53.- 54. - 55 - Epilógus

 

53. fejezet

LOGAN

Fordította: Aiden

 

A lányigazi gyémánt volt, átragyogott minden durvaságon, amit valaha ismertem. Fényesen csillogott még a nyomorúságban, a sokkban és a fájdalomban is.

Ettünk párat a megmaradt szendvicsekből, bámultuk egymást csöndesen, és én valamit olyat éreztem, amit már évek óta nem.

Reményt.

Alig pislákolt csupán, de éreztem.

Reménykedtem.

– Mikor szőttél terveket legutóbb? – kérdezte tőlem, és a kérdése megdöbbentően őszinte volt.

– Néha még vannak terveim – nevettem el magam. – Hajlamos vagyok minden hetet úgy fogadni, ahogy jön.

Válrándítása lángra lobbantotta a szívemet.

– Akkor több tervet kellene szőnünk. Annyi mindent szeretnék veled csinálni.

Már megint felszínre tört az optimizmusa. Még a legsötétebb időkben is hihetetlen szikrák forrása tudott lenni.

– Megélhetünk minden egyes napot úgy, ahogy alakul – feleltem.

– Minden nap alakul valahogy, biztosan. De a napokból hetek lesznek, azokból hónapok, és a hónapokból évek, nem számít, hogy a leukémiád, vagy bármilyen más nyomorult szarság lóg a fejed felett.

Abbahagytam a lekváros szendvicsem majszolását és más szemmel néztem rá. Az édes, kicsi lány a vonatról, aki már nem is tűnt olyan édes kicsi lánynak többé. Olyan volt, mintha egy bölcs idős asszony nézett volna rám az ő szemén keresztül.

Ha valakiben lakott lélek, hát Chloe Stuttonban lakott. Minden egyes lélegzetében éreztem.

– Azt hiszem, egyszer nekem is meg kellene írnom a saját bakancslistámat – mondtam.

– Egy listát. Listát kellene írnod. A bakancs mehet a búsba. Még azt sem tudjuk, mekkora az a bakancs. Lehet az egy holdjáró is, sosem tudni.

Ez bizony igaz volt. Mint ahogy a megjegyzése is, hogy a realizmusom fatalizmusba hajlott. Ez azért elég világosan látszott, ahogy a jelenlegi diagnózisom minden részletét felvázolta, mielőtt leértünk a földszintre.

Haldokoltam. Tisztában voltam vele. Bár nem tudtam hogyan és mikor következik be a vég, csak azt, hogy még nem jött el az ideje. Nem volt kőbe vésve.

– Kérlek ígérd meg, hogy nem fogod feladni tisztességes küzdelem nélkül – mondta. – Te vagy Dr Logan Hall, olyan keményen küzdesz, ahogy csak bírsz mindenki másért, akinek bakancslistája van, ez a legkevesebb, amit megtehetsz saját magadért is.

– Ezt nem ígérhetem meg – feleltem. – Nem biztos, hogy még egy ilyen harcot képes lennék megvívni magamért. Már túl sokszor tettem meg.

– Akkor tedd meg értem – a szeme aranyporként szikrázott. – Vívd meg ezt a harcot értem.

Megettem a szendvicsemet és lesöpörtem a morzsákat, azután válaszoltam csak.

– Egy feltétellel megteszem – mondtam és ő azonnal rábólintott.

– Bármilyen feltétellel.

Megbillentettem a fejem.

– Harcolok érted, ha te is harcolsz értem. Legyél orvos, Chloe. Menj vissza tanulni és diplomázz le.

Láttam, hogy elakad a lélegzete.

– De én nem…ez bonyolult, és nem vagyok olyan okos, és az is lehet, hogy megbukom annyi sok befektetett munka után.

– Akkor most ki is a fatalista? – kérdem, mire elmosolyodik egy újabb falat sonkás szendviccsel a szájában.

Figyeltem, ahogy rág, milliomodik alkalommal is elbűvöl szeplős kis arca.

– Hát legyen, Dr Hall – feleli, – részemről áll az alku.

Hát ez is megvan. Megegyeztünk.

Ahogy ott állt a félig begombolt ingemben, még szájában a sonkás szendvicse utolsó morzsáival, megkötöttük az egyezséget.

Az én harcom az ő ambíciójáért cserébe.

Másnap reggel bementünk a Franklin Ward-ra, de ezúttal nem rejtettem el a bánatom, hanem hagytam szabadon áramlani. Éreztem, hogy fojtogat belülről, de ezúttal nem próbáltam elnyomni, hagytam, hogy a rendelések között önfegyelem nélkül szúrja a szememet.

Ez az érzés a legkegyesebb módon volt felszabadító.

