17. -18. Fejezet

 

17. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Aemitt

 

Soha nem követem el kétszer ugyanazt a hibát.

Chloe már másnap újra bemutatta ideges, mosolygós arcát Franklinben, és ezúttal a legjobb tudásom szerint tettem a szakmai kötelességemet. Jóval melegebb mosollyal kísértem végig a kórtermekben, még ha a szavaim kissé visszafogottak is voltak.

Bemutattam őt Rominak, Richardnak és Nadiának a nappali műszakból, és intettem neki, hogy menjen be az egyik kényelmes konzultációs szobánkba, ahol helyet foglalt az egyik széken.

Egész idő alatt apró bólintásokkal hallgatta, amíg elmagyaráztam neki az osztályunk fontosságát, és azt, hogy a beteget mindig a prognózis elé helyezzük, függetlenül attól, hogy az útjuk melyik szakaszában vannak.

– Ők nem rák, vagy veseelégtelenség, vagy COPD*, ők mindenekelőtt önmaguk, egészen a legvégéig. A palliatív ellátás** feladata, hogy tiszteletben tartsa a kívánságaikat, és minden támogatást megadjon, amit csak lehet, mind nekik, mind a családjuknak.

Újabb bólintás, egy kedves mosoly, – Megértettem – mondta, és láttam a szemében az igazságot.

– Van olyan kérdése, amire még nem válaszoltam? – kérdeztem tőle, és az ujjai a szokásos csavargatást végezték.

– Sok beteg marad itt bent? Úgy értem, egészen a végéig?

Tekintetemet az övére szegeztem.

– Néhányan hazamennek az utolsó napokra, és mások pedig a hospice-ba mennek végső támogatásért. De sokan vannak, akik előttünk búcsúznak el tőlük, itt, ebben a kórteremben, igen.

Újabb bólintás, azt akartam, hogy tudja ezt mit jelentett. Mit jelent valójába végig nézni, hogy valaki meghal.

– Kemény hely ez – mondtam neki. – Nem számít, hogy mennyire felkészültnek gondolja magát arra, hogy segítsen valakinek elmenni, teljesen más élmény, amikor ténylegesen végignézi, ahogyan az utolsó lélegzetét veszi, és aztán szemtanúja a körülötte lévő emberek fájdalmának. Ez nem megy könnyen.

Legkevésbé sem tűnt idegesnek, csak egy kicsit mocorgott a helyén.

– A nagybátyám nagyon lassan hunyt el, amikor tizenkét éves voltam – mondta. – A halseyi hospice-ban volt, és én minden nap meglátogattam őt anyukámmal. – A mosolya olyan őszinte és kedves volt. – Nehéz volt látni, hogy így távozik, de a hospice személyzete annyira támogató és nyugodt volt, tudja? Mindent megtettek, hogy jól érezze magát, egészen a végéig.

– Büszkék voltak a hospice-ra. Remélem, az emberek ugyanígy éreznek a mi osztályunkkal kapcsolatban is.

– Remélem, az emberek ugyanígy éreznek velem kapcsolatban, amikor itt vagyok – mondta, és komolyan gondolta. Olyan finom alázat és melegség volt a szavaiban.– Mindig is a legjobbat akartam tenni az emberekért. Ahogy ők is tették a nagybátyámért.

– Biztos vagyok benne, hogy így lesz – mondtam.

– Köszönöm – mondta miközben a szeplős arcát pír öntötte el.

Vettem egy nagy levegőt, mielőtt felálltam, és véget vetettem a bemutatkozásunknak.

Amikor visszamentünk a Franklin dupla ajtajához, megköszönte és elmondta mennyire szeretné ezt a pozíciót azzal a pezsgő vigyorral az arcán. Mámorító volt, hogy milyen izgalom buborék vette körül itt mellettem.

Néztem, ahogy távozik, csodáltam, ahogy végigsétál a folyosón, vissza Kingsley felé, aztán kényszerítettem magam, hogy visszatérjek a világom súlyosságához nélküle.

A következő néhány napban ugyanaz a durva rutin ismétlődött.

A betegeim küzdöttek, és én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megkönnyítsem ezt a számukra. Anyám szirmai hullottak és én nem tudtam megállítani, csak nézni tudtam, ahogy az ideje folyamatosan visszafelé ketyeg minden este, ahogy átléptem az otthonom ajtaját.

