13. - 14. Fejezet

 

13. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Christina

 

Nem hittem semmi másban, a tudományon és a logikán kívül. Nem volt időm a sors és a végzet cukormázas baromságára. De az pillanat – ahogy ott álltam a Harrow kerület recepciós pultjánál és bámultam Chloera a vonatról – elég volt ahhoz, hogy megborzongjak.

Tétován álldogált, eltátott szájjal és tágra nyílt szemekkel, annyira érdeklődve bámult rám, hogy akár egy madártollal is végezhettél volna vele. Én is éreztem. Engem is ugyanúgy kicsinálhattál volna azzal.

Megpróbáltam félresöpörni – a sors eme nevetséges borzongását -, megpróbáltam nevetni, mintha semmiség lenne, a fejemben legalábbis így képzeltem. De nehéz, amikor átbámulsz arra a lányra, aki heteken át az őrületbe kergetett és rájönni arra, hogy ő is ugyanabba az átkozott épületbe tart, ahová te is szoktál, nap mint nap.

Csak néztük egymást, mindketten a recepció két különböző oldalán álltunk, egyikünk sem mozdult egy tapodtat sem. Én voltam az, aki megszakította a kapcsolatot, megmozdultam és felemeltem a kezem a recepción lévő lány felé.

– Jó reggelt, Dita – mondtam.

Olyan volt, mintha megtörtem volna a varázst azzal, hogy beszéltem és egy apró fájdalommal a szívemben meg is bántam, ahogy Chloe összeszedte magát és hátrálni kezdett. El is tűnt. A fehér nyúl, aki megijed és eliszkol.

Figyeltem, ahogy elsiet az ellenkező irányba, le a keleti folyosón, még mindig egyhelyben álltam akkor is, amikor elment.

– Van valami ötleted arról, ki volt ez? – kérdeztem a recepcióst.

Megvonta a vállát.

– Kedves lány, új itt nálunk. A neve talán Chloe… általában köszönni szokott.

– Egy nővér?

– Igen, gyakornok, azt hiszem.

Bólintottam.

– Köszönöm.

 A varázs megtört, elsétáltam. Leszámítva, hogy a varázslat mégsem tört meg. Az utam felfelé a Franklinbe furcsa érzés volt azzal a dörömböléssel a mellkasomban. Bumm-bumm-bumm. Bizarr izgalom futott végig futott rajtam, amit nem tudtam hová tenni.

Nem volt ott semmiféle izgalom, ezt mondtam magamnak. Szóval mi van akkor, ha egy lány a vonatról nővér volt ugyanabban a kórházban, ahol dolgoztam? Rengeteg ember dolgozott ugyanabban a kórházban, ahol én is. Rengeteg nővér dolgozott ugyanabban a kórházban, ahol én is. Nem hatalmas egybeesés.

Szóval, miért éreztem mégis úgy, mintha az lenne?

Miért borzongtam meg egyfolytában?

Felvettem a műszakomat, mindenkire figyeltem, akinek csak szüksége volt rá, a felügyelő orvosokra és a betegek lehetőségeire. Behívtam Ginát és Romit egy rövid megbeszélésre és átbeszéltük a járóbeteg rendeléseinket a hétre.

Szóval, miért borzongtam meg újra és újra?

Amikor Wendy Briars megérkezett délután a kórházba, azok a borzongások felerősödtek a legjobbat hozták ki belőlem. A torkom kiszáradt, miközben hallgattam őt, miközben a betegek feljegyzéseiről beszélt a legnehezebb eseteink közül. Nem tudtam visszatartani a mellkasomban lévő dörömbölést – bumm, bumm, bumm -, ahogy bámultam a csíptetőn lévő jegyzeteire.

Mosolygott és megköszönte a segítségemet és elsétált, amikor kibukott belőlem:

– Wendy, csak egy pillanatra, kérem.

Úgy álltam ott, mint egy idióta, ahogy megfordult és visszaindult felém.

– Igen, Dr. Hall?

Megköszörültem a torkomat.

– Az ööö… az egyik nővérről lenne szó. Egy gyakornok, azt hiszem. Egérszürke haja van, szeplős. Ezek elég apró dolgok.