Másmilyen nap volt ez, új, tompa belső fájdalommal a lelkemben köszöntem sziát az osztályon az ápolóknak. Barátok. Ők tényleg a barátaim voltak. Ahogyan a többi ember is, aki Anya temetése után tartották bennem a lelket. A naplóm gyorsan kezdett betelni, gyorsabban, mint gondolhattam volna. És ez jó volt. Tényleg jó érzés volt.

Még a vonatozás is új dolognak tűnt, mikor aznap este hazafelé tartottunk, és Chloe velem szemben ült, ragyogó mosollyal az arcán.

Kilenc éven keresztül utaztam ugyanezzel a járattal nap mint nap, de most ez is más volt, ahogy minden más is újként hatott.

Churchleyben a padokat élénk kékre festették, amelyeket még sosem vettem észre, és az egyiken egy kacagó kisgyerek lóbálta a lábát az anyukája mellett. Eastworth kocsikísérője vidáman nevetgélt egy uszkárját sétáltató kis öregasszony társaságában, a wentoni állomáson pedig egy férfi térdelt a jobb szélső peronon, ecsettel a kezében, amivel az ajtón hiányzó festékcsíkot javította.

A Callow Roadon a sarki bolt tábla mellett egy kislány ugróiskolázott, miközben az apja a bejárat melletti napellenző alól figyelte, és a Sunnydale-i viadukt melletti tölgyfák sora lobogott a szélben.

Ekkor tanultam meg a legértékesebb leckét mind közül – figyeltem avonatablakokon kívüli világot, és a szívem mélyén tudtam, hogy Chloe ugyanazokra az apró részletekre figyel fel, amire én.

Tényleg minden pillanat varázslatos, de csak akkor, ha a szemed nem vak a csodákra.

A szokásos időben érkeztünk meg Redwood-ba, és ezek a varázslatos pillanatok az egész visszafelé tartó sétán elkísértek, kéz a kézben a nővel, akit szerettem.

Folytatódtak egész este is, mikor együtt üldögéltünk a karosszékben, és mindketten a magunk két különböző regényét bújtuk. Akkor is velem maradtak, mikor lefürödtünk, és Chloe gyönyörű haját beborította a hab. És akkor is, mikor végigpuszilgattam az én kis csodámat a feje búbjától a lába ujjáig, és addig szívogattam a csiklóját, míg nem könyörgött a folytatásért. Mindig többért.

Aztán elaludtunk és reggelig fel sem ébredtünk.

A varázslatos pillanatok folytatódtak másnap reggel is, mikor kinyitottam a szememet és ott találtam őt magam mellett, szorosan a karjaimba bújva. Ásított és nyújtózkodott, rámmosolygott szeplős arcával, és úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem. Szabaddá tette életem szerelme.

– Teljesen odavagyok a házadért – mondta nekem, mikor másnap reggel a vonat felé ugrabugrált, a benne rejlő fehér nyuszi még mindig szökdécselt. – De a könyvespocaidat még annál is jobban imádom.

– Imádom, hogy imádod őket – nevettem.

– Imádom, hogy imádlak – kuncogott vissza.

Fel nem tudtam fogni ésszel, hogy egy ilyen sivár jövőből hogyan fakadhat ennyi szeretet és pozitívum, de így volt. Hangosan és tisztán tört fel belőlem, még ilyen korai kinyilatkoztatás után is. Akkor se szűnt volnameg, ha megpróbáltam volna elnyomni

Aznap rámosolyogtam a hölgyre, aki Eastwort-ben szállt fel, a telefonját nyomkodta, mint mindig. Gondolom megdöbbent, hogy vigyorogva ülök a helyemen. Majdnem hanyattesett, elkerekedett a szeme, mikor felé intettem.

– Helló – köszöntem.

– Helló – felelte mosolyogva és visszaintett.

Chloe mosolya ragyogóbb volt bárkiénél, olyan büszkén vigyorgott rám, mintha most futottam volna le a maratont, pedig csak köszöntem egy hölgynek a vonaton, de még ez a túlbuzgó reakció sem tompította azt a furcsa kis izzást idebenn.

A kócos szőke szakállú férfi nem káromkodott Newstone-nál, miközben a vasúti bérletét próbálta megtalálni. Ma nem. Akkor sem, amikor észrevette a mosolyomat, ahogy kezet nyújtottam neki, és jó reggelt kívántam, mikor elhaladt az ülésem mellett.

Az idős asszony Churchleyben hátrahagyta állandó mogorva tekintetét, amikor felszálláskor köszöntem neki, visszasomolygott rám a rikító virágos sálja alól, és bólintott.

– Üdvözlöm.

Chloe nem szólt semmit, miközben én osztogattam az üdvözleteket. Egy szót sem. Belemélyedt az olvasmányába, vagyis próbált, annak ellenére, hogy sejtettem, hogy a gondolatai körülöttem jártak.