Fáradtvoltam.Elcsigázott. Szenvedtem a fáradt lábaim és a túlerőltetett szívem miatt is.

Semmi sem volt képes feltámasztani.

Mindent megtettem, hogy mindenki más mosolyogjon, és hogy a lelkük magasan szárnyaljon, de az enyém elveszett. A napjaim felszínesen teltek, anélkül a mosoly nélkül, ami reggelente magamhoz térítene a vonaton.

De aztán minden megváltozott.

A következő hétfő reggelen Chloe Sutton belépett a kórterembe és vele együtt a lelkek ragyogása, ami követte őt mindenhová.

Már a kezdeti műszakban egy pár alkottak Ginával, gyengéd és kedves volt, már a kezdetektől fogva elsajátította mindazt, amit a munka megkövetelt tőle.Mosolya elég ragyogó volt ahhoz, hogy mindenkiből mosolyt csaljon elő, akivel találkozott, különösen azokból, akik az emberi közelség melegét keresték legreménytelenebb napjaikban.

Gina el volt ragadtatta tőle, és ezt minden egyes alkalommal elmondta, akár csak Romi és Richard is.

Engem is lenyűgözött, de kordában tartottam, és nem merészkedtem olyan közel, hogy elveszítsem az eszemet. A mosolyom profi volt, a szavaim még profibbak. Kerültem a csevegést, ahogy mindenkivel tettem, és ő sem erőltette, csak mosolygott, és köszönésképpen intett.

Éreztem az idegességét a felszín alatt. Láttam a mosolya alatt, csak egy villanásnyira. Mámorító és gyönyörű.

Négy nap telt el, és az idegei kezdtek megnyugodni. Múlónak éreztem, minden röpke pillanatban, amikor közelében voltam. Ismét mámorító és gyönyörű volt.

Meglepődtem rajta, mint mindig. Lenyűgözött a nyugalma, miközben megőrizte a lelkesedés kellemes pezsgését, és az ereje, amellyel átsegíti az embereket a fájdalmukon.

Mégsem Chloe Sutton volt az, ami a legjobban meglepett azon a héten, annak ellenére, hogy megtanultam várni a váratlant, ha a lányról volt szó.

Nem Chloe volt az, aki kizökkentett a mindennapokból, aki sokkos állapotba sodort, amikor az első hete a Franklin Ward-on véget ért.

 Én voltam az.

 

 

 

 

 

 

*COPD – chronic obstructive pulmonary disease – krónikus obstuktív tüdőbetegség

** A palliatív ellátás – a terminális állapotú betegek tüneteinek enyhítésére irányúló támogató kezelések összessége. Magában foglalja a fájdalom, a szenvedés, a fizikai tünetek csillapítását, megelőzését, a pszichoszociális és spirituális támogatást, mely mind a beteg, mind hozzátartozók életminőségét javítja.

18. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Aemitt

 

Az első napjaim Gina mellett intenzívek és mozgalmasak voltak, és olyan zűrzavarosak, amitől belülről pörögtem, de elképesztő volt. A Franklin Ward elképesztő volt.

Gina, Romi, Nadia és Richard is elképesztőek voltak. Mindenki annyira elkötelezett volt mindenben, amit tett, és soha nem hagyták abba.

 Elhatároztam, hogy én is ilyen leszek.

Az első négy nap a kórteremben egyszerre telt el gyorsan és lassan. Minden este kimerült voltam, amikor hazaértem anyáékhoz, összeestem a fotelben, és még arra is alig voltam képes, hogy vacsora előtt labdát dobáljak Beanónak a hátsó kertben. Liam üzeneteket küldött nekem, és azt kérdezte, hogy mit fogok csinálni a nála lévő cuccaimmal, én pedig javaslatokat küldtem, amikre nem igazán volt kíváncsi, csak folytatni akarta, hogy tovább nyögjön rajtam a játékversenyek között. Ettől csak még kimerültebbnek éreztem magam.

Szerencsére a napok őrülete miatt könnyű volt nem foglalkozni a középpontban álló orvossal. Legalább sikerült valamennyire kordában tartani az iránta érzett őrületemet.

