39.- 40. Fejezet

 

39.fejezet

CHLOE

 

Fordította: Dandelion

 

Jackie alig mozgott, miközben bekötöttük az anyósülésre. Elsápadt, amikor bekötöttük az oxigént, gyorsan besárgult.

Fuldokoltam a hátsó ülésen, ahogy Logan a part felé vezetett, próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, amikor a tekintetünk találkozott a visszapillantóban. A legtöbbször sikerült. Máskor közel sem.

Útközben az anyjával beszélgetett, annak ellenére, hogy ő alig volt képes válaszolni, és még akkor is, amikor az egész világ összeomlott körülötte, sikerült úgy beszélnie, mint máskor. Nyugodtan és kiegyensúlyozottan, és minden darabkája az a Logan Hall volt, akit ismertem, amíg olykor meg nem tört a nyugalma. Amíg olykor meg nem hallottam elcsuklani a hangját.

Nagyon szenvedett.

Furcsa volt nézni az ablakon át, ahogy a többi autó elhalad az út túloldalán, az embereket, ahogyélik a mindennapjaikat. Hátul gyerekek, akik pofákat vágnak, és emberek, akik beszélgetnek, nevetgélnek. Munkába igyekvő emberek. Mások valahol máshol töltenek el boldog napokat. Annyi ember, annyi élet.

A miénk egyszerre volt komor és gyönyörű.

A lelkem mélyén tudtam, hogy közel az idő, amikor el kell búcsúznunk Jackietől. Éreztem. Hallottam minden egyes felületes lélegzetvételében. Még úgy is, hogy már attól a naptól, amikor először találkoztunk nyilvánvaló volt, hogy hamarosan eléri élete végét,még mindig mélyen a gyomromban sokkolt, hogy ennyire közel éreztem.

El sem tudtam képzelni, milyen fájdalmat érezhetett Logan, hogy az anyja utolsó kívánságát teljesítve élete utolsó útjára viszi. Éreztem a fájdalmát a levegőben. Éreztem, ahogy minden egyes mérföldön át mélyen lüktet a szívemben.

Már nem beszélt, mire beértünk a Frensham Beach-i parkolóba. Az öblöt választotta jobbra, távolabb a kitaposott úttól, és péntek délben egy lélek sem volt a láthatáron. Ezen a részen nem.

Köszönöm univerzum! Köszönöm a csendet!

Az ég felhős volt, de a levegő nyugodt, és a tenger elnyúlt mellettünk, kékség, ameddig a szem ellát. Jackienek sikerült kinyitnia a szemét, nagyra nyitotta, amíg besegítettük a kerekesszékébe, és azok fényesen csillogtak, ahogy a hullámokat nézte.

– Belemártom a lábujjaimat a tengerbe – mondja, és Logan bólint.

– Meg is vagyunk anya. Lábujjak a tengerben.

Letolta a homokba, végig stabilan tartva őt. A szék kerekei tovább forogtak, még akkor is, amikor a homok megpróbálta elnyelni őket. Tovább forogtak, tovább és tovább, és egyre közelebb engedtek minket.

Ismét köszönöm univerzum! Köszönöm!

Megálltunk egy kicsit távolabb a víztől, ami hatalmas, széles panorámát nyújtott, és Logan letérdelt mellé, megfogta a kezét, miközben mindketten az égboltot nézték.

Túlságosan fojtogatott, ahogy nézem ott őket, miközben szorosan egymás mellett pihentek. A könnyek némán folytak végig az arcomon, megtisztelve, hogy láttam ezt a közelséget két emberi lélek között.

Tartottam a távolságot, figyeltem, ahogy sikerül megosztaniuk a szavakat, nem akartam tolakodni. Egy pillanatra sem. Ez az ő idejük volt. Ez az idő mindig az övék kellene legyen.

Csak azt akartam, hogy megmaradjon Logan számára.

Egyetlen egy képet készítettem róluk hátulról, fejük egymás mellett pihent, ahogy az óceán kékségével a háttérben beszélgettek, annyira sírtam, hogy alig láttam. Jackie fejét élénkpiros, bolyhos sapka takarta, Logané pedig csupasz volt, hajritkulása, az a pompás mintázat, amit olyan jól ismertem. 

Elkaptam a képet.

Egy gyönyörű emléke ennek a gyönyörű férfinak.