Láttam ezt azokon a nyugtalan lábakon, melyek a vonat padlóján topogtak, ahogy azt annyira szerettem. Észrevettem a szeplős arcán kirobbanó színekből és abból, hogy ujjai oly fürgén lapozgatták az oldalakat.

A tengeri papnő.

A tengeri papnőt olvasta. Minden idők egy másik kedvenc regénye a számomra.

Megköszörülte a torkát, mikor Harrow közelébe értünk, szemében pajkos fény csillogott, és huncutul elmosolyodott, mikor felemelte a borítót, hogy megmutassa, mit olvas.

Ó, az emlékek.

Válaszul felemeltem az enyémet. Most is ugyanabban az ülésben, ugyanazon a járaton ültem, mint mikor még a nevemet sem tudta…

Holdmágia. Ez volt, amit én olvastam.

– Minden idők legkedvesebb regénye a számomra – mondta ugyanazzal a huncut mosollyal.

– Micsoda véletlen – feleltem, mire megcsóválta a fejét.

– Nem véletlen, Dr Logan Hall – válaszolta. – Ez a sors maga.

És most az egyszer, miután évtizedekig nem hittem az efféle szamárságokban, most elhittem. Hittem neki.

Az én sorsom valóban Chloe Sutton volt.

54. fejezet

CHLOE

 

     Fordította: Aiden

 

Furcsa érzés volt Liam Hedley Road-i lakása előtt állni, mintha egy egész élet telt volna el azóta, hogy itt laktam.

– Vár téged? – kérdezte Logan és én bólintottam.

– Persze, hetek óta próbál elérni. Örömködhet, hogy megszabadítom a cuccaimtól.

Leparkolt és velem együtt kiszállt az autóból. A jobbomon állt, mikor bekopogtattam a bejárati ajtón. Percek teltek el, mielőtt Liam végre ajtót nyitott. Kinyúlt pólót és csípőre eresztett farmert viselt, a gamerfülese most is a fején volt.

– Na végre – morogta. – Már ki akartam dobni a cuccaidat.

Hazudott. Liam lehet, hogy teljesen másféle ember volt, mint én, de ennyire seggfejként sosem viselkedett volna.

Összepakoltam a még mindig a polcon várakozó könyveimet, és Logan segítségével telirakodtuk a csomagtartót dobozokkal, benne a legszükségesebb dolgaimmal és csecsebecséimmel. Könyvekkel, párnákkal és mindenféle kisebb bútordarabbal. A dohányzóasztallal, amit Weobley nagyitól örököltem, és azzal az édes kis székkel, amit még tizennégy éves koromban vettem egy kirakodóvásáron.

Még egyszer utoljára körülnéztem a lakásban, mielőtt elhagytam, és még egyszer utoljára megpillantottam Liamet, aki a kanapén ült, és a játékával volt elfoglalva.

Ez volt az én életem.

Nehéz volt elhinni, hogy tényleg ez volt, még nem is oly rég. Egyáltalán nem tűnt valóságosnak.

Néhány hete lefoglaltunk egy hétvégét a Frensham Beach-i tengerparton, következő szerdán pedig jótékonysági vetélkedőn vettünk részt a Franklin Ward többi dolgozójával együtt, majd Jackie régi szomszédai jöttek hozzánk vasárnapi ebédre – Logan kulinális remekművel kápráztatta el őket.

A dolgok remekül alakultak.

Nagyszerűek voltak.

Tényleg, igazán, átkozottul jók.

Pont erről meséltem Logannek, mikor aznap este megálltunk a kocsifelhajón.

– Az élet zseniális – mondtam vigyorogva, ez volt az új mantrám, kb. ötmilliárdszor ismételgettem minden nap.

– Minden pillanat számít – felelte egy mosoly kíséretében, ez volt a válasz, amit minden nap kb. ötmilliárdszor adott az én kijelentésemre.

Levettem a kezét a kormányról, csak hogy megszorongassam.

– A könyveidnek helyet kell majd szorítaniuk az enyémeknek – nevettem. – Remélem, jól ki fognak jönni egymással.

– Ebben biztos vagyok. Sok közös lesz bennük.

– Nekünk pedig bőven lesz mit leadnunk a jótékonysági boltoknak – mondtam. – A polcainkon nincs hely az egyforma példányoknak.

– Igaz – felelte. – Bele kell majd szerveznünk a leadást az egyre zsúfoltabb időbeosztásunkba.

Odahajolt egy csókért és hármat is hintettem az ajkára.

– Hát akkor költöztessük be a holmidat – mosolygott rám a létező legnagyobb mosolyával. – Biztos vagyok benne, hogy extrém szuper klassz hivatalos King utcai lakos leszel.