Dr. Hall udvarias volt, de csendes, a konzultációkon kívül alig szólt hozzám egy szót. Őrülten nagy volt a különbség a pácienseivel együtt lévő orvos és az azon kívüli ember között. Egy kirakós két különböző darabja, amit soha nem tudtam volna elképzelni, hogy összeilleszthető lenne.

Úgy döntöttem, hogy a lehető legjobban titokban tartom az iránta érzett rajongásomat. Meg sem próbáltam megkérdezni tőle, hogy milyen könyveket olvas, vagy hogy milyen volt az útja reggel. Nem mondtam semmit, csak a betegekkel kapcsolatos hozzászólásaimat tartottam meg, semmi mást, és a mosolyom bizonyára ideges volt, de profi mint az övé.

Legalább is reméltem.

Wendy Briars szép dolgokat mondott, amikor a negyedik nap végéhez közeledve utolért. Azt mondta, hogy az emberek nagyon pozitív visszajelzéseket adtak neki, és gratulált, hogy jó munkát végeztem. Ez büszkévé tett, de nem eléggé. Még nem.

Annyi mindent kellett még tanulnom, annyi mindent kellett még látnom, és annyi mindent kellett még tennem, hogy a lehető legnagyobb változást érjem el az emberek számára. Erre összpontosítottam. Arra, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Mindig arra, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, és mindig azon gondolkodtam, hogyan tudnék fejlődni és jobban teljesíteni.

Egyáltalán nem számítottam rá, amikor Gina péntek reggel felkacagott, amint Dr. Hall befordult a sarkon, a folyosó végén, távolabb tőlünk. Alig egy szóval illetet minket, csak a szokásos biccentése, integetése és céltudatos léptei voltak.

Azt hiszem, végig figyeltem őt. Azt hiszem, ez is nyilvánvaló volt.

– Tetszik neked – mondta nekem. Három aprócska szó, amitől a szívem egyenesen a torkomban dobogott.

– Ő... zseniális... – Nyeltem. – Nagyszerű orvos.

A szavaim nevetségesek voltak, ezt én is tudtam. A vigyora elárulta, hogy ő is tudta.

– Tudod, nem nős. Egyedül jár haza. – Felém hajtotta a fejét. – Talán egy kicsit feldobhatnád az éjszakáit.

Egyszerre fáztam és voltam forró. Szédültem a szégyentől.

– Én, öhm... nem hiszem, hogy ő... öhm... így kedvel engem.

Nevetett. – Hidd el, lehet, hogy neked ridegnek tűnik, de én láttam, hogyan bámul. Lehet, hogy azt hiszi, hogy jól titkolja, de előttünk nem sikerült, legalábbis akkor nem, ha úgy ismered, mint mi. – Lélegzetemet visszafojtottam, amíg szünetet tartott. – Kedvel téged. Kedvel téged, kedvel téged, úgy értem. Nem tudja megállni, hogy ne nézzen rád, még ha próbálkozik is. Ezt a furcsa dolgot csinálja, beharapja a szája sarkát, amikor a közelében vagy.

A fogai közé csípte az ajkát, hogy megmutassa nekem, és ezt már láttam. Alig volt észrevehető, de mégis felismertem, amikor ugyan arra a kifejezésre húzta.

Egy szót sem szóltam, csak álltam ott, és döbbenten bámultam.

– Gyerünk – lökött meg. – Te is kedveled őt. Ismerd be! Ha próbálnád sem tudnád eltitkolni.

Megvontam a vállamat, és átlapoztam a jegyzetfüzetemet. – Egy nagyszerű férfi.

– Egy nagyszerű és dögös férfi. Egy nagyszerű, dögös férfi, aki kedvel téged.

Vállaltam a kockázatot, alig ismertem, de kedveltem. Eléggé megkedveltem ahhoz, hogy bizalommal forduljak felé.

– Akkor mit tegyek? – kérdeztem tőle. – Már a vonaton sem találkozom vele, hogy a regényeiről kérdezzem. Nem tudom, mit mondhatnék.

Benyomakodott a gyógyszeres szobába én pedig követtem őt a gyógyszerek utánpótlásához.