És akkor újra arrébb léptem.

Néhány percig beszélgettek, mielőtt Logan felém nézett, és magához intett. Odaléptem, és ezúttal meg sem próbáltam elrejteni a könnyeimet, csak letérdeltem Jackie székének másik oldalára, és megfogtam a másik kezét.

Ébren volt, még ha pokoli nehéz is lehetett, hogy eszméleténél maradjon, sikerült összeszednie minden maradék erejét erre az utolsó hihetetlen utazásra. Egészen frissnyilallással jöttem rá ott és akkor, hogy mennyire tisztelem ezt a nőt és a csodálatos erejét.

– Kész vagyok, hogy a lábujjaimat a tengerbe mártsam – suttogta, és egy könnycsepp fut végig az arcán, amitől elakad a lélegzetem. – Tegyünk egy újabb pipát a falra.

– Gyerünk – mondja Logan, és a csodálatom megduplázódott látva őt milyen szilárdan állja a fájdalmat, miközben felkészítette az anyját az utolsó néhány lépésre.

Levettük a cipőinket és a homokba dobtuk őket, és én Logannel együtt felsegítettem Jackiet a székéből. Támogattuk őt és tartottuk a súlyát minden egyes lépésnél, amit megtett. Szemét a tengerre szegezte, őrülten kemény elhatározással haladt az útján még ennyire közel a végső búcsúhoz is.

Nem akartam, hogy ennek a sétának valaha is vége legyen.

Az örökkévalóság hátralevő részét azzal töltöttem volna, hogy keresztülsétálok a tengeren érte. A homok hideg és nedves volt a lábujjaim között. A hullámok gyönyörűen omlottak le előttünk olyan ritmusban, mint maga az univerzum.

Köszönöm univerzum!

Mindig is szerettem a tengerpartot. Imádtam homokvárat építeni, fagyizni a sziklákon, és megpróbálni észrevenni a medúzákat a homokban. De az semmi volt ahhoz képest, mennyire szerettem a tengerpartot Jackie Hall karjával a kezemben.

Boldog volt, picit zihált, ahogy az első hullámok elérték a lábainkat, lábujjaink a homokba fúródtak. Szemei ugyanolyan varázslatosak voltak, mint amilyennek mindig is láttam őket, az élet fényesen ragyogott a mosolyától.

Nevetett. És ez is varázslatos volt.

– Még jobb érzés, mint amilyenre emlékeztem – mondta. – A rohadt életbe, ez jó érzés!

Lehunytam a szemem, hogy magamba szívjam az érzést, és igaza volt. Akárcsak máskor, most is igaza volt. Tényleg baromi jó érzés volt.

– Köszönöm! – mondom neki, és felém fordítja az arcát. – Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem.

Az élet még mindig fényesen ragyogó volt, amikor egy kézszorítással válaszolt.

–  Köszönöm, hogy itt vagy, édesem. A világot jelenti számomra.

Logan csendes volt, acélként támogatta az anyját. Komoly tekintete éppoly mély volt, mint a víz a horizonton. Csak azt kívántam, bárcsak hallhatnám a lelke dalát, és segíthetnék a fájdalmán.

Még egy kicsit előre haladtunk Jackievel, amíg a hullámok a bokánk köré értek.

– Tovább – mondta ő, magamra emlékeztetve.

Felsegítettük. És őrülten jó volt a fröccsenő vízben lenni, a víz térdünk fölött áztatta a ruhánkat.

Megint csak nem akartam, hogy az érzés véget érjen.

Jackie még mindig a horizontot nézte, mikor a lábai megrogytak. Összeszorított fogakkal próbált talpon maradni, de a küzdelme véget ért.

Közrefogva visszavittük a és becsatoltuk a székébe, miközben a feje ernyedten oldalra dőlt. Kimerült.

Hazafelé egész úton aludt, a morfium tompította a fájdalmát, én pedig csendben maradtam a hátsó ülésen, készen minden szóra, amit Logan mondani akart.

Mint mindig, most sem akart sokat mondani. Háborgás. Háborgás. Elég mélyen ahhoz, hogy a zsigereimben érezzem.

Mennyire szerettem volna segíteni neki.

Mennyire szerettem volna akár csak egy rövid napig az acélos támasza lenni.

