50. - 51. - 52. Fejezet

 

50. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Hannah& Jane

 

Olyan sok érzelem keringett, kavargott bennem. Sérelem és szerelem és gyász, és megkönnyebbülés. Nem tudtam elég erősen csókolni. Nem tudtam elég gyorsan letépni róla az öltönyt. A kezeim teljesen ellentétei voltak az erősnek és botladozónak. Mindkettő egyszerre.

Nekitolt a pultnak, és a maradék szendvicsek nekinyomódtak a borospalackoknak, csörömpölve és zörögve.

Mint a szívem.

A szívem is csörömpölt, zörgött.

Izzott a bőröm, a szája forró volt, a légzése szapora, és az enyém is, kezeink nehezek és ádázak. Vele mindig ádáz voltam. Felemelt a pultra, a szendvicsek meg szerte szét repültek. Az ujjaim belesüllyedtek a rakás tányérba és a hátam ívbe hajlott, a combjaim remegtek, ahogy széttártam őket, ő meg lecsúsztatta bugyimat. A melleimet harapdálta, majd miközben én nyögdécseltem, a fogai a mellbimbómra zárultak, húzta, szorította őket. Végigcsókolta a sebhelyemet, tiszta élvezettel kényeztette a tökéletlenségeimet, majd olyan közel nyomta a csiklómhoz az ajkait, hogy semmi mást nem tudtam tenni, csak a szájába nyomni magam még többet követelve. Átkozottul többért könyörögve.

Szívni kezdte a csiklómat, ajkai simogattak, nyelvével körkörösen mozgott, olyan ritmusban, ami megőrjített, ahogy vonaglottam. Igen. Igen. Ördög és pokol, igen.

Lábaimat a nyaka köré szorítottam, mint a satu, de nem számított. Ő irányított, nála volt a hatalom, az erő a tomboló szerelmemben. Mert dühös voltam. Dühös voltam, amiért kizárt. Dühös voltam, amiért oly erősen próbált hátrahagyni. Dühös voltam, amiért nem válaszolt, amikor kerestem. Szóval, így el is mondtam neki. A szenvedélyben megtaláltam a hangom.

– Logan, mi a faszért nem hívtál meg a temetésre?

A szemembe nézett, és tekintete mintha le lett volna zsaluzva, még a testem iránti vágyán át.

– Mert egy temetés semmit nem jelent, Chloe. Azt hittem csak én leszek meg a koporsó. Ez csak egy rituálé, amit az emberek kifényeznek, mint egy cirkuszi látványosságot.

 De nem. Nem az volt. És ő tudta. Tudtam, hogy tudta. Még a felépített falai mögött is láttam, hogy tekintete nem tudja elrejteni az igazságot, noha szavaival mégis megpróbálta.

– Tudod, hogy ez marhaság – mondtam. Tudod, hogy jelent valamit. Ma érzeted.

– Leszarom, mit éreztem ma – morogta felém. – Most csak téged akarlak érezni.

Ismét felvette a ritmust, én meg ismét elmerültem az érintésében. A hajába kapaszkodtam, miközben ő a nyelvével csapkodott a csiklóm körül. A fején lévő foltok, olyanok voltak, mintha selymet simogatnék, éppen ahogy ajkai is selymes érintést hagytak a testemen. Nem tudtam visszafogni magam, egyetlen másodpercig sem. Hangosan felnyögtem, az orgazmus hullámait meglovagolva ziháltam és remegtem, az idegvégződéseim szikrázva zizegtek. És Logan nem állt le. Még akkor sem, amikor az érzékeny csiklóm érintésétől csillagokat láttam, nyelve akkor is tovább kutakodott, egyre mélyebben nyomult belém. Belém tolta három ujját, egyet a fenekembe, és ezúttal az ágyékom oda nyomtam hozzá, tenyeremmel szétlapítottam a pulton szerteszét heverő kenyeret és eperlekvárt.

Bassza meg! Bassza meg!