– Szuper szuper klassz! – feleltem, és elkezdtem kipakolni, hogy behurcoljam a cuccaimat az autóból.

 

Tényleg a „minden pillanat számít” mantra szerint éltünk, és Logannek jobban ment, mint bárkinek, akivel valaha is találkoztam. A figyelme mindig a jelenre irányult, a mosolya mindig ragyogó volt, és olyan szorosan ölelt az ágyban éjszaka, hogy már tényleg el sem tudtam volna képzelni nélküle az életem.

Egyre több barátunk lett, megismerte a kutyámat, Beanot, és Anya meg Apa az ebédlőasztalnál nevetett velünk, mikor majdnem minden héten pizzát rendeltünk és együtt ettünk velük.

Még én is meglepődtem, aki minden egyes lélegzetvételemmel, minden pillanatban magamhoz öleltem az életet, amikor Logan a hétvégi kirándulásunkon a Frensham Beachen egy apró kis dobozt húzott elő a zsebéből, és féltérdre ereszkedett a homokban.

A szívem olyan hevesen vert, hogy majd’ kiugrott a mellkasomból és hallottam magam, ahogy hullámok csobogása felett azt suttogtam: ó, Teremtőm, ó, Istenem, Istenem.

– Chloe Sutton, minden idők legfantasztikusabb kicsi pattogóbogara, megtisztelnél azzal, hogy Mrs Chloe Hall leszel?

Könnyek szúrták a szemem, majd gördültek végig az arcomon, én pedig kétségbeesetten bólogattam, még mindig alig tudtam elhinni, még akkor sem, mikor a gyémántgyűrűn megcsillant a nap sugara.

– Igen! – feleltem. – Naná, hogy igen, Logan. Persze, hogy igen!

A gyűrű tökéletesen illett az ujjamra, és őrület volt, hogy egy hellóból, amit egy idegennek mondasz a vonaton, hogyan fordulhat az élet teljesen új irányba.

Azt hiszem, ezt a sors intézte így, nem igaz? Berobban a világodba, meglegyinti a varázspálcáját, és hipp-hopp, már ott is vagy, és egy olyan horizontot bámulsz, amitől elszáll az agyad.

 Logan Halltól az enyém még mindig elszállt nap, mint nap.

Mint csodálatos orvosától a Franklin Ward-nak, aki mindenét odaadta oly sok embernek, akinek arra volt szüksége.

Mint hihetetlen könyvmolytól, aki minden egyes alkalommal, mikor közösen bújtuk a könyveket, mosolyogva mesélt az olvasmányairól.

Mint hihetetlen szeretőtől, aki éjszakánként az ágyban vonaglásra és sikoltozásra késztetett, és könyörögtem neki, hogy még, még, még, amikor a testem már mindent elvett, amit csak bírt.

És mint a hihetetlen férfitől, akibe szerelmes voltam. A férfi, aki jobban inspirált, mint azt szavakkal valaha is ki lehetne fejezni, és aki a lelkemet a Holdig röpítette és vissza.

 

Az esküvőnket Halsey-ben tartottuk. Apám boldogan karolt belém, hiszen olyan emberhez kísérhetett az oltár elé, akit oly sokan tiszteltek és szerettek.

– Annyira büszke vagyok a döntésedre, kicsim – mondta nekem. – És olyan boldog vagyok, hogy ennek a férfinak mondtál igent.

És tényleg büszke volt a választottamra. Minden alkalommal láttam ezt, amikor a vőlegényemre mosolygott, és rájöttem, hogy egy nagyszerű emberhez fogok hozzámenni.

Anyukám könnyek között ült az első padban, de mikor meglátott, felemelte a nagyujját, mutatva, hogy minden jól van, és egy zsebkendővel gyorsan megtörölte a szeme sarkát.

Vickie, Romi és Wendy Ginával, valamint Richarddal és Nadiával ült, és mindannyiukról sugárzott a boldogság, miközben álmaim férfija felé lépegettem, hogy kimondjam az örökre szóló igent.

A főiskolai barátaim egy csoportban álltak, az középiskolai barátaim sem voltak messze, a családtagjaim pedig anya körül ültek, és a többiekkel együtt ragyogó mosolyukban fürdettek.

Minden olyan volt, amiről valaha is álmodtam, és minden egyes romantikus mesebeli reményem valóra vált.

Mégis az oltár másik oldala volt az, ami igazán megdobogtatta a szívemet. A templom vőlegény felőli oldala, tele sok-sok emberrel, akiket Logan az elmúlt időszak alatt ismert meg.

Barátok.

Olyan sok barátja jött el, az életének számos állomásáról.