Az út visszafelé sokkal gyorsabb volt, mikor felkanyarodtunk a kocsibeállóra, odakint még mindig fényesen ragyogott a nap.

Őrült érzés volt segíteni Jackienek visszamenni és jól tudni, hogy lehet, hogy utoljára élt és lélegzett azokon a falakon kívül.

Felmentünk a lépcsőn. Lassan.

Átmentünk a hálószobáján. Ugyanolyan lassan.

Logan felületesen lélegzett, ahogy az ágyába segítette, és bekötötte újraaz oxigént. A morajlás, a gép morajlása már olyan ismerős volt számomra, hogy tudtam, szörnyű üresség lesz, ha már nem lesz.

– Talán kibír még egy vagy két napot – mondta Logan, ahogy magasra támasztja anyja lábait a párnákon. – Talán hármat, ha szerencsénk van. Négyet, ha valami csoda történik.

Bólintottam.

– Ha valaki, akkor ő csodákra képes.

A szeme nem osztotta a reményeimet.

– Egy csoda a testével folytatott harcok végén, élete minden kibaszott lépésénél.

Tudtam. Tudtam, hogy egész sor diagnózison és csatán van túl – többön, mint amennyit egy szegény nőnek valaha is meg kellene vívnia. Mégis, ő maga egy csoda.Bármilyen viharral is nézettszembe, Jackie Hall volta szivárvány, ami a végén fényesen ragyogott. A szíve egy szivárvány volt. A mosolya a lelke.

Készítettem valami vacsorát Logannek, miközben ő az anyjával ült, én pedig néhány percig zokogásban törtem ki, mielőtt megpároltam volna a tésztát. Nem számít hányszor látsz valakit készülni élete utolsó útjára, semmi sem készít fel a bekövetkeztére annak, ahogyvégig nézed, hogy illan el az a valaki, akit szeretsz.

Szerettem Jackiet.

Szerettem a férfit, aki mellette gyászol.

Szerettem a közös életünket, hogy mindhármanegyütt vagyunk itt és élvezzük minden percét.

Kérlek, univerzum. Kérlek. Miért kell őt elvenned?

Tudtam, hogy az univerzum ezúttal nem teljesíti a kívánságaimat, de mégiskértem. Mégis imádkoztam.

Még mindig mantráztam, ahogy vittem fel Logannek a tál tésztát az emeletre.

Kérlek, adj neki még néhány napot. Kérlek, univerzum, csak még néhány napot.

Kérlek, univerzum.

Kérlek.

 

40.fejezet

CHLOE

 

Fordította: Dandelion

 

Egész éjjel fent voltunk, amíg Jackie aludt, mindketten mellette, figyelve a légzését. Lassan. Minden lélegzetvétellel hörögve kapkodott levegőért.

Nem számítottam rá, hogy reggel velünk lesz, az oxigén gép még mindig a saját ritmusán morajlott, megtöltötte a tüdejét – de ott volt. Még mindig velünk volt.

A szeme vibrálva nyílt ki, és ő rázkódott, fintorgott ahogy fánkpárnáját odébb gyömöszölte. Majdnem sírva fakadtam, amikor tekintete megakadt az enyémen, arcán szokásos mosolya volt, amikor köhintett egy jó reggelt édesemet, mielőtt megfogta Logan kezét.

– Átvészeltél egy újabb napot, fiam. Légy oly kedves és adj anyádnak egy kávét, megtennéd?

Nem kellett látnom Logan arcát, hogy tudjam, ugyan úgy küzd a megkönnyebbülés könnyeivel, mint én.

– A kurva életbe – mondja Jackie. – Ti ketten rosszabbul néztek ki, mint én. Gondolom, nem aludtatok.

Felnevettem.

– Nem, nem aludtunk.

Rám vigyorgott.

– Kedves tőled, hogy vigyáztál rám, amíg én az igazak álmát aludtam.

Logan karjára tettem a kezem, amikor felállni készült, és talpra ugrottam megelőzve őt.

– Majd én csinálok kávét és reggelit – mondtam és Jackie felemeli a hüvelykujját.

– Mindig készen állsz egy reggeli tojásra, édesem. Mindig.

Átölelt, mielőtt elindultam, és azt mondhatom, küzdött. Karjaiban alig maradt némi erő, és a szíve alig volt több, mint remegés a mellkasomon.

