5.-6. Fejezet

5. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Aiden

 

A fehér nyuszi elviharzott, egy szempillantás alatt felszaladt a lépcsőn és eltűnt az állomásról. Túlságosan izgatott volt, hogy a háta mögé lessen.

Lelkemnek egy darabja sajnálta, hogy így elvesztegette a vonatút utolsó szakaszát. Egy magányos gondolat legbelül, hogy miért nem tettem fel egy jelentéktelen kérdést, amitől nem változott volna semmi az életemben.

Mi a kedvenc regényed, Chloe?

De nem.

A tömeg zaja közbeszólt.

Egy fiúcsapat zűrzavart és káoszt okozott, emberek hada szállt fel és le minden megállónál és okom sem volt rá. Semmi okom nem volt rá, hogy fényes hajú Chloeval eszmecserét folytassak.

Lassan haladtam a Harlow Körzeti Kórház felé, minden könnyű lépésemmel kihasználva a maradék nyugalmas énidőmet. Szükségem volt rá. Attól a pillanattól fogva, hogy átléptem a Franklin Ward küszöbét, a napom egyetlen, összemosódott figyelemből állt. Ezzel az oximoronnal tudnám legjobban kifejezni.

Talán gyorsítanom kellett volna kicsit, és a lépéseimre figyelnem, hogy ne gondoljak Chloera és az Elfújta a szélre.

Legalább választ kaptam a múlt éjszakai kérdésemre. Igen, olvasta a Mester és Margarétát. Úgy tűnt, többször is.

Rendkívüli.

Igazán elképesztő kis könyvmoly volt, kirobbanó lendülettel a lépteiben.

Sokkal-sokkal másabb volt, mint az enyém.

Odaértem a kórházhoz és az agyam átkapcsolt fokozott figyelem módba.

Az osztálynak aznap voltak magas-, és mélypontjai. Elvesztettünk egy öreg urat, és segítséget nyújtottunk néhány hölgynek kényelmesen szembenézni az övéikkel. Beszéltem a hozzátartozókkal, fájdalmat csillapítottam, és támogattam a nővéreket, akik mindent megtettek azért, hogy fényt vigyenek az emberek életébe, mikor nehéz meglátni azt.

Tettem a dolgomat.

Ebédidő után Wendy Briars kopogtatott a tanácsadói szobám ajtaján. A kórház vezető ápolójának írótábla volt a kezében, készen arra, hogy egyeztessen velem Gina Salzaki ügyében, aki az osztályon dolgozott, és a gyakorlati ideje letelte után szülési szabadságra kívánt menni

– Kirendelünk ide egy új nővért – mondta, az arca szeplős volt, kontyba tűzött hajából szabadon repkedett pár szál.

Csak épp Wendy haja vörös volt, nem egérszürke, ragyogó arannyal.

– Kérem, győződjön meg róla, hogy teljesen felkészült legyen erre az osztályra – kértem tőle. – Ez a hely érzelmileg intenzív kihívást jelenthet.

– Így mondják, ha az emberek képtelenek kezelni, hogy felidegesítik őket. – felelte. – Ne aggódjon, Dr. Hall. Tudom, mire gondol. Megoldjuk.

Szabadkozó mosolyt villantottam rá.

– Biztos vagyok ebben, Wendy. Köszönöm.

De nem voltam benne biztos. Soha nem voltam benne biztos.

Az emberek teljes mellszélességgel bizonygatták, hogy a palliatív ellátásban akarnak dolgozni, aztán pár nap itteni munka után összeroppantak. Amikor látták, hogy az emberek itt az utolsó lélegzetüket veszik, képtelenek voltak nyugodtan aludni.

Rengetegszer láttam. Kételkedtem benne, hogy Gina Salzaki visszatér majd ide a szülési szabadsága letelte után. Azt hiszem, neki is elég volt ebből ennyi.

– Átküldöm néhány jelölt aktáját, hogy megnézhesse őket – mondta Wendy, és én köszönetképp bólintottam.

– Értékelem.

A csipogója zárta rövidre a beszélgetést, értem pedig a folyosóról kiáltottak, így a nap visszatért a régi kerékvágásba.

Valakit visszapereltem a kaszástól, hogy még pár napot a szeretteivel tölthessen. Segítettem egy fiatal hölgynek a gyógyszeres kezelés kidolgozásában, majd mosollyal az arcán váltunk el, optimistán, hogy néhány hónappal tovább élhet, mint amire számított.

És aztán igen késő este, mint ahogy az lenni szokott, elindultam hazafelé.

A Mester és Margarétát olvastam, de nem igazán kötött le.

