: BaBett

 

Gyűlöltem magam, mikor átvágtam a konyhán, tudván, hogy teljesen tönkretettem egy pillanat alatt. Nem tehettem róla. A falaim felhúzva, erősek, mint az acél, az érzelmek kizárva.

Követett, visszavette a farmert és a pólót, az ujjait összekulcsolta olyan módon, amit jól ismertem. Nem szólalt meg, csak bámult, és összetörte a szívem, hogy így láttam őt, ilyen bizonytalannak és zavartnak.

Nem tudtam mit mondhatnék neki, így inkább nem mondtam semmit, csak bekapcsoltam a vízforralót és megcsináltam a kávét. Azt kívántam, bárcsak más volna az élet, és azt, hogy bár ne én lettem volna az a kisfiú, aki a kórházi osztályon a testi démonokkal harcolt.

Már átadtam a bögréjét, amikor megköszörülte a torkát és megszólalt. Szavai óvatosak voltak. Félénkek.

– Sajnálom, ha ööö… többet mondtam, mint kellett volna.

– Nem tetted – ráztam meg a fejem.

– Ó – mélyült el a zavar az arcán.

A pultnak dőltem és megpróbáltam megtalálni a saját szavaimat.

– Azt mondtad, nem tudsz lélegezni nélkülem, Chloe.

Szemei kikerekedtek.

– Igen, azt mondtam, amit éreztem, tudod?

Tudtam. Én is ezt éreztem. Úgy éreztem, hogy teljes egészében egy másik embertől függök. A boldogságtól, amit nekem adott és a ragyogástól a mosolyában. Az érintésétől, a nevetésétől, a melegétől azon az éjjelen.

– Az élet törékeny – mondtam – csakúgy, mint a szerelem.

– Nem ez a szerelem – mondta, és én megint beleszerettem. Az őszintesége, a kitörése, olyan természetes volt, olyan igazi. – Ez a szerelem nem törékeny. Tudom, hogy nem az.

– Az élet törékenysége az összes szerelmet azzá teszi  – kortyoltam egyet a kávéból, miközben figyelt. – A szerelem veszteséghez vezet. A veszteség fájdalomhoz vezet. Ezért minden szerelem fájdalommal végződik.

Még mindig zavart volt, amikor átgondolta a szavaimat.

– De a szerelem megéri a fájdalmat, nem igaz? Csak a magasból lehet a mélybe zuhanni.

Itt volt megint. Az optimizmus. Az a gyönyörű optimizmus, ami azzá tette őt, aki.

Azt kívántam bár hihetnék neki.

Majdnem elmondtam neki az igazat. Majdnem ledöntöttem azokat a korlátokat és bevallottam a saját valóságomat, de nem tettem. Az acél nem hajlott meg, még akkor sem, ha a szívem érte dobogott.

– Szeretsz engem, ugye? – kérdezte. – Te mondtad. És ez több volt, mint hogy én is éreztem. Én is éreztem, Logan.  És nem én vagyok az az őrült, boldog lány, aki végig énekli az életet. Ez igaz, és ez a valóság, és ezt én is tudom.

– Chloe… – kezdtem, de megrázta a fejét.

– Ne csináld ezt az egész teljesíthetetlen dolgot. Ne gyere a szakmával, a korral, meg a többivel, kérlek. Ez nem számít és nem változtat semmin és engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy idősebb vagy. vagy hogy velem dolgozol, vagy azt hiszed, hogy jobb nekem nélküled. Mert erről van szó, nem igaz? Azt hiszed, hogy túl fiatal és túl boldog vagyok hozzád. Azt hiszed, hogy valaki olyannal kellene lennem, aki jobban hasonlít hozzám, aki körbe ugrál és bolondozik velem.

A lánynak éleslátása volt, de a lényeges dolgokban tévedett. Azt hittem jobb lesz neki nélkülem, mert így is volt. A húszas éveiben járt, még az egész élet előtte állt. Kalandok vártak rá, és hogy gyerekek rohangáljanak a lábai körül.

Nem voltam ennyivel előrébb az életben. Bármennyire is akartam, nem tudtam az a férfi lenni.

Letette a kávéját, ujjait újra összekulcsolta. Megvonta a vállát, szemei könnyben úsztak, és eza zsigereimbe vágott.

Hangom erős volt, amikor legközelebb megszólaltam.

– Szerintem te egy hihetetlen nő vagy, Chloe. Olyan módon teszel boldoggá, amit el sem tudtam volna képzelni.

– Akkor miért akarod ennyire eldobni?

Megint majdnem elmondtam neki. Ott volt a nyelvemen, készen arra, hogy kitörjön, de ő szólalt meg legközelebb. Ő volt az, aki vállat vont és elmosolyodott.

– Éljünk a pillanatnak – mondta – Nem kell, hogy ez az egész a szerelemről, az életről, vagy egy olyan jövőről szóljon, ami csak a fejemben létezik. Mert ez nem számít, ugye? Holnap belém csaphat a villám a kertben, vagy beléd. De ez tesz minden egyes másodpercet még fontosabbá, nem igaz?

Bölcsebb volt a koránál. Milyen bölcs kis lélek. Egy kis bölcs sajtkukac. Folytatta, mielőtt válaszolhattam volna neki.

– Csodás napunk van ma, nem igaz? És anyukád el akar menni a tengerpartra és én nagyon szeretnék segíteni neki, és már nagyon vártam, hogy veled lehessek a hétvégén és nem akarok elmenni.

Mindenben igaza volt.

Igaza volt abban, hogy anyu a tengerpartra akart menni és még bőven tartott a hétvége, és én is alig vártam, hogy vele lehessek.

Két oldal versengett. Az észérvek a szívvel szemben.

És a szív győzött.

– Igen, nagyszerű napunk van ma. Életem egyik legjobbja.

A mosolya ugyanolyan ragyogó volt, mint amilyennek valaha láttam.

– Akkor legyen holnap is egy nagyszerű napunk. Ígérem, hogy nem mondom el megint, hogy meghalnék nélküled – nevetett és a szemét forgatta. – Sajnálom, hogy ezt mondtam. Bah.

– Nem erről van szó – mondtam, de ő megint vállat vont.

– Biztos vagyok benne, hogy túlélném.

Erre nem válaszoltam, csak én is megrándítottam a vállam.

Megitta a kávéját és elindult kifelé a konyhából, de én elálltam az útját és a csuklójánál fogva húztam vissza magamhoz.

– Nincs szükség bocsánatkérésre. Soha nem is kell.

Szeplői varázslatosnak tűntek tágra nyílt szemei alatt. A szája kissé elnyílt, a lélegzete elakadt.

– Akkor élj velem a pillanatnak – mondta. – Élj a hétvégén velem.

Pontosan akkor, abban a konyhaajtóban, azzal a gyönyörű teremtménnyel, aki a karjaimban volt, akkor sem tudtam volna mást tenni, ha megpróbáltam volna.