1.-2. Fejezet

 

1. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Aiden

 

A vasúti kocsi szemközti oldalán ült pár üléssel előrébb, az ablakon át a kinti világot bámulta.

A reggeli napfény bearanyozta szeplős arcát. Jól állt neki. Haját lófarokba kötötte a feje tetején, pár kósza tincs göndörödött lefelé.  Egérszürke haja volt, arany csillogással. Szintén jól állt neki.

A mellette lévő ülésen halványkék táska pihent, vastag, megkopott papírkötésű könyvet szorongatott a hóna alatt.

Ideges.

A lány ideges volt.

A lány csinos is volt.

Az ujjait tördelte az ölében, újra és újra. A sípszó ellenére is hallottam, hogy kapkodja a levegőt, mikor a vonat kigördült az állomásról.

Csukott szemmel is tudtam az útvonalat, hiszen kilenc éven át naponta utaztam erre. Ismertem a tölgyfasort a Sunnyday viadukt mellett. Tudtam, hogy a Callow úti sarki bolt táblája minden nap hirdeti a friss újság szalagcímeit. Ismertem a Wenton megállóhely öt piros ajtaját, még azt is, hol kopott le a festék róluk. Ismertem azokat az embereket, akik óramű pontossággal élik az életüket, akárcsak én. A nőt, aki folyton a mobilját nyomkodta, miközben felszállt Eastworthnál, ügyet sem vetve a járókelőkre. A bozontos, szőke szakállú férfit, aki mindig szitkozódott az orra alatt Newstone-nál, miközben a bérletét kereste. Az állandóan mogorva idős asszonyt Churchleynél, aki évek óta ugyanazt a virágmintás kendőt viselte, és mindig ugyanazon az oldalon kötötte meg az álla alatt.

 Sosem köszöntem senkinek azon a vonatúton. Sem egy mosoly, vagy egy integetés, mégcsak egy elmormolt jó reggelt sem. Alig pillantottam rájuk.

Mégsem tudtam megállni, hogy ne bámuljam. A lányt a vonaton azon a reggelen.

Az eddingtoni állomáson szállt fel kipirult arccal, látszott, hogy sietett, pedig még két perc volt az indulásig. Kifulladva ledobta magát az ülésre, én pedig a szokásos könyvemet húztam volna épp elő az aktatáskámból, de nem tettem.

Képtelen voltam levenni róla a szememet, miközben ő elővette a hóna alól a vaskos kötetet, és a felénél kinyitotta. Sápadt rózsaszín könyvjelzője volt. A térde közé szorította, mire megpillantottam a borítón lévő szöveget.

Az Elfújta a szél volt az, Margareth Mitchelltől.

Érdekes.

Magam is ledöbbentem, hogy mennyire meglepő volt számomra egy ilyen klasszikust, ilyen fiatal kezekben látni. Maradi és ítélkező gondolkodás volt a részemről. Szégyen ez rám és a negyven évemre nézve, mióta próbálok jobb ember lenni. Friss szemmel néztem újra rá, kutatva az irodalmi ízlésesség jegyeit, de semmi nem tűnt fel rajta. Még mindig ugyanaz a szeplős lány volt, aki idegesen topogott a lábával, miközben a vonat London felé robogott.

Kíváncsi voltam, hová tarthat reggel nyolc előtt.

Kíváncsi voltam, miért olyan feszült.

Kíváncsi voltam a nevére, és hogy látom-e még valaha, nem mintha ennek bármi jelentősége lett volna.

London közeledett.

Emberek jöttek és mentek, állomásról-állomásra. A kocsi megtelt, sokan csak pár megállónyit maradtak, mielőtt elindultak a napjukra. Ő még mindig a helyén üldögélt, csakúgy, mint én.

Amíg Harrowba nem értünk.

A vonat befutott a szokásos megállóba és a szokásos tömeg szállt róla lefelé. Felvettem az aktatáskámat, és úgy terveztem, mellette haladok majd, hogy közelebbről is megnézzem magamnak. De nem így történt. A lány gyorsabban leért, mint bárki más. Válla fölött átvetette táskáját, begyömöszölte könyvét az oldalzsebébe, és agár módjára elinalt, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra.