Azon tűnődtem, hogy Chloe már biztosan régóta otthon van – bárhol is legyen az otthona. Eddingtonban valószínűleg. Eddingtont nem ismertem annyira.

Kíváncsi voltam, vajon befejezte-e az Elfújta a szelet, és belekezdett-e egy újabb klasszikusba, mielőtt én átrágnám magam egyetlen fejezeten.

Azon tanakodtam, vajon látom-e még.

Nem kéne, hogy érdekeljen, mégis érdekel. Nagyon érdekelt, hogy látom-e még Chloet a Harrowba tartó vonaton.

Anyám szenvedett, mikor aznap éjjel beléptem az ajtón. A morfiumadagolója rosszul volt bekötve, így egész este mellkasi fájdalmak gyötörték.

Éreztem. Nehezen, sípolva lélegzett. Összeszorult a mellkasom egy percre, ahogy a szobájába léptem.

– Köszönöm – mondtam Oliviának, és elküldtem haza.

– Maradhatok...ha tudok segíteni...– válaszolta, de megráztam a fejem és kicsikartam magamból egy mosolyt.

– Megoldom.

És megoldottam.

Beállítottam a morfium adagját és gondoskodtam róla, hogy megfelelő oxigénhez jusson. Friss, hideg gyümölcslevet készítettem az ágya mellé, és fogtam a kezét, míg visszatért belé az élet.

Végre kinyílt a szeme, ott volt velem, mosoly ragyogott fel az arcán.

Az éjjeliszekrényen összehajtott újságra mutatott, mielőtt képes lett volna megszólalni, én pedig felvettem, megkerestem benne a keresztrejtvényt.

A toll ott várt rám, Olivia odafirkantott válaszaival együtt a kis kockákban.

Visszamosolyogtam rá.

– Nézzük akkor.

Átbeszéltük a válaszokat, ő bólogatott vagy megrázta a fejét anélkül, hogy egy szót is szólt volna, de mosolygott és csillogó szemmel nézett rám.

Amikor végeztünk, a maszkjára mutatott, én pedig leoldottam az arcáról, elég lazán ahhoz, hogy kapjon levegőt, és a kezemet az övébe fogta.

– Ismerd meg...Amyt... – mondta, de ezúttal komoly volt a tekintete.

Én is komolyan néztem vissza rá, miközben megráztam a fejem.

– Igyál egy kicsit, és álmodj szépeket.

Kicsit szorosabban megragadta a kezemet.

– Logan...kérlek... – szünetet tartott. – Ismerd meg Amyt. Kérlek, ne... – újabb lélegzetvétel. – Kérlek, nem akarom, hogy egyedül maradj.

Megcsókoltam a homlokát.

– Akkor ne hagyj el. Még ne.

Elengedte a kezemet, és ivott egy kis gyümölcslevet, aztán belesüppedt a párnáiba, miközben visszatettem rá a maszkot.

– Amy nem nekem való – mondtam neki. – Soha nem is lenne az. Soha nem is lesz az.

– Akkor keress valakit...aki... – sípolt a tüdeje, olyan hangosan, hogy az oxigén zúgásán túl is hallottam.

– Talán egy nap – mondtam neki, és a szemei olyan fájdalmasan csillogtak, amikor elléptem tőle.

Ugyanúgy tudta, hogy hazudok, mint én.

Nem volt semmilyen talán, egyszer talán, ami a kilátásba helyezett menyét illeti. Nem volt olyan, hogy talán egyszer majd találok valakit, aki valaha is megfelelő lesz számomra.

Eleget töltöttem az életem azzal, hogy megpróbáltam helyrehozni a fájdalmat, anélkül, hogy még több fájdalmat okoztam volna.

Az ajtóban állva figyeltem, ahogy anya sápadt, holdfényes szirmai a szemem előtt hullanak.

Olyan puha, de mégis olyan határozott.

Alig maradt belőlük, és ezt én is tudtam.

Ő is tudta.

– Szép álmokat – mondtam.

6. fejezet

CHLOE

 

Fordította:Tobys

 

Aznap este nem tudtam nyugodtan aludni.

A lábaim kész voltak és az agyam is, a gondolataim csak úgy cikáztak a sok új dologtól, amit Kingsley Wardban magamba szívtam.

De nem csak erről volt szó.

Valami furcsa volt. Valami, amitől borzongani kezdtem.

Valami az idegennel kapcsolatban a vonaton.

Megpróbáltam Liam mellé ülni, és beszélgetni vele a napjáról, de nem volt hajlandó.

A tányérját az ölében tartva a kanapén ette meg a vacsorát, amit készítettem.