Wendy grimaszolt egyet, majd felemelte a fejét.

A föld alá átkoztam magam, miközben tovább beszéltem.

– A neve Chloe, azt hiszem.

Wendy rám vigyorgott és meglóbálta a kezét a levegőben.

– Oh, Dr. Hall. Persze, a neve Chloe. Chloe Suttonról beszél. Valaki körbevezette már őt? Azt terveztem, hogy körbevezetem őt az épületben valamikor jövő hét elején. Elküldtem már a fájlokat a jóváhagyása miatt? – megállt egy pillanatra, amikor értetlenül néztem rá. – Ginát helyettesíti.

Szent. Kibaszott. Szar.

Biztosan elsápadtam. Olyan fehér lehetek, mint egy kibaszott kísértet.

– Ginát helyettesíti?

Rám vigyorgott.

– Igen. Nos, amennyiben Önnek is megfelel így. Nagyon izgatott és jól végzi a munkáját. Azt gondoltam, tökéletes lenne itt nálunk – újabb szünetet tartott. – Átküldtem már a papírjait, igaz?

Nem tudtam. Nem tudtam gondolkodni.

Nem tudtam felfogni semmi mást, csak azt, hogy Chloe a csapatomban lesz nap mint nap, ugyanazon az osztályon fog dolgozni, ugyanazokon a folyosókon sétál végig és ugyanazoknál az ágyaknál ül le.

– Minden rendben, Dr. Hall? – kérdezte Wendy. – Egy kicsit… rosszul néz ki.

Előhívtam a legmagabiztosabb mosolyomat.

– Jól vagyok, Wendy. Köszönöm.

De nem voltam jól. Úgy távoztam onnan, mintha a kórterem körbeforgott volna velem, nem jutott levegő a mellkasomba. A cukormázas és hülye sorsnak nem volt helye számomra, szóval miért repkedtem és táncoltam belül, a gyomromban pillangók voltak és úgy tekergőztek, amitől egy kibaszott bolondnak éreztem magam.

Chloe Sutton.

A lány a vonatról egy nővér volt. Egy gyakornok nővér.

Chloe Sutton.

Egy gyakornok nővér, aki az osztályomon fog dolgozni.

Chloe Sutton.

Egy lány, akinek a mosolyát minden nap bámultam, egész nap. A térdeinek mozgását, ahogy a homlokába hullik a haja…

Chloe Sutton.

Meg akarom tudni, vajon szereti-e az elefántokat.

Chloe Sutton.

Meg akarom tudni, hogy volt-e valaha a Pilsnerben.

Chloe Sutton.

Meg akarok tudni mindent, amit akartam. Mindent, ami róla szólt.

És nem tudtam, hogy megtehetem-e. Nem tudtam, hogy képes leszek-e épeszű maradni.

Jim Harrishez indultam, hogy megbeszéljük, megemelem a gyógyszeradagját, de nem ment. Képtelen voltam rá.

Hányingerem volt.

Hányingerem volt és szédültem, és baszhattam.

Baszhattam az egészet. Igazán baszhattam.

Chloe Sutton.

Bebotladoztam a személyzeti mosdóba, bámultam magamat a tükörben, majd vizet fröcsköltem az arcomra, és bíztattam magamat. Össze kellett szednem magam és kibaszottul kezelnem kellett ezt az egészet.

Ne legyél már egy kibaszott idióta, ember.

Leráztam magamról – a borzongást és az izgatottságot és a kibaszott nevetséges örömöt. Mert mégis milyen kibaszott örömről volt itt szó? Mert egy random lánynak munkája lett az osztályomon?

Nincs semmiféle öröm. Mert soha a kibaszott életemben nem is volt – csak egy szánalmas kis életfoszlány a halál között. Csak egy szánalmas kis életfoszlány az éveken át tartó halál, fájdalom és veszteség között, és minden más, amitől olyan kibaszottul kétségbeesetten igyekeztem megóvni másokat, még akkor is, amikor a napjaik már rohadtul meg voltak számlálva.