Nem volt gyengéd, miközben egyre jobban tágított, tekintetét még soha nem láttam ennyire sötétnek, mint most, ahogy rám nézett, miközben nyelve továbbra is a csiklómat ostromolta. A fejem hátra vetettem, amikor a második orgazmus végig söpört rajtam, remegve és reszketve lovagoltam meg a hullámait.

– Remélem, készen állsz egy kibaszott hosszú éjszakára – mondta, miközben nyelve tovább dolgozott rajtam.

Persze, hogy készen álltam az éjszakára, sőt egy egészen hosszú örökkévalóságra vele, Logan Hall-lal. És ezt meg is mondtam neki. A szemébe néztem, hangomban szenvedély csengett.

Egy kibaszott hosszú életre is készen állok veled, Logan.

És akkor megéreztem, megláttam, tudatosult bennem. A változás a tekintetében, a tartásában. Teste megfeszült, pillantása még sötétebb lett, és a benne tomboló óceán igazi hurrikánná változott át. Nem fogtam fel, nem értettem. De nem is hagyott rá esélyt, hogy megértsem, mert keményen nyomta belém az ujjait, majd még két ujját a fenekembe. Nem tudom, hogy hogyan voltam képes rá, de még jobban felhúztam a lábaimat a pulton, olyan szélesre tárva a combjaimat, amennyire csak tudtam. A puncim teljesen feltárva előtte, minden fikarcnyi intimitásom dugába dőlt, mert akartam ezt, le akartam mezteleníteni magam előtte. És akkor egy teljesen más szintű meglepetésben volt részem. Tenyerével rácsapott a csiklómra. Az éles, csípő fájdalomtól megugrottam.

– Ajánlom, hogy jó kislányként viselkedj ma este, Chloe. Mindent el fogok venni tőled és megtartom magamnak. Az enyém leszel.

– Már a tied vagyok – mondtam lihegve.

Megint rám csapott, tetszett. Élveztem, még akkor is, ha fájt. Tetszett a tekintetéből áradó sötétség.

– Még – suttogtam.

– Kibaszottul örömmel – mondta, majd végig húzta nyelvét a szeméremajkaimon, megpöckölte a csiklómat, majd keményen rám csapott. Remegve szitkozódtam, de imádtam, ahogy az éles fizikai fájdalom a lelkemben dúló fájdalommal vetekedett. Még egyszer rám csapott és én nyögni kezdtem, majd ezt egy újabb követte, amit én egy tolással és szitkozódással jutalmaztam. Nem ismertem ezt az oldalamat, a szükség és a vágy teljesen más szinteket öltött bennem, egyenesen a lelkem legmélyéről.

Ez nem az az édes kis pattogóbogaram Chloe Sutton volt, aki rámosolygott a világra, ez egy teljesen más oldalam volt. Az a Chloe, aki élvezte a durvaság mélységeit, a fájdalom hullámait, és még mindig epekedtem a szerelemért, amit Logan karjaiban éreztem.

– Puszild meg, hogy ne fájjon – mondtam, ő pedig vigyorgott, majd apró, gyengéd csókokkal hintette körös-körül a puncimat, a csiklómat. Felegyenesedett, a mellkasa csodásan festett, az oldalán húzódó sebhely csak még pompásabbá tette. Imádtam őt így, a nagysága lenyűgözött.

Kicsatolta az övet, letolta a nadrágját és az erektől duzzadó farkán már ott csillogott az előnedv. Egyetlen lökéssel bennem volt, olyan keményen és mélyen fogadtam magam, amennyire csak tudtam, miközben hangosan felnyögtem, ahogy az édes élvezet pontját érintette. Istenem, mennyire szerettem, mennyire imádtam ezt a férfit.

– Szükségem van rád – suttogtam. – Bassza meg, Logan, szükségem van rád.

– Nem igaz – mondta, majd olyan vadul csókolt meg, hogy alig kaptam levegőt. Addig nem élvezett el, míg le nem vett a pultról. A dereka köré fontam a lábaimat, ajkaink összetapadtak, miközben felvitt. Lehunytam a szemem, ahogy elhaladtunk Jackie szobája mellett, mert nem akartam, hogy a gyász egy újabb tüskéje átdöfje a boldogság burkomat.