Ezért aztán nem is vette észre, hogy ütött-kopott, rózsaszín könyvjelzőjét maga mögött hagyta a földön.

Csak én figyeltem fel a szomorú kis emlékre.

Felvettem.

Bőrből készült, régi volt és kopott. Megfordítva egy nevet írtak rá, girbegurba, aranyozott betűkkel.

Chloe.

Gyűrött Borító kisasszonyt valójában Chloénak hívták.

Követtem kifelé az állomásról, de olyan szaporán szedte a lábait, hogy kettesével szedte a lépcsőfokokat felfelé, nem értem utol. Futott, mint a fehér nyúl.

Chloe.

Becsúsztattam a könyvjelzőt a belső zsebembe, és még láttam, ahogy eltűnik a peron kijáratánál, a sínek túloldalán.

Ég veled, Chloe.

Úgy sejtettem, nem látom soha többé.

2. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Aiden

 

A francba, a francba, a francba.

Olyan gyorsan közeledtünk Harrow állomásához. Túl gyorsan. Túl gyorsan ahhoz, hogy észbe kapjak, annak ellenére, hogy még csak az út elején jártunk.

Ideges voltam. Mint mindig. Nagyon rossz kombó; idegeskedni minden miatt és olyan káoszban élni az életed, amennyire csak lehet. Ez az ábra, bár még mindig küzdöttem ellene.

Huszonkét éves voltam, és a megoldás még váratott magára, de azért nem adtam fel.

Kb. ötvenszer kerestem rá online az útvonalra, de a szívem még mindig dübörgött, mintha nem tudnám, hova a pokolba tartok. Felrohantam a peron hídján, aztán átviharzottam Harrow főutcáján, fohászkodva az univerzumhoz, hogy legyen jó hozzám.

Kétségbeestem, hogy vajon oda fogok-e időben érni az új munkahelyemre.

Nem sokon múlt. A legkorábbi közvetlen járat reggel hétkor indult, így azt választottam. Választottam és fohászkodtam.

Szerencsére a Harlow Körzeti Kórház nagy épülete javarészt a West Streeten kívül helyezkedett el. Minden egyes lépéssel egyre jobban magasodott fölém. Újra és újra elismételtem magamban az osztály nevét. Mantráztam a lépteimmel együtt.

Kingsley Ward, Kingsley Ward, Kingsley Ward.

Chloe Sutton vagyok, a Kingsley Ward-ra jöttem.

A bejárat pont a megfelelő helyen volt. Letértem a központi parkolótól jobbra, és haladtam befelé, át a recepción, ott volt a tábla. Hűű. Könnyű volt észrevenni. Kingsley Ward, hatodik ajtó balra a folyosón.

Köszönöm, univerzum. Köszönöm.

Alig egy percem maradt, úgyhogy végigsiettem a folyosón és beléptem az ajtón. Mögötte egy kisebb recepció fogadott. Egy mosolygó arc üdvözölt, ahogy odaszáguldottam és átnyújtottam a pult fölött a munkalevelemet.

– Wendy Briars-hez jöttem, kérem. Ma kezdek.

– Chloe Sutton?

– Igen, én vagyok – feleltem mosolyogva. – Örvendek.

Áthajolt a pulton, hogy megmutassa, merre kell mennem.

– Üdv a csapatban! Wendy már vár téged.

A váróterem már megtelt, de pont jó helyen voltam ahhoz, hogy észrevegyek egy hölgyet kilépni a szemközti ajtón. Magas, vörös hajú volt és szeplős, akárcsak én, de legalább húsz évvel volt idősebb nálam. Bandázós csitrinek tűntem mellette.

Azt hiszem, ekkor döbbentem rá, hogy életem egyik jelentős fordulópontjához értem – látva, hogy az új főnököm, az ápolásvezető, személyesen egyenesen felém tart, hogy üdvözöljön az osztályán. 