Aztán megivott pár sört, és leült valami szart nézni a tévében, miután befejezte a hülye online játékát.

A lábam feltettem mellé a kanapéra, a könyvem a kezembe vettem, miközben a tévé a háttérben duruzsolt.

Ez lenne állítólag egy kapcsolat mintaképe a korai a húszas éveidben azzal a sráccal, akibe beleszerettél a gimiben…,az optimizmusom meggyőzött, hogy szeretem ezt az életet.

Csakhogy nem így volt.

A mantrám, hogy ez nagyszerű, imádom, nem volt elég hatásos aznap este. Csak próbáltam meggyőzni magam, hogy mégis.

Az Elfújta a szél lapjain a szavak elmosódtak, nem tudtam tisztán taratani az elmém. Zavaros volt. Nagyon zavaros.

Végül feladtam.

Megdörzsöltem a könyvjelzőm bőrét az ujjaim között, és ismét megköszöntem az univerzumnak, hogy visszahozta. De ezúttal nem az univerzumnak kellett köszönetet mondanom, ugye? Hanem az idegennek a vonaton.

Az idegennek, aki a behajtogatott sarkú lapokkal teli könyvet tartotta a kezében.

Az idegen, aki más volt, mint bárki, akivel valaha is találkoztam, még akkor is, ha csak egy vonatútra szólt az ismeretségünk.

Liam nem vette észre, amikor felálltam a kanapéról, és a szoba hátsó részében lévő könyvespolchoz mentem. Visszatoltam az Elfújta a szelet a helyére, letérdeltem, az ujjam végigsimított a könyvek gerincén, amíg a megfelelő helyre nem ért.

A Mester és Margarita.

Ott volt.

Bizsergető ragyogást éreztem, ahogy a kezemben tartottam a könyvet. Behemót és az ördög és Poncius Pilátus. Senki sem olvasta, akivel a mindennapjaim során találkoztam. Soha senki nem tudta, mi a fenéről beszélek, nemhogy befejezzen egy idézetet.

Kíváncsi voltam, vajon miből tud még idézni?

Végigpásztáztam a saját könyv gyűjteményemet, és azon tűnődtem, vajon hány van meg közülük az övében is.

– Kicsim, hoznál nekem még egy sört, ha már fenn vagy? – zavart meg Liam hangja atöprengésemben. Felé pillantva láttam, hogy a keze lustán lóg a levegőben.

Ma este nem is vesződtem a válasszal, csak kimentem a konyhába, és feltettem akannát, hogy vizet forraljakmagamnak. A Mester és Margarita címoldalára lapoztam, becsúsztattam a könyvjelzőmet a borító alá és olvasni kezdtem.

Olvastam, miközben teát főztem, aztánaddig kortyolgattam, hogy befejezhessem a fejezetet. A konyhapultnak támaszkodva olvastam, nem törődve azzal, hogy mennyire sajgott a lábam.

Elmerültem a Pátriárka tavacskájában Woland professzorral, és mosolyogtam magamban a disznó méretű Behemóton és imádtam. Imádtam minden egyes szót.

– Bébi! Hol van a söröm?

Hallottam, de nem törődtem vele, csak lapoztam tovább.

– Jó, majd én hozok magamnak– hallottam pár perccel később, amikor Liam berontott, de nem érdekelt.

– Rohadt könyvek – morgott, miközben elindult kifelé.

Nem zavartattam magam, hogy visszaüljek a kanapéra a srác mellé, aki még sosem találkozott a Behemóttal vagy az Ördöggel, és soha az életben nem is fog találkozni velük. Lefekvéshez készülődtem és közben minden adandó alkalommal, amikor csak lehetőségem nyílt rá, felkaptam a könyvet. Ott volt a fürdőszoba mosdókagylója mellett, amíg zuhanyoztam, és arccal lefelé az ágyamon, amíg átöltöztem. Ott volt a kezemben, mikor már a takaró alá bújtam, amíg Liam be nem furakodott oda is.

– Még mindig az a rohadt könyv? – kérdezte, mire sikerült bólintanom. -Nem csinálnál egy kis sötétséget, kérlek?

Megnéztem az időt.

Elmúlt éjfél.

Sötétet kellene csinálnom neki, de nem akartam. Nem bírtam elszakadni a szavaktól.

Ő ezzel tisztában volt, nyögve forgolódott.

– Jól van, akkor folytasd csak.

Elfordult, és a feje köré húzta a takarót, én pedig folytattam az olvasást.

Egészen addig olvastam, amíg a könyv végére nem értem.

A szívem boldogan dobogott. A lelkem élt. A szavak voltak a mindenem.