Csak az volt a szörnyű szégyen, hogy Jackie Hall nem ott ült az első padban, és nem mosolygott azzal a sugárzó mosolyával, csillogó szemeivel. De éreztem, hogy ott volt. Hallottam bölcs szavait a fejemben. Gyöngyöző nevetését. Tudtam, hogy Jackie Hall mindig velünk marad.

Logan tekintete varázslatos volt, a szeretet, amit a tekintetéből áradt, Istentől való volt. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne sírjam el magam.

 Ugyanaz a gyönyörű férfi volt, aki minden reggel elvarázsolt a Harrow felé vezető úton, a dús szakállával és a masszív állkapcsával. A szemei ugyanolyan sötétek voltak, mint mindig, és a szemöldöke még mindig elképesztően sűrű volt, de azon a napon, amikor ránéztem, többet láttam benne.

Valami elképesztő csoda folytán élt.

Öltönye elegáns volt, gomblyukában rózsa díszelgett, és csodálattal nézett le rám, mikor kezemet az övébe zárta.

– Te vagy a legelbűvölőbb lény, akit valaha láttam, pattogóbogárka – suttogta, mielőtt a plébános elkezdte a szertartást. És én elhittem neki.

Az ő szemében és szívében én voltam a legcsodálatosabb lény, akit valaha látott, és a tökéletlenségeimet éppúgy szerette, mint az összes többi porcikámat.

Annyira boldog voltam ott és akkor. Úgy éreztem magam, mint egy valódi hercegnő az egyik meséskönyvemből, ahogy ott álltam az oltár előtt a hófehér szatén ruhámban. A hajam ragyogott, finom sminkem kiemelte, még ragyogóbbá varázsolta csillogó szemeimet. Átadtam a csokromat anyukámnak, és Logan mindkét kezét összekulcsoltam a sajátommal. Örültem, hogy nem választott kalapot, mert így megcsillantak a gyönyörű minták a fején az ablakokon beszűrődő fényben.

Aztán megtettük.

Kimondtuk a szavakat.

Letettük a házassági fogadalmat.

Persze, minden pillanat számít. Minden másodperc a világot jelenti. De az a pillanat, amikor felhúzta az arany karikagyűrűt az ujjamra, életem legboldogabb pillanata volt.

Én voltam a legszerencsésebb nő a világon, hogy Mrs. Logan Hallnak nevezhetem magam.

 

55. Fejezet

LOGAN

 

Fordította: Jane

 

– Majdnem ott vagyunk, Mrs. Hall – mondtam és ő nevetett.

– Biztos vagyok benne, hogy legutóbb nem volt ilyen hosszú az út.

Én is nevettem.

– Azért, mert nem a kerekes székes útvonalon megyünk.

Az emelkedő egyre jobban emelkedett, a tüdőm egyre jobban égett, anya urnáját szorosan tartottam az egyik kezemben, a másikban Chloe karját szorongattam.

A látóhatár csodálatos volt, élénkzöld terült el mindenfele, és pár perccel később ott álltunk a tetőn, a szél susogott körülöttünk, a tökéletes széllökés, amire nekünk éppen szükségünk volt.

Dicsőséges, egyszerűen kibaszottul ragyogó volt minden. A legszerencsésebb ember voltam a földön.

Ez volt a nászutunk utolsó napja, Wales körüli utunk utolsó csodálatos napja. Chloe ötlete volt, hogy hozzuk magunkkal anyát, hogy osszuk meg vele a legszebb együtt töltött pillanatainkat, és most épp a Worcestershire-i hegygerincen baktattunk a haza fele tartó úton, és mindketten sziklaszilárdan hittünk abban, hogy ez a hely az, ahol anya legszívesebben lenne.

– Bárcsak itt lenne – mondta Chloe, és még közelebb húzódott hozzám. – Imádta volna ezt a helyet.

– Minden pillanatot imádott volna idefent – válaszoltam. – Minden életben töltött pillanatot imádott.

Kezembe fogtam az urnát és lecsavartam a tetejét. Anya nem volt más, csak egy fehér hamu kupac, ami ebbe az urnába volt bezárva, de életemben először a fizikai maradványok nagyon sokat jelentettek.

– Tessék, anya – mondtam. – Élvezd a pillanatot.

Elkezdtem kiszórni a hamvakat. A szellő felkapta és vitte magával, egyre jobban és jobban eggyé vált a földdel. Chloe segített, közösen szabadítottuk ki anyát a fogságából, és ez megint egy olyan pillanat volt, amitől elállt a lélegzeted, ami teljesen ellopja a szíved és a lelked.

Mosolyogva szórtuk a hamvakat, hálásak voltunk azért a nőért, aki ilyen csodálatos lélek volt, és élvezettel néztük, ahogy a napsütésben csillogó hamvait a szél messzire röpítette.

– Szeretlek, Mr. Hall – mondta Chloe, ésmegpusziltam a feje búbját, beszívtam a hajának illatát, amely úgy csillogott, mint az arany.