Chloe Sutton, gyakorló ápoló a rehabilitációs osztályon. Chloe Sutton, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat teljes munkaidőben dolgozó munkatársa, olyan hivatással, hogy segítse azokat az embereket, akiknek erre valóban szükségük van.

Erre születtem. Anya és Apa mesélte, hogy alig kezdtem járni és beszélni, de már bekentem kenőccsel, ha azt hittem valakiről, hogy megsérült. Bekötöztem a babáimat, sírva fakadtam, ha valami rossz dolog történt egy mesebeli szereplővel és egyszemélyes hadseregként őrködtem a suli udvarán. Mindig hajtott a vágy, hogy segítsek az embereknek és óvjam őket attól, hogy megsérüljenek.

És itt voltam, hogy ezt a vágyat valóra váltsam. Az orvosi ellátás egy cseppjeként a Harrow kórházban és az új munkahelyemen. Remélhetőleg örökre.

– Alig várom, hogy megmutassam a helyet – mondta Wendy, miután bemutatkozott. – Remek csapat ez, csupa kedves ember. Illeni fogsz közéjük.

Reméltem, hogy igaza lesz.

Idegességemet felváltotta az izgalom, ahogy elkezdett körbevezetni. Mindenki olyan kedves volt.

Tündéri betegek az ágyakban, integetve és mosolyogva. Kedves emberek, akiknek segítségre volt szükségük az öltözésnél, evésnél, vagy a fájdalmaik kezelésében, vagy csupán abban, hogy valaki beszélgessen velük.

Ijedt rokonok, akik megnyugtatást kerestek az általuk szeretett családtagok miatt. Boldog mosolyok azon emberek arcán, akik elég jól voltak már ahhoz, hogy hazatérhessenek.

Úgy éreztem, máris igazi változást hoztam, miközben segítettem Catherinenek a nappalos műszakban lecserélni az ágyneműket. Csak úgy ragyogtam az ebédszünetben Vickievel, a recepciós lánnyal, felöltözve az új, friss kék munkaruhámban.

– Mesélj magadról – kérte a kórház kávézójában némi ennivaló fölött, hát meséltem.

Beszéltem neki az idilli életemről, friss, új mosollyal az arcomon. Szót ejtettem bámulatos szüleimről, akiket minden hétvégén meglátogatok, és a család vén kutyájáról. Elmondtam, hogy a barátommal élek Eddington környékén. Hogy milyen nagyszerű volt a Warwick egyetemen pszichológiát tanulni.

Hogy boldog voltam, boldog, boldog. Mindig oly boldog.

Ő is boldognak tűnt, ahogy rögtön elmesélte nekem élete történetét. Volt egy kislánya, és ujján büszkén virított egy jegygyűrű. Kozmetikusnak kezdett el tanulni, de jobban érdekelte a képzés anatómiai része és úgy döntött, átgondolja a tehetségét. Sejtettem, hogy barátok leszünk. Talán igazi jó barátok.

Ez azért volt extra jó, mert a legtöbb barátom szanaszét szóródott az országban a diplomaszerzés után.

Köszönöm, univerzum.

A műszak repült, és a nap elég gyors és pörgős volt ahhoz, hogy kimerülten, zúgó fejjel induljak hazafelé. De boldog voltam. Visszatértem a Harrowi vasútállomásra, kicsit kevesebb lendülettel, mint reggel, de ez nem számított. A vonat csak egy perccel azután állt be, ahogy a peronra értem. 

Köszönöm univerzum. Ismét.

Az elégedettség fénye ragyogott be, ahogy felléptem a kocsi folyosójára. Ez volt az első igazi napom az egészségügy világában, és imádtam minden pillanatát jobban, mint azt remélhettem volna.

Nem. Még annál is jobban, mint reméltem.

Lábam fájdalmasan lüktetett, mikor ledobtam magam a legközelebbi szabad ülésre. Hátradőltem a fejtámlának és élvezettel hallgattam a sípszót, ahogy elindultunk. Kényelembe helyezve magam előhúztam a táskámból az Elfújta a szél-t. Ujjaim ösztönösen kutattak a könyvjelzőm után, akárcsak évek óta.