A fejem tele volt Oroszországgal és az Ördög éjféli báljával, és én is ott akartam lenni.

Tudtam, hogy teljesen hülye vagyok, amikor megnéztem a telefonomon az időt, és beállítottam reggelre az ébresztőt. Az új munkám harmadik napja közeledett, és én még a kora hajnalban ébren voltam, mint egy komplett idióta. De ilyen voltam. Mindig is ilyen voltam. Rendetlen voltam, késtem, és képtelen voltam időben lefeküdni. Kicsi korom óta ilyen voltam, állandóan harcoltam a szüleimmel, hogy lefekvés után olvashassak, amit soha nem hagytam abba.

Sohasem hagytam abba, pedig kellett volna. Most éppen nagyon abba kellett volna hagynom.

Az új munkám függött tőle.

Lekapcsoltam az olvasólámpát, és megpróbáltam elaludni, de nem sikerült. Behemót és az idegen arca pörögtek és örvénylettek gondolataimban.

Azon tűnődtem, vajon hol lakik, és hová megy reggel a vonattal, és vajon látom-e még valaha.

Azon tűnődtem, hogy vajon lesz-e valaha bátorságom feltenni neki a kérdést, amihez nem voltam elég bátor, hogy hangosan kimondjam.

Mi a kedvenc regénye?

Nem tudtam, hogy valaha is összeszedem-e magamat annyira, hogy ezt megkérdezzem tőle.

Már a gondolattól is liftezett a gyomrom.

Mielőtt végre elaludtam volna, ígéretet tettem magamnak. Egy igazi ígéretet, amit tényleg be fogok tartani. A szívemre esküszöm.

Megígértem, hogy amikor reggel felszállok a vonatra, végig járom az elejétől a végéig, és ha meglátom őt, a gyönyörű könyvmoly idegent, leülök mellé. Olyan közel, amennyire csak lehetséges.

Aztán egy nap, talán – talán még aznap – felteszem neki a kérdést.

Melyik a kedvenc regénye?

Akkor jöttem rá, hogy mekkora idióta voltam, amikor másnap reggel megszólalt az ébresztő, és túl sokszor nyomtam meg a szundi gombot. Liam már rég elment dolgozni, amikor őrült módjára kilőttem az ágyból, felkaptam a ruháimat, és kirohantam a bejárati ajtón.

Egy dologra mégis volt időm.

Valamire, ami nélkül nem tudtam meglenni, még akkor sem, ha ez szó szerint azt jelentette, hogy sprintelnem kell egészen a vasútállomásig.

Az utcán száguldva kék blúzom fölé rángattam a pulóveremet, de a következő regényemet szorosan a hónom alatt szorongattam, és a könyvjelzőm büszkén kandikált ki a borító alól.

A vonat már a peronon volt, amikor felrohantam a lépcsőn. Berobbantam a legközelebbi kocsiba, alig néhány másodperccel a megszólaló sípszó előtt.

A szívem hevesen vert. Dübörgött a mellkasomban, és azt bizonygattam magamnak, hogy ez a rohanás és a futás miatt van, és a saját hülyeségem miatt, hogy elaludtam.

De nem így volt.

Nem csak erről volt szó.

Vettem egy nagy levegőt, mielőtt elindultam végig a kocsikon. Olyan lazán viselkedtem, ahogy csak tudtam, ahogy végigmentem a folyosón, ellenőrizve minden egyes embert, aki ott ült. De nem voltam laza. Minden voltam, csak nem laza. Minden lépésem idegesnek és furcsának éreztem.

Denem annyira idegesnek és furcsának, mint amikor a gyomrom cigánykereket hányt, ahogy megláttam őt a második kocsi végén.

És közel sem olyan bizsergető és furcsa, mint amikor a gyomrom bukfencet vetett, ahogy felnézett rám azokkal az őrülten komoly szemeivel.

A vele szemben lévő ülés üres volt. Köszönöm, univerzum.

Úgy éreztem magam, mint egy totális balfékamikor lehuppantam, az arcom lángolt ahogy rámnézett.

Ez volt az igazság pillanata. Az a pillanat, hogy valóban beváltom-e a magamnaktett ígéretet, hogy közel ülök hozzá, és tényleg mondok neki valamit. Még ha valami szánalmasat is. Bármit. Szóval megtettem. Összeszedtem a bátorságomat, és kinyögtem mielőtt még félrenézett volna.

– Helló– mondtam.

Hellót mondtam az idegennek.

A szívem hevesen vert, szaporán vettem a levegőt, de kimondtam.

Hellót mondtam az idegennek.

A szívverésem az egekben volt, amikor az idegen elmosolyodott.

– Helló– válaszolta.