– Neked kell majd valamit tenned – mondta. – Kizárt, hogy ő valaha is rád mozduljon. Nem, mert feleannyi idős vagy, mint ő, és a csapatának tagja. Még egy születésnapi üdvözlőlapot is aligha nyújtana oda olyanoknak, akiket évek óta ismer, nemhogy randira hívjon egy ilyen kedves kis teremtést, mint te.

El sem tudnám képzelni, hogy Dr. Hallal randevúzzak. Úgy reszketnék, mint a nyárfalevél.

Gina arca felragyogott egy vigyortól.

– Megpróbálhatnál beszélgetni vele jövő héten a búcsúztató bulimon. Péntek este mindannyian lemegyünk a Casey's bárba. Még Wendy is jön.

 

Hallottam a búcsú buliról. Már be volt ütemezve a telefonom naptárába. Liam sms-ben nyafogott, mert ez volt az egyik általa javasolt szaros költözési lehetőségem, és én azt mondtam, hogy nem megy.

– Komolyan – mondta Gina. – Próbálj meg egy kis vörösbort lecsorgatni a torkán, és villantsd meg neki az egyik csinos mosolyodat, és kérd meg, hogy személyesen vizsgáljon meg. – Erre olyan jót nevetett, hogy én sem bírtam magammal, és vele együtt nevettem.

Semmiképpen sem akartam Dr. Halltól egyhamar személyes vizsgálatot kérni. A kacsalábaimmal és az anyajegyeimmel nem. Legfeljebb lámpafénynél.

– Őszintén – folytatta. – Valamit tenned kell. Kizárt, hogy ő tegye meg az első lépést, nem, mert elég fiatal vagy ahhoz, hogy a lánya legyél. – Ismét felnevetett. – A nagyon csinos lánya, aki a hallottakból ítélve ugyanolyan könyvfüggő, mint ő. Együtt fogtok olvasni az ágyban, ha végeztetek a dugással.

Ő megint nevetett, és én is nevettem, de az arcomon lévő pír perzselő volt.

Besegítettem neki afeltöltésben, visszatereltem a beszélgetést a mai napra, de nem tudtam lerázni magamról, amit mondott. A pillangó röpködést a gyomromban. A remény őrült villanását, hogy talán, de csak talán, igaza volt.

Talán tényleg rám nézett azzal az aprócska ajakbeharapással, és azzal a mély sötétséggel a tekintetében.

Még mindig a magasba repített a reménynek ez az őrült felvillanása, amikor legközelebb elhaladtam mellette a folyosón, közvetlenül a pénteki ebédidő után. Elmertem mosolyogni a legnagyobb mosolyomat, és köszöntem neki egy sziát, de nem kaptam tőle mást, mint egy ugyanolyan szűkszavú biccentést, ahogy elhaladt mellettem.

Egy fintorral leeresztettem.

Nem.

Gina tévedett.

Nem akart engem.

Nem úgy.

És rendben volt ez. Ezt mondtam magamnak. A fejemben elbeszélgettem magammal, és azt mondtam magamnak, hogy Dr. Hall csak Dr. Hall, egy nagyszerű ember, akivel együtt lehet dolgozni, én pedig csak Chloe vagyok, egy lány, aki tanul tőle. Ez volt az igazság.

Túlságosan igyekeztem, hogy ne azon aggódjak, vajon van-e reményem arra, hogy a férfi, akiért megőrülök, valaha is megőrülhet értem is, és jól megvoltam. Jól csináltam.

A hülye részem azt hitte, hogy egy rövid hét a Franklin Wardban azt mutatja, hogy jó leszek ott. Naivitás volt azt hinni, hogy valaha is besétálhatok egyből abba a szerepbe, és elég erős leszek ahhoz, hogy megbirkózzak vele.

Nem számítottam rá, amikor a 8-as szobából hangosan felhangzott az EKG sípoló hangja. Gina Jemma Hadley ágyához sietett, én pedig ott voltam mellette, hogy segítsek, miközben a pulzusom hevesen száguldott.

Jemma nem lélegzett. A szemei tompák és élettelenek voltak, az ajkai pedig kékre színeződtek.

Szívemig hatolt a borzongás és a világ lelassult körülöttem, a szemem kitágult, ahogy a fiára néztem, aki az anyukája után kiáltott.