Chloe Sutton.

Nem is figyelek majd rá.

Egy jottányit sem.

Mosolyt varázsolok majd az arcomra és üdvözlöm őt a csapatomban, de ennyi az egész. Az egyetlen dolog, amit valaha is tenni fogok.

Szárazra töröltem az arcomat és vettem egy mély lélegzetet. Belebámultam a tükörbe semmivé átkoztam magamban az örömöt.

Semmi. Semmit sem jelentett.

Csak azt kívántam, bárcsak elhinném ezt, miközben megigazítottam a nyakkendőmet, és a pokolba kívántam a napomat.

14. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Christina

 

Istenem, univerzum, a pokolba is, mit művelsz velem?

Kudarcra voltam ítélve.

A lelkem az egekben táncolt, ami őrültség volt, és az egész testem lángolt, szinte tüzelt. Mert imádtam azt a pasit. Imádtam azt a pasit, akit nem ismertem. És ez hülyeség volt. HÜLYESÉG. De nem tudtam megállni.

A kezeim remegtek, ahogy segítettem Vickie-nek a betegfelvételben a Kingsleyben. A hangom elveszett a torkomban.

– Sosem hittem volna, hogy látlak majd elkésni – még mindig kuncogott azon, ahogy remegett a kezem, ahogy berontottam az osztályra.

Azt kívántam, bárcsak beszélhetnék vele. Azt kívántam, bárcsak kitálalhatnék neki arról, mit érzek és mi a fene folyik itt, és hogy mekkora őrültség az, hogy már szerelmes vagyok a srácba, akivel pár napja dolgozom együtt, annak ellenére, hogy tudtam, ennek semmi értelme sincs.

Nem lehetséges. Nem lehettem szerelmes belé.

Szerelem volt. Egy hülye szerelem. Ennél több nem is lehetett.

Szóval miért éreztem úgy, hogy ilyen sokat jelentett?

A hasam kiabált, sikított. Ez a valami okozta fájdalom annyira sok volt, hogy nem tudtam nyugton ülni. Bizsergés és zubogás, a szívem olyan hevesen dobogott, hogy a halántékomban is éreztem.

– Jól vagy, Chloe? – kérdezte Vickie. – Egy kicsit olyan, mintha… nemtom’, furcsának tűnsz ma.

Bólintottam.

– Jól vagyok, köszi.

Vállat vont. Annyiban hagyta, majd folytatta a munkáját.

Elbotladoztam az ebédszünetre, minden egyes percben mosolyogtam, és megadtam mindent a betegeknek, amennyit csak tudtam, de ez a bizsergés őrjítő volt, végig a lábujjaimig. Nem tudom, mi ütött belém, de nem ebédeltem együtt Caroline-nal, egyszerűen nem ment. Egyetlen másodpercet sem bírtam ki ebből, egyet sem.

Szóval nem tettem meg.

Nem tudom, hogy voltam rá képes, de sikerült. Végig azt mantráztam magamban, hogy „tedd meg, csajszi”, éreztem a szívemben és kényszerítettem a lábaimat, hogy egymás után lépkedjenek a folyosón.

Nem tudom, hogy csináltam. Nem tudom, hogy a lábaim hogyan mentek előre, de megcsináltam.

Megérkeztem a Franklin Ward dupla ajtajához, és mély levegőt vettem az orromon keresztül és rávettem magamat, hogy megtegyem. Rávettem magam, hogy besétáljak.

És ott volt. Dr. Hall. Ott állt az osztály recepcióján, egy képernyőre mutatott, ami mögött egy lány ült.

Olyan gyönyörű volt, ahogy még életemben nem láttam őt. Elég gyönyörű ahhoz, hogy kifújjam a levegőt, amit az előbb szívtam be.

Addig álltam ott, amíg meg nem látott, majd vettem még egy lélegzetet, megköszörültem a torkomat és előre léptem. És nem is t’om, mire számítottam. Valami mennybeli szerencsére és arra, ahogy majd a végzet keresztültrombitál a világon, arra késztetve őt, hogy a karjai közé ragadjon, vagy ilyesmi. De nem. Egy fikarcnyi sem történt meg ebből az egészből.