Ledobott az ágyra és pillanatokon belül a térdeim a vállamat súrolták, heréje a seggemnek csapódott, miközben farkát mélyen belém tolta. A cickóim fel-le ugráltak, ajkaim szétnyíltak, miközben rám bámult. Valósággal belém látott. A jelenlegi énem. A nőt, akivé váltam, magabiztos és határozott, hogy azzal a férfivel legyen, akit szeretett. Mert így volt. Ez a nő voltam. Mást már ezzé a nővé váltam. A nő, aki irányította a saját sorsát, aki átadta a testét Logannek, aki elvett tőle mindent. Ő is nekem adta a teljes lényét. Felkiáltottam, ahogy farka a G-pontomat súrolta, érzékeny és őrjítő volt egyszerre. Szitkozódott, miközben belém élvezett, karizmai megfeszültek, ahogy a feszültség elhagyta a testét. Azt gondoltam, hogy ennyi volt, amikor a teste rám hanyatlott, de nagyot tévedtem. Tovább csókolt, testünk összesimult, izzadtságunk összekeveredett, továbbra is simogatott, csábított, szeretgetett, míg teljesen elveszítettem az időérzékem és elmerültem az érzékekben. Úgy éreztem órák teltek el, a testem remegett és rázkódott, ahogy az bizsergés tovább folytatódott. Tudtam, hogy mi következik, amikor újra elhelyezkedett fölöttem, és vágytam rá, akartam. Keményen. És ő meg is adta nekem azt, amire vágytam.

A farka egyetlen határozott döféssel hatolt a fenekembe, és most egy teljesen másfajta nyögés szakadt ki belőlem. Teljes súlyával rám támaszkodott, ahogy kényszerített, hogy magamba fogadjam, és imádtam, ahogy a fájdalommal keveredett a mennyei érzés.

Igen.

A hangom most abszolút nem hasonlított az édes ki Chloe hangjára, aki még többre vágyik.

Igen. Olyan volt, mintha más élőlény lennék. Igen! Tekintete olyan sötét volt, mint egy feneketlen verem, ahogy belém nyomult. Igen! Még!

Fájt, amikor még durvábban lökött és még jobban kitöltött.

Még!

Felszisszentem, amikor tempót váltott.

Még!

– Adok én még neked – mondta, majd oldalra döntött és eddig nem ismert keménységgel dugott. Átkarolta a testem, kezét a lábaim közé csúsztatta, és ezúttal ördögi volt minden mozdulat. Három ujja a puncimba merült, miközben a seggemet ostromolta. Beleszédültem, ahogy a fájdalom élvezetté alakult. De akkor is tovább mantráztam, még többet akartam.

Még! Mindig többet akarok tőled, Logan!

És akkor elélvezett, kihúzta ujjait belőlem és a csiklómat izgatta, ezzel átlendített a csúcson, miközben megtöltött a spermájával. Ott és akkor s mennyekben éreztem magam. Mindketten levegő után kapkodtunk, mindketten kifulladtunk, ahogy legördült rólam. Ezúttal nem jött vissza, csak bámult a plafont, mélyeket lélegzett.

– Komolyan mondtam. Mindig többet és többet akarok.

Felkönyököltem mellette, de ő még mindig a plafont bámulta, azok a kibaszott falak még mindig álltak. És akkor megláttam, úgy tornyosult az éjjeli szekrényén, mint valami monumentális szobor. Egy hatalmas üveg inzulin. Felismertem, mert hetekkel ezelőtt láttam a fürdőszobai szekrényben, de akkor nem fordítottam rá túl nagy figyelmet. Nem értettem. De most már mindent értek. Ezt teszi veled az ápolás, felnyitja a szemed nagyon sok új dologra. Szétszórt és elharapott beszélgetések, amelyek a legtöbb embernek nem jelentettek semmit.

Szóval, hogy csinálnád? Ha meg kellene tenned? Mivel csinálnád?