Gina próbálkozott. Mindent megtett, amit csak tudott, hogy visszahozza Jemmát, és mindent megtett, hogy segítsen neki, miközben én megpróbáltam a férjét és a fiát eltávolítani mellőle. Még mindig próbálkozott, amikor Dr. Hall odaért, és nyugodtan hátralépett, hogy hagyja, hogy ő vegye át az irányítást.

De minden voltam, csak nyugodt nem, ahogy néztem őt, döbbenten és haszontalanul, ahogy próbáltam támogatni a fiát és a férjét.

Dr. Hall érintése varázslatos volt. De a varázslat nem működött.

A mai napon nem.

A világ még jobban lelassult, és én is lelassítottam vele együtt. Mindent éreztem – éreztem a fájdalom sikolyait Jamie szájából, ahogy az apja szorosan tartotta, ringatta és sírt.

És nem.

Nem.

Nem tudtam megtenni.

Szerettem volna erőt venni magamon, és kisegíteni Jamie-t és Kevint abból a szobából, de nem tudtam. Csak álltam ott, némán és haszontalanul, és bámultam Jemmát, miközben Dr. Hall az utolsó másodpercekben megpróbálta megmenteni az életét.

A kudarcom megmentője Gina volt, oda osont és kisegítette onnan Jamie-t és Kevint.       

Ostoba voltam. Elvesztettem mindent, kivéve Jemmát és Dr. Hallt, és a gondoskodását az arcán, ahogy mindent megtett érte.

Nem tudom, mennyi időbe telt, mire Dr. Hall feladta, és kimondta, hogy vége. Alig vettem észre, hogy Romi csatlakozott hozzá az ágy oldalán, és segített, amiben tudott, de Romiészrevett.

Megfogta a karomat, mielőtt elhagyta a szobát, kivezetett magával együtt, én pedig még mindig némán próbáltam előhívni a szavakat, amelyek olyan szorosan fojtogattak, hogy azt hittem, soha nem fognak kibukni belőlem.

Ő mentett meg.

– Semmi baj – mondta. – Az első alkalom mindig nehéz. Mindig.

Sikerült bólintanom, és oldalra pillantottam, hogy lássam Ginát Kevinnel és Jamie-vel, amint épp a redőnyöket készülnek lehúzni a szomszédos szobában.

Nyugodt volt. Még mindig olyan nyugodt.

– Tényleg, Chloe – mondta Romi suttogva. – Ne nehezítsd meg magadnak, épp elég nehéz.

Sikerült még egyszer bólintanom, de a könnyeim csak gyűltek, és mindent megtettem a remegő ajkamért, hogy ne adjam fel a harcot.

Azon a héten minden nap töltöttem időt Jemmával, Kevinnel és Jamie-vel. Boldogok voltak, és terveket készítettek azokról a dolgokról, amelyeket együtt fognak véghez vinni, mielőtt Jemma elmenne. Láttam képeket az otthoni kutyáikról, és Jemma kedvenc virágtartóiról a kertjében.

Hallottam nevetni őket, és láttam, hogy milyen szorosan ölelik egymást.

– Tarts egy kis szünetet – mondta Romi, és megszorította a kezemet.

– Őszintén, Chloe, menj a személyzeti szobába, és adj magadnak egy kis pihenőt. Semmi baj.

Sikerült még egyszer bólintanom, de a világ megremegett, amikor megfordultam és elsétáltam. A fejem lüktetett, a mellkasom zakatolt, és minden erőmre szükségem volt, hogy ne törjek össze, és ne zokogjak, mint egy elveszett kislány, ott, a folyosón.      

Átjutottam a személyzeti szoba ajtaján, de csak épphogy.

Az első feltörő zokogásom a lényem mélyéről jött és kettészakított. A szemeim megteltek könnyel és túlcsordultak, szorosan átkaroltam magam, ahogy kétrét görnyedtem.

Nyálas, taknyos, kétségbeesett és megtört voltam, nem tudtam megállítani. Nem tudtam ellene küzdeni. Nem tudtam mást tenni, mint összetörni Jemma és a családja mellett a folyosón.

Egy székhez botorkáltam, összeestem, zokogva, ringatózva szívtam be a levegőt.

Alig hallottam, amikor kinyílt az ajtó. Alig láttam a könnyeimtől, amikor valaki belépett.