Csakhogy nem volt ott.

Nem volt sem a könyvemben, sem a táskámban és a padlón sem a lábam körül.

Sőt, nem volt sem a zsebeimben, sem a kocsi folyosóján.

Ó, ne már.

Kérlek ne.

Légyszi, hadd találjam meg.

Úgy tűnik azonban, hogy erre a kérésemre az univerzum beintett. Drága könyvjelzőm sehol sem volt.

Nem tehettem róla, a könnyek szúrták a szememet, de nem adtam fel a keresést, reménykedtem.

Az én világomban a pohár mindig félig teli van, még akkor is, ha egy csepp innivaló sem maradt. Végül is, ott van még a pohár… Weobley nagyi bölcs szavai.

Még mindig a könnyeimmel küszködtem, amikor a vonat befutott Eddington állomásra.

A könyvjelzőmnek tényleg annyi.

Eszembe jutott Weobley nagyi arca, amikor átnyújtotta nekem a Gesztenye, a honalapító könyvtári példányával együtt. Emlékszem, milyen gyönyörű volt. Ragyogó rózsaszín alapon tökéletes aranybetűkkel a nevem állt rajta.

Egy különleges ajándék az én különleges unokámnak az ő nagyon különleges nagymamájától, hirdette a másik oldalon a felirat.

Az én nagyon különleges nagyim egy héttel később távozott ebből a világból. A szíve hirtelen állt meg, így esélyem sem volt elköszönni tőle.

És most elveszítettem a legdrágább ajándékot, amit valaha kaptam tőle.

Vízhólyagos, fájó lábaimon indultam el hazafelé. Felmásztam az emeletre, beengedtem magam a lakásunkba. Liam hamarabb hazaért a munkából, máris a kanapén trónolt egy online fegyveres videójátékkal, csakúgy, mint hónapok óta.

– Szia – köszöntem, viszonzásul intett egyet.

Lerúgtam a cipőmet és átmentem a konyhába. Csináltam magamnak egy csésze teát, és vártam, hogy Liam majd áthív, hogy meséljem el, milyen volt a napom, de nem érdekelte. Továbbra is elmélyülten játszott, még akkor is, mikor leültem mellé a kanapéra.

Vártam, hogy megszólaljon, elképzelve az összes kérdést, amit majd feltesz nekem.

Hé, Chloe. Milyen volt a szuper új munkanapod?

Hé, Chloe. Minden olyan izgi volt, ahogy remélted?

Sok emberrel találkoztál? Tanultál valamit? Azt csináltad, amit egész életedben szeretnél?

De semmi.

Csak lövéseket és kiabálást hallottam a fülhallgatójából, míg végül megköszörültem a torkom.

–…Wendy Briars elképesztő volt, és a Kingsley Ward a legjobb, és megtanultam, hogyan használhatják az emberek a mankókat, hogy segítsen nekik a járásban. Komolyan, Liam, nagyon klassz volt. Jobb, mint azt valaha vártam, ami jó, nem? – nevettem el magam. – Úgy értem, hogy jobbnak kell lennie, mint reméltem, biztosan ez az egész világ legklasszabb helye, nem igaz?

Végül átkozódva, mikor játéka csúfos véget ért, felém fordult és lehúzta a füléről a fejhallgatót.

Aztán rájöttem, hogy alig hallott valamit abból, amit mondtam.

– Hé, baba. Az klassz. Akkor olyan, mint vártad?

Szeme tompa volt, hideg. Unott. Inkább az érdekelte, hogy visszatérjen a szar konzoljához, minthogy halljon az életünk egy új szakaszáról, melynek állítólag elkötelezte magát, hogy a részese legyen. 

Középiskolás korunk óta vagyunk együtt, egészen pontosan nyolc éve. Háromhetente hazautaztam az egyetemről, csakazért, hogy láthassam, és ne menjünk szét.