Igen. Kifut az időből. Gyorsan. De még mindig… volt egy napunk. Remélhetőleg egy nagyszerű napunk.

Köszönöm univerzum. Köszönöm!

Egy szorgos kis méhecske módjára kezdtem el a munkát a konyhában, felhevítettem a serpenyőt, feltörtem a tojásokat és bekapcsoltam a vízforralót – de nem voltam túlságosan szorgos. Nem elég szorgos, hogy ne fosszam meg Logant attól, hogy elég ideje legyen az anyjával.

Jó néhány percig húztam az időt, mielőtt befejeztem a tojások elkészítését, és visszamentem a tálcával a kezemben, hogy mosolyogva kiosszam a kávékat és a reggeliző tányérokat.

Beszélgettek. Mélyen. Láttam a könnycseppeket Jackie arcán. Megszorította Logan kezét, mielőtt elvette a reggeliző tányérját.

Azon gondolkoztam, hogy itt kéne-e hagynom őket, és visszamennem anyukámhoz és apukámhoz, de Logan mosolya felém minden szónál többet mondott. Nem akarta, hogy elmenjek, és Jackie sem. Az arcukra volt írva.

Duzzadt a mellkasom a boldogságtól, tudva azt, hogy ennyire szívesen látott és fontos vagyok két ember életének egy ilyen jelentős pillanatában, olyasmi volt ez, amit pénzért nem lehet megvenni. A közelség, a gyengédség és az összetartozás, mint varázspor futott át a gerincemen. Nem volt kétség, valóban oda tartoztam. Loganhez. Loganhez tartoztam. Ezen semmi nem tud változtatni.

Jackie megpróbált egyszerre enni és beszélni, felidézte, milyen hősies volt a tengerparti útja. Logan próbáltsegíteni neki, hogy élvezze a reggelijét, és megnyugodjon a fecsegéstől, de ő a kezével elhessegette azzal a huncut vigyorral az arcán.

– Komolyan anya – mondta neki,– tartalékold az energiádat.

– Az akkumulátor rohadtul lemerült, Logan. Néhány szóval több biztosan nem számít.

Igaza volt.

Rövidre fogtuk a reggelit és Jackienek sikerült végül néhány falatot ennie. Megint ragaszkodtam az elpakoláshoz és lementem a földszintre, hogy bepakoljam a mosogatógépet, és megint lassan csináltam, kétségbeesetten próbáltam megőrizni Jackie és Logan idejének minden darabkáját, amikor csak tudtam.

Újra mélyen aludt mire visszaértem, Logan olyan mozdulatlanul ült, amilyennek még sosem láttam, ahogy őt nézte.

– Hogy van?  – kérdeztem, mire ő megrázta a fejét.

– Ki van merülve. Meglepődtem, hogy túlélte az éjszakát.

Vállat vontam, tovább mosolyogtam szilárd optimizmusommal.

– Talán egy másikat is kibír.

A szeme ólomnehéz volt, ahogy rám nézett.

– Lehet, hogy mindnyájan pingvinek leszünk egyik napról a másikra.

Pesszimizmusa úgy hangzott, mintha idióta lennék, hogy így reménykedem. Csendben maradtam, ahogy mellé ültem, ujjaimmal az ölemben babráltam, miközben azon tűnődtem, mi a fenét mondhatnék, hogy bármi jobbnak tűnjön. Habár nem kellett semmit mondanom. Sóhajtott, miközben közelebb húzott magához.

– Sajnálom, Chloe. Csalódott vagyok. Nem akartam rajtad kitölteni. Egy percig sem.

– Ez nem csalódottság – mondom neki. – Ez fájdalom. Fáj, hogy robotnak kell lenned, hogy ne pusztítson el teljesen.

– Igazad van – mondta. – A gyász elpusztítja az embereket. Mindig is ezt tette és ezután is ezt fogja. Azt gondolod, hogy felkészültél rá egy egész kibaszott évtized alatt, de elveszíteni valakit, akit szeretsz, mindig térdre kényszerít.

Bólintottam.

– Mindig. De még nincs vége, Logan. Szerencse, hogy a végső időt az anyukáddal töltheted, úgyhogy mindketten azt mondhattok, amit csak akartok, rendben? Ez nagyszerű dolog.