– Segíthetek? – kérdezte, a hangja unott volt.

Csak álltunk ott. Bámultuk egymást.

Idióta voltam. Egy bolond idióta, aki a legnagyobb idiótának érezte magát a világon, amikor csak megfordult a fejében, hogy átsétál ide.

– Én, öhm… – botladoztam előre. – Chloe Stutton vagyok, és én… öhm… elkezdek majd dolgozni… nemsokára… ezen az osztályon.

Hűvösen nézett rám. – Igen – mondta. – Helyettesíti Gina Salzakit – végigmutatott az osztályon. – Megtalálja őt, ha be akar mutatkozni. Csak arra kérem, hogy ne zavarja meg őt a műszakjában.

– Köszönöm – mondtam, ütődött voltam, egy hülye ütődött.

Megerőltettem magam, hogy tovább sétáljak, merthogy azt gondolta, azért vagyok itt, hogy lássam Ginát, és mivel azt gondoltam egy pillanatra, hogy ő azt gondolta, én azt gondoltam. Akármi. Ja, tökfej vagyok.

Gina Salzaki egy ágy mellett állt, és annyira kedvesnek tűnt, ahogy fogta valaki kezét.

Elképzeltem, hogy ez én vagyok néhány napon belül, fogom az emberek kezeit és segítek nekik békére lelni, de az egész dolog annyira furcsának tűnt most. Minden, ami az életről szólt, furcsa volt.

Kint lebzseltem a kórterem előtt, megbizonyosodva arról, hogy képes vagyok elterelni a figyelmemet arról, ami odabent zajlik, felderítettem az egész osztályt és semmi kétségem sem volt afelől, hogy teljesen kipirultam. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem rá figyelnék, ahogy végigsétált a folyosón. Megpróbáltam úgy tenni, mintha én lennék a legnyugodtabb csajszi az egész osztályon, aki alig vette észre, hogy ő volt a pasi a vonatról, akiért meg vagyok őrülve, de poénos volt az egész, és mindketten tudtuk ezt.

A leghalványabb mosolyt villantotta felém, és intett a kezével, furcsán nézett ki, hogy papírmunka volt a kezében és nem a zsebkönyve. Furcsán nézett ki a kórházi világítás alatt, annyira éles volt és hideg.

Aztán ellépdelt mellettem, így könnyű volt ránézni. Sokkal egyszerűbb volt végignézni, ahogy elsétál, mint a szemébe nézni. Amikor is rádöbbentem, hogy hátulról még sosem láttam őt korábban. Egyszer sem, soha.

Még sosem láttam, hogy a haja elölről hátrafelé foltos mintázattá alakul. A fejbőre néhány foltban felvillant a fehéres szürke haja között. Olyan sápadt bőre volt, hogy teljes kontrasztot alkotott a sötét hajával.

Annyira lenyűgöző. Annyira egyedi.

Hajhullás.

Dr. Hall és a hajhullás.

Ekkor Gina megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmemet, megfordultam, hogy ránézzek, tágra nyílt szemekkel, ahogy egész nap néztem.

– Segíthetek? – kérdezte, mire bólintottam.

– Én, öhm… Chloe vagyok… Chloe Stutton.

A mosolya elképesztő volt.

– Chloe! Örülök, hogy megismerhetlek.

A folyosó irányába intett, Dr. Hall irányába, és minden egyes lépéssel kiéleződtek az érzékeim, ahogy közben azt ecsetelte, mennyire nagyszerű az osztály és hogy mennyire fogom imádni, még akkor is, ha néha elég nehéz tud lenni.

Bólintottam. Lefagytam.

Teljesen lefagyva éreztem magam.

– Dr. Hall lenyűgöző – mondta. – Komolyan, elképesztő. Csendes és… erős. De lenyűgöző.

Lefagyva bólintottam.

– Bemutatlak neki – mondta, és azzal a lendülettel be is tolt maga előtt az irodába és bemutatta azt a férfit, aki felemésztette a világomat, teljesen megfeledkezve arról a tényről, hogy pont ő volt az, aki pár perccel korábban kérte, hogy mutatkozzak be Ginának.