Miután végeztem, egyenesen a Hedley utcai lakásába költöztem, ami közvetlenül a kedvenc kocsmája mellett volt. Egy takaros sörkert és egy hatalmas kivetítő is tartozott az épülethez, ahol mindenki nézhette a focit. Az összes haverja minden vasárnap délután fociközvetítést nézett. 

Arra gondoltam, milyen nagyszerű pár leszünk újra egy napon. Hogy milyen jó volt együtt régen, mikor nem tudtunk betelni egymással.

– Klassz volt – mondtam neki. – Király.

Mosolya nem volt más, mint jelképes gesztus.

– Akkor mesélj még erről, szívem – felelte, de valójában nem gondolta komolyan. Máris egy újabb háborús bajnoksághoz csatlakozott a virtuális térben.

Én beszéltem.

Ő bólogatott.

Meséltem neki az új barátaimról, a nővérekről és azokról a páciensekről, akiknek segítettem a Kingsley Wardon.

Megint bólogatott.

Azt mondta, hogy nagyszerű, meg klassz, és hogy tudja, hogy szeretni fogom. Egyre inkább elhagyott a remény

És akkor jutott eszembe a könyvjelzőm. A kincs, amiről azt hittem, örökké velem lesz.

Elképzeltem az arany cirádákkal írt nevemet, mely még mindig fémesen csillogott a kopott rózsaszín bőrön. Elképzeltem az évek során elolvasott több száz regény lapjai között, jelölve, hogy épp hol tartottam.

– Elvesztettem a könyvjelzőt, amit Weobley nagyi adott – mondtam Liamnek, és ezúttal rámpillantott.

– Nemár, tényleg? Azt a rózsaszín izét? Baszki. Az szar.

Azzal újra belemerült a játékba.

Kíváncsi voltam, meddig bírom még vele.

Kíváncsi voltam, észreveszi-e. Hogy ismeri-e ma egyáltalán azt a lányt, akinek szerelmet esküdött annak idején, mikor tizennégy volt.

A kérdés kibukott a számon, mielőtt rájöttem, hogy kimondtam. Teljesen véletlen kérdés volt, alaptalan, csak egy nagyon furcsa késztetés, hogy megkérdezzem a sráctól, aki azt állította, hogy teljes szívéből szeret.

– Te, Liam. Mi a kedvenc regényem? Emlékszel, igaz?

– Mivan? – kérdezte a kontrollert forgatva a levegőben, hogy újabb lövést vigyen be.

– Tudod, ugye? Emlékszel, melyik minden idők legkedvencebb regénye a számomra.

– Nemtom – vonta meg a vállát. – Olyan rohadt sokat olvasol – szitkozódott, mert valaki rálőtt. – Rómeó és Júlia. Az a Várakozás. Az a Szél a fűzfák között, amin annyit kattogtál. Nemtom, baba. Melyik az? Lepj meg.

Lehet, hogy a könyvtudatlansága nem bántott volna annyira, ha nem sajnálom annyira a könyvjelzőmet.

Talán nem lettem volna annyira képtelen az előttem lévő pasira nézni és győzködni magam, hogy egy nap a felesége akarok lenni.

– Nem számít – feleltem.

Talán nem.

Nem ma este.

Lábaim fáradtak voltak, elmémben a boldogság és a szomorúság őrült elegye kavargott, így hát engedtem egy kád habos fürdővizet és elmerültem benne.

Gondolkodtam Wendy Briarsen, Vikin a recepcióslányon, és Hayleyn, és Caroline-on a rehabilitációs csapatból, és mindazon, amit nap, mint nap képesek lennének nekem megtanítani.

Eszembe jutott Dr Edwards, hogy milyen magabiztosan nézett ki, ahogy körbejárta az osztályt és közvetlenül előttem írta fel a különböző betegek gyógyszerét.

Liam még mindig az online barátaival játszadozott, mikor végigmentem a folyosón a hálóig, de ma éjjel már nem érdekelt. Bebújtam az ágyba és a valaha volt legnagyobb hálámat rebegtem el az univerzumnak, amiért valami olyan csodálatos dolgot kaptam tőle, amiért érdemes volt felkelni.