– Én is szeretlek, Mrs. Hall.

Csodálatos érzés volt, olyan férfinek lenni, aki azt a nőt szereti, aki megtanította őt arra, hogy hogyan is kell szeretni.

Annyi ember és annyi hely, annyi közös emlék, remény, álom. Annyiszor hallottam, hogy megköszöni az univerzumnak, és én soha nem éreztem késztetést arra, hogy én magam is megtegyem, de akkor és ott, a MalvenHills-en, felrúgtam minden szabályomat és hagyományomat.

– Köszönöm, univerzum – mondtam. – Hogy ennyi időt adtál, hogy szerethessek.

– Ebben teljesen egyetértek – tette hozzá Chloe.

Szerencsém volt az ellenőrző vizsgálatoknál. A CLL ott volt, de nem volt előrehaladott állapotban, ahogy kezdetben az orvosok gondolták. A nyirokcsomóim küzdöttek és egy daganat kezdett kialakulni a lépemen, de nem volt gond. Legalábbis jelenleg, minden rendben volt.

A kezdetleges elképzelésem, hogy napokat fogok eltölteni az inzulinos üveggel az ágyam mellett, átváltoztak hónapokká, és átváltozhatnak évekké is. Ki tudja? De Istenemre mondom, hogy minden pillanatát ki fogom élvezni. Minden nap, minden egyes percét.

– Készen állsz? – kérdezte Chloe, miközben én visszatekertem az üres urnára a tetőt, mély levegőt vettem, majd ránéztem.

– Természetesen, bogárkám. Menjünk haza.

– Szipi-szupi – nevetett, és én vigyorogva viszonoztam.

– Az, szipi-szupi – mondtam.

Már besötétedett, amikor beálltunk a kocsifelhajtóra. Érzelmek sokasága hasított belém, amikor beléptünk az ajtón.

Boldogság, szomorúság. A kettő furcsa kombinációja.

Chloe tudta, hogy hova megyünk, így ott lépkedett szorosan mögöttem a lépcsőn. Anya szobájának ajtaja már nyitva állt, a csecsebecséi érintetlenül díszelegtek a polcon, ahogy ott hagyta őket. A bakancslistája is ott lógott a falon.

Találkozz egy elefánttal.Pipa.

Mássz meg egy hegyet. Pipa.

Egy éles kanyarban a motorkerékpár hátulján ülni. Pipa.

A lábujjaimat a tengerbe mártani. Pipa.

Legyen egy menyem.

Chloe átadott egy tollat, és a gyűrűje tökéletesen csillant meg a lámpa fényénél. Már vártam ezt. Vártam a tökéletes pillanatot. Vártam, míg igazán szabadjára nem engedtük a nőt, aki hahotázva nevetett, és vigyorogva élvezte a szabadság minden pillanatát a nap minden percében egész élete során.

– Megcsináltuk – mondtam neki. – Bakancslista teljesítve.

És akkor végre eljött az idő, hogy kipipáljam az utolsó kockát is a listáján, miközben elképzeltem, ahogy ujjongva beleöklözne a levegőbe.

Epilógus

Fordította: Jane

 

Tíz évvel később

 

– Dr. Hall! Tudna jönni, kérem? Szükségünk van önre a hetes szobában.

Minden egyes alkalommal, amikor így neveztek, elöntött a boldogság, függetlenül attól, hogy hányszor hallottam. Elszaladtam a hetes szobába, Ericat követve végig a folyóson.

Logan mindig fehér nyúlnak hívott, elmondta, hogy még az elején, a vonaton, úgy gondolt rám gondolatban.

A fehér nyúl.

Késésben vagyok, késésben vagyok, egy nagyon fontos találkozóról.

Ám, mostanában nem késtem, már nem. Az életem Mr. Pontossággal megszabadított ettől a szokásomtól. Beléptem a hetes szobába és Leona Robinson már az ágyán ült, homlokán izzadtság csillogott, orcái ki voltak pirulva az erőlködéstől. Kezemet az övére tettem és mosolyogtam, a szavak olyan nyugodtsággal hagyták el a számat, amin még én magam is meglepődtem. A hangom épp olyan volt, mint a férjemé évekkel ezelőtt a Franklin kórházban. Orvosi, ugyanakkor megnyugtató.

– Készen áll nyomni? – kérdeztem, amire ő bólintással és egy hüvelykujj feltartással jelzett.

– Igen, Dr. Hall, készen állok.

A férje ott állt mellette, egy hangyányit idegesebbnek tűnt, mint a felesége. Rá mosolyogtam, biztosítottam arról, hogy minden rendben, ő meg megkönnyebbülten felsóhajtott.

Menni fog neki és a felesége is szuperül fog teljesíteni.