– Ő Chloe Stutton – mondta neki. – Helyettesít engem.

– Igen – felelte. – Tudom.

Bámultunk egymásra.

Furcsa. Kínosan éreztem magam.

Ő pedig… semmilyen volt.

A legprofibb mosoly ült az arcán, a tollával megállt a papírja felett és Gina eléggé boldogan vigyorgott, látszólag nem törődve az egésszel, egészen addig, amíg a másodpercek kénytelen-kelletlen csak teltek és teltek, és rájött, hogy valami furcsa dolog történik.

– Nos, én… öhm, körbevezessem Chloe-t, esetleg? – kérdezte tőle, mire bólintott.

– Igen, kérem – mondta. – Üdvözlöm a csapatban, Chloe.

De nem éreztem üdvözölve magam. Idiótának éreztem. Egy hülye idióta, aki nem tudta hová tenni ezt a szerelmet. Többé már nem. És szent kibaszott szar. Komolyan. Kinyitottam a számat és a szavak csak úgy dőltek belőlem, csak kibaszottul kibuktak belőlem.

– Köszönöm, hogy Önnél dolgozhatok.

Köszönöm, hogy Önnél dolgozhatok. Ezt mondtam? Tényleg ezt mondtam?

Mosolygott és integetett. Én is integettem. Integettem és felszívódtam onnan, és Gina is velem tartott, és ha a szégyen sárgára festett volna és nem rózsaszínűre, akkor a nap helyett is erősebben lángoltam volna.

– Ismeri Dr. Hallt? – kérdezte Gina, ahogy sétáltunk.

Vállat vontam.

– Vele szálltam fel reggel a vonatra.

– Menő – mondta. – Úgy tűnt, mintha korábbról ismertétek volna egymást, ennyi az egész.

Nem kellett volna többet mondanom, de muszáj volt. Hangot kellett adnom ki és valóságossá kellett tennem.

– Olvastunk – meséltem neki. – Mármint mindketten, úgy értem. Megmutattuk egymásnak, amit olvasunk. A vonaton.

Elmosolyodott.

– Ez kedves. Néha látom őt könyvekkel. Bár nem beszél róluk – nevetett. – Nem beszél velem igazából semmiről. Talán veled majd más lesz.

Valahogy kételkedtem ebben.

Gina megmutatta a kórtermeket, bemutatott a személyzetnek és sok más Franklin dolgozónak, hálás voltam érte.

Visszamentem a saját osztályomra ebéd után és éreztem az ismerősség pezsgését, annyira kedves és biztonságos volt.

Túlságosan kedves és biztonságos, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni.

Wendy Briars összefutott velem néhány vizit között, ahogy a műszakom a végéhez közeledett. Egy kedves, profi mosollyal odahívott magához, és elmondta, hogy hallotta, hogy kibeszéltem Ginával a dolgokat.

– Mit gondolsz? – kérdezte. – Készen állsz a Franklinre? Azt mondta, egy kicsit… idegesnek tűntél… és ez rendben is van, Chloe. Normális, hogy ideges vagy és nem, vagy biztos abban, hogy az az osztály neked való-e. Tényleg.

Az arca annyira fellelkesült és a kíváncsisága pedig olyan őszinte volt, hogy abban a szent pillanatban nem voltam benne biztos.

Nem voltam biztos benne, hogy tudnám kezelni, hogy annyira közel legyek egy férfihez, aki ennyire… hűvös…

Nem t’om. Még csak nem is a hűvösre gondoltam. Még azt sem tudtam, mire gondoltam.

Vállat vontam.

– Nem vagyok benne biztos – mondtam neki. – Én csak… jól akarom csinálni majd.

– Megértem – felelte. – És ez nehéz munka. Tudom, hogy nehéz.

Körbenéztem az osztályon, ahol annyira másképp éreztem magam, a csapattal, akik miatt azt éreztem, hogy tartozom valahová.

– Eléggé boldog vagyok itt – mondtam Wendynek, ő pedig bólintott.