Újra, olyan súlyos volt a tekintete, mint az ólom.

– A gyász sosem szerencse, Chloe. Az ilyen fájdalmat soha nem érdemeljük meg, és sosem enyhül. Annyira belefeledkezünk a mindennapok szarságaiba, hogy nem vesszük észre, hogy mindnyájunkat lerombol, amint valaki végső lélegzetet vesz. Nem számít, mennyire keménynek gondolod magad, akkor is széthasít, amikor végső búcsút veszel valakitől, akit szeretsz.

Nem ellenkeztem vele, de nem is mondtam semmit, csak csendben maradtam, hagytam, hadd mondjon bármit, amit csak mondani akar. Csak éppen nem akart. Nem szólt egy szót sem, elővette szokásos trükkjét és leeresztette a redőnyöket.

Azt kívántam, bárcsak belé nyúlhatnék, és belülről ölelhetném. Azt kívántam, bárcsak neki adhatnám a lelkem egy részét, hogy segítsen a sajátját stabilan tartani.De nem tudtam. Soha.

Nem Logan Hall pillantásán.

Aznap kora estig mozdulatlan maradt. Alig lépett el Jackie ágya mellől, hacsak nem mosdóba ment. A délután nagy részében aludtam, fejemet a vállán pihentetve, de egyszer sem mozdult el tőlem. Ugyanolyan éber volt, mikor magamhoz tértem, mint előtte, szemöldökét összeráncolta és töprengett.

– Aludnod kellene – suttogom. – Felébresztelek, ha bármi történik, vagy felébred.

Megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm. Megoldom.

De kizárt, hogy valaki ennyi stresszt kezelni tudjon, ilyen kevés alvás mellett. Mindenkinek megvannak a maga határai, és Logan elérte a sajátját, ahogy a sötétség az ablakokon keresztül bezárult, az életvégi orvosi csapat integetett és legyintett, és Jackie elég éber volt ahhoz, hogy egyen néhány kanál müzlit és igyon egy kis gyümölcslevet. Láttam, ahogy a feje hátra billen, a légzése újra és újra elmélyül, de még mindig egy teljes óráig eltartott, mire beismerte a vereséget, és azt mondta elmegy a szobájába, hogy szundítson egyet. Maximum harminc perc, mondta – de a teste elérte a határait.

Körülbelül egy óra telt el, mire Jackie ismét kinyitotta a szemét.

Felpattantam, hogy szóljak Logannek, de ő tipikus Jackie stílusban megragadta a csuklómat, és közelebb húzott, még mindig ott csillant a fény a szemében.

– Hagyd aludni – mondta. – Közben mi nők beszélgethetünk, ugye?

A hangjából meg tudtam állapítani, hogy beszélni akar velem. Örömmel visszaültem a helyemre és lehajoltam az ágyhoz.

– Szeretek veled beszélgetni.– Mosolyogtam. – Biztosra veszem, hogy mostanra ezt már tudod.

A nevetése gyenge kacagás volt, de még mindig az a Jackie Hall kacagás volt, amit szerettem.

– Ó, igen, drágám, ezt mostanra már tudom.

– Ha egyszer elkezdünk beszélgetni, soha nem akarom, hogy elhallgassunk – kuncogtam vissza. – Még pár napig egyfolytában fent leszek, ha belejövünk.

– Jó – mondta. – Mert van néhány dolog, amit el akarok mondani neked.

Éreztem azt a furcsa kis bizsergést a gyomromban, amit akkor érzel, amikor tudod, hogy valami fontos dolog következik. Mert az következett. Ez a fontosság a lelkéből sugárzott a szemébe.

– Van néhány dolog, amit szeretném, ha tudnál – mondja. -Néhány apró bölcsesség egy magamfajta bölcs öreg varjútól, amit szeretnék megosztani veled.

Lefogadom, hogy sokkal több, mint bölcsességfoszlányok.

Tudtam az első pillanattól kezdve, amikor találkoztam vele, alig néhány héttel ezelőtt. A pokolba, úgy éreztem, mintha ennél sokkal régebben lett volna. Úgy éreztem, mintha egész életemben ismertem volna.

Egyenesen a szemembe nézett és megköszörülte a torkát.

És akkor a bölcs öreg varjú, Jackie Hall elkezdett beszélni.