Csak nyomott és nyomott, közben grimaszolt, majd hörgött fájdalmában, de Leona Robinson egy igazi hős volt, miközben életet adott a csodálatos kisbabájának. A szenvedéssel teli órák a semmibe vesztek, amikor először szembe találta magát a kisbabájával, amikor a csodás kis szemeibe nézett.

– Kisfiú – mondtam, könnyek szúrták a szemem, még most is, annak ellenére, hogy már több szülésen vettem részt, mint azt meg tudtam számolni.

– Egy fiú! – zokogott Leona, ahogy a férje is, aki szorosan karolta őt, miközben én a gyönyörű kis csodát a mellkasára tettem, bőr a bőrrel érintkezett. – Ó, el sem hiszem! Egy kisfiú!

– Gratulálok! – mondtam. – És nagyon ügyes volt, tökéletesen helyt állt.

A bólogatásai és a köszönetei elegendők voltak, hogy igazolják, hogy megérte évekig tanulni és gyakorlatra járni. Hallani, ahogy hálát rebeg, élete legkülönlegesebb pillanatában, felért minden jutalommal, amire egy embernek valaha is szüksége volt.

Pár percig még ott maradtam velük, mielőtt elhagytam a szobát és visszamentem a vizsgálóba. Egy percre leültem az asztalom mögé, lábaim remegtek, még akkor is,ha évekig stabilan álltam rajtuk. Soha nem tudtam megállítani a záporozó könnyeimet, az öröm könnyeit, hogy láthattam és részese lehettem az emberek életének ilyen varázslatos pillanatában. Soha nem fogok betelni vele, az idők végezetéig sem. Mire leültem és a monitoromon felvillant a papírmunka, már lenyugodtam, de egy másodpercre még megálltam, felvettem az asztalról a férjem fényképét és rámosolyogtam.

– Megcsináltam – suttogtam. – Egy újabb szipi-szupi csoda, amit magaménak tudhatok.

Ő is egy ilyen szuper csodának számított, minden egyes napon, amikor az életem része volt.

Hat kerek évig volt mellettem Logan Hall, míg végül a teste feladta a küzdelmet és örökre elragadta tőlem. Megvívta a harcát, amilyen keményen csak tudta, küzdött, és én ott voltam vele minden egyes percben, harcoltam vele, mellette.

Istenem, micsoda harcos volt.

Istenem, az ereje inspirált engem is, egészen a legvégsőkig. Szent ég, még mindig nagyon hiányzott, nem volt olyan pillanat a napban, amikor mélyen legbelül ne éreztem volna a hiányát.

Majdnem lejárt a műszakom mire kész lettem Leona Robinson papírjaival. Ellenőriztem a telefonomat, megnéztem az üzeneteimet, majd kivettem a regényt a szekrényemből.

Vickie: Ugye jössz a vetélkedőre később? Gina is jön, meg Wendy is.

Mosolyogva nyitottam meg az üzenetírás funkciót.

Én: Persze, hogy megyek. Ott találkozunk.

Még mindig tartottam a kapcsolatot mindenkivel a Harrow negyedből és jó viszonyt ápoltam velük. Mind fantasztikus emberek voltak, akiket Logan gyűjtött körém, egy igazi csapat, akik mindenben támogattak és átsegítettek a gyászomon, amikor Logan magamra hagyott.

Senki nem akar elbúcsúzni élete szerelmétől, főleg nem negyvenhét évesen. Senki nem akar ott állni a temetésen, azon igyekezve, hogy elmondja mennyire hihetetlenül nagyszerű ember volt a férje és hogy milyen sokat jelentett nekik.

Logan Hall mindent megadott nekem, amit egy ember, egy lélek képes megadni. Támogatást és bátorítást, nevetést és inspirációt. Karjaiban tartott éjszakánként, érintésével megvadított, feltüzelt, függetlenül attól, hogy már hányszor érintett az évek során.

Logan Hall képes volt lángra lobbantani az utolsó leheletéig, és az emlékeimben még mindig megteszi. Most nem lennék orvos, ha nem bátorított volna, ha nem állt volna ki mellettem teljes lényével.

Soha nem lett volna bennem annyi önbizalom, hogy végig küzdjem magam a tanuláson és a vizsgákon, a gyakorlat stresszes időszakán, ha ő nem hitt volna bennem ennyire, és a bizalma ragályos volt.

A könyvei még mindig a könyvespolcon voltak, amikor beléptem a nappaliba, ugyanúgy elhelyezve, ahogy mindig. Felvettem egy könyvet, kinyitottam és beleszippantottam, csak, hogy érezzem a papír illatát. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor megláttam őt a vonaton, a férfit, aki a legszebb dolog volt, amit valaha is megpillantottam.