– És mindenki szereti, hogy itt vagy – mondta, majd elhallgatott. – Mi lenne, ha átgondolnád ezt még egy kicsit? Van még néhány napunk, mielőtt elkezdődne a gyakorlat Ginával a jövő héten. Rhondának adhatom a munkát a Leadon Wardon, ha ez nem felel meg neked.

Tudom, hogy segíteni akart, éreztem.

Annyira éreztem.

Őrülten össze voltam zavarodva, abban sem voltam eléggé biztos, merre menjek.

– Köszönöm – mondtam neki. – Átgondolom majd. Nagyon köszönöm neked.

Mindenem bizsergett és hányingerem volt az Eddingtonba vezető hazaúton. Úgy éreztem, hogy alig állok a lábamon, amikor elkészítettem Liam vacsoráját, amit az ölében fogyasztott el a kanapén, és nem bírtam már tovább. Nem az izgalmat, nem a félelmet, vagy a bizsergést. Nem az őrültséget, amit a srác iránt tápláltam, akit nem is ismertem.

Ennél sokkal többről volt szó.

A többit sem tudtam már elviselni tovább. Nem tudtam elviselni ugyannak az éremnek a másik oldalát. A laposságot, a kiábrándultságot és a semmit.

Mert amiről beszélek most, az az életem Liammel.

Nem volt semmi.

Teljesen másfajta bizsergés kerített a hatalmába, amikor leültem a barátom mellé a kanapéra aznap este és összeszedtem minden erőmet, hogy kimondjam a nevét.

Alig vetett rám egyetlen pillantást, miközben játszott, le sem szarta, amit mondanom kellett neki. Szóval miért is aggódtam annyira, hogyan fogom elmondani neki? Csak kiböktem és megtörtént.

– Ez nem működik, Liam. Elhagylak.

Nem viccelek, nagyjából tíz másodperc telt el, miközben játszott, mielőtt egyáltalán felfogta volna, amit mondtam. Néhányszor rám pillantott, majd nagy, szélesre meresztett szemekkel bámult rám, ahogy kibukott a száján egy ööö?

Talán be kellett volna pánikolnia és megkérdeznie, mi a fenéről beszélek. Talán a fejét rázva követnie kellett volna, miközben egy táskába összepakoltam a legfontosabb holmikat, de az igazat megvallva, nem hiszem, hogy ez fájt neki – annyira mélyen nem, hogy igazán számított volna. Épp annyira élettelen volt ez számára, mint számomra, még csak annyi figyelmet sem szentelt neki, hogy végiggondolja.

Elmondtam már annyiszor neki, mielőtt leléptem, és ő meg esküdözött és elmondta, hogy szeret és annyira kibaszottul ki voltam készülve, hogy szükségem volt arra, hogy rendet tegyek a fejemben. De ő egyáltalán nem bánta. Már abban a pillanatban visszaült a játéka elé, hogy kiléptem az ajtón. Ez a megvilágosodás a fejemben volt az, ami teljesen egyértelmű volt.

Apura vártam, hogy értem jöjjön, bedobta a cuccaimat a hátsó ülésre. Az anyósülésen ültem, miközben hozzájuk tartottunk, és anyu úgy várt rám, mintha egy lesújtott érzelmi roncs lennék, de nem voltam.

Sokkal inkább fel voltam pörögve egy férfi miatt, akivel féltem együtt dolgozni, mint amiatt, hogy elveszítem azt a férfit, akinek azt mondtam, hogy örökre elköteleztem magam mellette.

Letelepedtem a régi hálószobámban Beanoval, a collienkkal, farkával csóvált a lábamnál. Felhívtam online a vonatmenetrendet, mire fájdalom hasított belém. Egy ijedt fájdalom, ami a húsomig hatolt, mert Halsey egy másik vonalon volt. Semmi köze nem volt a Redwood vonalhoz.

És semmit sem tudtam kezdeni a vonaton utazó idegennel. Se egy pillantás, se egy tekintet, se egy borzongás.

Nem számított, mi történt a reggeli ingázások közben.

Dr. Hall nem lesz ott.