Ő volt az.

Az ő hangja szólalt meg. Ő volt az, aki közelebb lépett hozzám, és kimondta a nevem.

– Chloe. Vegyél egy nagy levegőt, szépen nyugodtan.

De nem volt szép és egyenletes, amikor újabb levegőt vettem, hanem egy zihálás, egy zokogás, egy gyomorszorító zihálás volt, ami ellopta a levegőt a tüdőmből.

Leguggolt mellém, és éreztem a melegét. Kinyújtotta a kezét, és megszorított, olyan stabilan és nyugodtan simult a karomhoz.

– Semmi baj, Chloe. Fájdalmas lesz. Mindig fáj, ha törődsz velük. Engedd ki magadból.

Olyan kicsinek éreztem magam ott ülve. Egy kicsi, szomorú, összetört kislánynak.

Én voltam az a megtört kislány, aki álomba sírta magát, miután David bácsi feladta a harcot és meghalt. Én voltam a zokogó kislány, akit anya szorosan átölelt, és velem együtt zokogott, amikor közölte velem, hogy soha többé nem látom Weobley nagyit, a rózsaszín könyvjelzőmet szorosan a kezemben szorongattam.

Dr. Hall keze nem mozdult el a karomról, és én olyan erősen éreztem a gesztust. De mégsem tudtam megállítani a könnyeimet. Nem tudtam abba hagyni amilyen gyakorlatlannak és ütött-kopottnak éreztem magam a széken ringatózva, annyira fájt a szívemHadleyékért.      

Próbáltam összeszedni magam. Próbáltam azt mondani Dr. Hallnak, hogy minden rendben lesz, és hagyjon sírni, de nem tudtam.

A szemem találkozott az övével, és a könnyeken keresztül is erősen összetapadtak.

Szemei fogva tartottak.

Erősen ott tartottak.

Olyan keményen és állhatatosan.

És még.

Több is volt.

Minden megállt. Abban a pillanatban minden megállt.

Mindketten alig lélegeztünk, miközben karjai kinyúltak és közelebb húzott.

Hozzá simultam, szorosan magamhoz szorítottam, és ott volt. Pontosan úgy, ahogy megálmodtam. Ahogy kértem, de jobban. Jobb volt, mint amilyennek valaha is képzeltem, ahogy a testemet magához szorította.

Melegsége hozzám simult. A mellkasa feszes volt. Erős.

A forró lélegzete érte a homlokomat, és a karjai olyan szilárdak és igazak voltak.

Mint ő.

– Semmi baj Chloe – mondta ismét, és ez alaklommal hittem neki.

A zokogásom sírássá, a zihálásom hüppögésé szelídült, és ő átölelt. Szorosan tartott.

Semmi sem volt még olyan jó érzés az életemben, mint azok a hosszú percek, amikor a mellkasomat az övéhez szorítottam. A szívverése olyan egyenletes volt az enyémhez képest. A hangja olyan erős, de mégis olyan gyengéd.

– Ez az – bátorította. – Folyamatos légzés.

Olyan természetesen nyugodtam meg, olyan biztonságban tartott.

Sehová sem tartoztam még úgy, mint a karjaiba, és ezt tudtam. Lelkem minden egyes porcikájával éreztem.

Annyi melegség volt abban az érintésben. Melegség, nyugalom, és élet.

Azok a pillanatok minden szónál nagyobb varázslatot jelentettek, amíg a varázslat meg nem tört.

Romi belépett az ajtón.

Romi megdöbbenve nézett mindkettőnkre, de gyorsan elrejtette. Mellém ereszkedett, miközben Dr. Hall felállt, és megigazította a nyakkendőjét.

– Szia, drágám, hogy vagy? – kérdezte, sikerült bólintanom és mosolyognom.

A szemeim mégis Dr. Hallra szegeződtek, miközben hátrált.

Még mindig az én szemeimre összpontosított, minden egyes lépésnél, amit megtett, és aztán megtette.

A szája sarkába harapott, ahogy Gina mondta, és én éreztem. Annyira éreztem.

– Köszönöm – mondtam.  – Igazán köszönöm, Dr. Hall a segítségét.

De nem hallotta, amit mondtam. Már az ajtóban volt.