Széles vállai öltönybe bújtatva, burgundi nyakkendőben és fehér ingben. De az arca ragadta meg a figyelmem, a komoly és sötét szemei, olyan mélységekről tanúskodtak, amelyeket soha nem láttam még. Állkapcsa feszes, arca komoly. Szakálla ápolt és rendezett. Szemöldöke, tekintete eszességről árulkodott. Tökéletes. Arccsontja kiemelkedő, hajába egy kis ősz keveredett, de ettől csak még előkelőbbnek nézett ki.

Az én mágusom, mentorom, szeretőm. Az én férjem.

Rápillantottam a kandallón álló levélre – Chloe, írta rajta fenséges kézírással. Ma nem nyitottam ki, ma a vetélkedő estre készülődtem, így felmentem a szobába és elővettem a ruhám a gardróbból.

És akkor újra ott volt a férjem, az emlékek sokasága, egyik a másik után. Néhány öltönyét ott tartottam vállfán a ruháim mögött, és hagytam magamnak pár másodpercet, hogy ujjaimmal végig simítsak rajtuk, miközben mosolyogtam magamban, ahogy elképzeltem benne Logant.

Soha nem fogok elfelejteni semmit, még egy morzsányi emléket sem. Addig nem, míg az utolsó leheletem ki nem engedem és csatlakozok hozzá. De ez nem ma lesz. A mai nap a máról szólt. Minden pillanat számít.

És ma bőven lesz jó pillanatban részem Harrowban, néhány piszok jó barátommal. Vonattal utaztam, ahogy mindig is. Sunnydale Viadukt, Callow Út, Eastworth, Newstone, majd Churchley.

Ahányszor ezen az útvonalon mentem, mindig volt az ölemben egy könyv, mindig ugyanott ültem a Harrowba vezető úton, ha szabad volt az a hely. Minden egyes alkalommal az én Hello, idegenemre gondoltam. Minden Hello-nak egyszer vége szakad, és Viszlátlesz belőle. És minden Viszlát fájdalmas, főleg, ha mély érzésű szerelmen alapszik. Ettől függetlenül megéri kimondani azokat a Helo-kat. Megfizetetlen értékűek.A Harrow-i állomáson felálltam és mint mindig a velem szemben lévő üres ülésre mosolyogtam, majd elhagytam a vagont.

Viszlát, én gyönyörű idegenem.

Viszlát, gyönyörű Dr. Hall.

 

Chloe

 

Szia, pattogóbogaram! Én fehér nyulam, Chershire macskám és fényes szikrám, ami bearanyozza a szívem.

Sajnálom, hogy el kellett búcsúzzak.

Tudom, hogy amikor ezt írom, már látom a véget közeledni, de kérlek, ne hidd, hogy el vagyok keseredve miatta. Egyáltalán nem így van. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú időt tölthetek még a földön. Soha nem gondoltam volna, hogy a bakancslistám ilyen hosszúra nyúlik, vagy, hogy ennyi mindent tartogat még számomra. És ezt te adtad meg nekem, édesem.

Te vagy az, aki visszahoztál az életbe, amikor már azt hittem, hogy vége. Annyira büszke vagyok rád, Chloe, büszke erre a hihetetlen nőre, aki lett belőled. Büszke vagyok a tudásodra, az együttérzésedre és a szívedben lakozó szeretetre. Büszkeség tölt el, ahogy látom, hogy megélsz minden pillanatot, és megköszönöd az univerzumnak bármit is hoz a nap.

Őszintén, bogárkám, én azért vagyok hálás az univerzumnak, hogy hagyta, hogy ennyi időt eltöltsek melletted.

Kérlek, ne érezd a hiányomat jobban, mint azt kellene. Ha létezik lélek, akkor az enyém az idők végezetéig vigyázni fog terád. Nagyon remélem, hogy van mennyország, vagy valamilyen utóélet, mert annak a lehetősége, hogy még valaha is együtt lehetünk, mosolyt csal az arcomra, noha az ujjaimban már alig van erő, hogy befejezzem soraimat.

Szeretlek, édesem.

Köszönöm, hogy megmutattad hogyan kell szeretni.

Köszönök anyának, ha vár rám odafent, alig várom, hogy hallhassam kirobbanó kacaját.

Légy önmagad, kedvesem. Légy az a csodálatos nő, aki ott lakozik benned, a hátralévő életed minden percében, és köszönök mindent, amit adtál nekem, jóban és rosszban is.

A legnagyobb áldással, amelyet egy lélek adhat. A szívemben lakozó összes szeretettel. Az idegentől a vonatról, az orvostól a korházból, és a férfitől, aki el akart lökni magától, mielőtt megmutattad neki, hogy milyen fényesen is lehet ragyogni.

Az örökké hálás férjedtől.

Logan

X

 

 

Vége