Inzulinnal, a legtöbb ember ezt válaszolná, a nővérek, mindig inzulint mondtak. Logan észrevette, hogy mit nézek, de egy szót sem szólt.

– Kérlek, mondd, hogy nem akartad… – kezdtem bele, de nem szólt semmit. – Tudom, hogy nem vagy cukorbeteg. Kérlek, mondd, hogy nem akartad megtenni.

De megakarta. Lerítt az arcáról. Logan Hall azt tervezte, hogy véget vet az életének egy inzulin túladagolással és nem senkinek egy szót sem szólt.

– Igazam van, ugye? Arra akartad használni, hogy végezz magaddal?

– Nem az, amire gondolsz – mondta végül, de az arca másról árulkodott.

Közelebb húzódtam hozzá, szemeimben könnyek csillogtak. A gyomrom görcsbe rándult, rosszullét kerülgetett, a szívem jobban zakatolt, mint bármelyik kibaszott orgazmus alatt.

– Hogy hogy nem az, aminek látszik? Mi? Komolyan, Logan, csak mondd el! Könyörgöm, kurvára mondd el az igazat!

Rám szegezte sötét tekintetét, állkapcsa feszesen összeszorult.

– Mint már mondtam, nem az, amire gondolsz.

A fejemet ráztam, a pánik kezdett eluralkodni rajtam, próbáltam felfogni, hogy valaki olyant, mint Logan Hall az anyja elvesztése úgy fel tudjon emészteni, hogy képes legyen az öngyilkosságra. Mert érteni értettem, hogy szétszakította, de ez lett volna az utolsó dolog, amit az édesanyja akart volna. Mert ez lett volna az utolsó dolog, amit egy ilyen stabil lábakon álló férfiból, mint ő, kinéztem volna.

– Kérlek, mondd, hogy letettél eme szándékodról – mondtam. – Az anyukádat összetörné egy ilyen.

Nevetni kezdett, valósággal kiröhögött. Olyan hideg, jeges nevetéssel, amely a csontomig hatolt.

– Azt hiszed, hogy ez az anyámról szól? Komolyan?

Hülyének éreztem magam, ahogy ránéztem, orcáimon pír jelent meg, mint a naiv kis Chloenak.

– Nem tudom, hogy mi más…– próbálkoztam, de a nevetése elhalt, szemei könnyektől csillogtak, még akkor is, ha kibaszottul keményen próbálkozott, hogy megállítsa őket.

– Ez nem anyámról szól, Chloe, hanem rólam.

Elhallgatott, hangja elakadt, és a gyomrom akkorát fordult, mint, amikor tisztában vagy vele, hogy valami borzalmas következik. Valami őrületesen, eszement rossz. Sóhajtott, újra a plafont bámulta, szaggatottan vette a levegőt.

– Mondd el – suttogtam. – Kérlek, Logan, csak mondd el.

Hatalmas levegőt vett, mielőtt megszólalt, és tartotta magát, addig, míg nem nézett a szemembe.

– Nem Anyáról van szó, hanem rólam – mondta megint. – Én haldoklom, Chloe. Kibaszottul haldoklom.

 

51. Fejezet

LOGAN

 

Fordította: Shienna

 

Tudtam, hogy mi következik. Hátrakúszott az ágyon, az arca sápadt és a szája tátva, miközben a fejét ingatja.

– Nem… nem, Logan.

– De – mondtam. – Beteg vagyok Chloe. Szomorú, de igaz.

A fejét jobban ingatta és megjelentek a könnyek is.

– Nem… nem lehet….

Összetörte a szívem, hogy így látom, annyira elveszve a bánat pánikjában.

– De, édesem – mondtam neki. – Lehet. CLL-em, Krónikus Limfocitás Leukémiám van. A nagy kibaszott C újra megjelent, hogy mindent végigcsináljak még egyszer.

Bennakadt a levegője és a mellkasát szorongatta.És aztán csak sírt. Zokogott. Összetörten mellém jött az ágyra. Nem mozdultam. Meg sem próbáltam jobbá tenni, mert ezt nem lehet. Ezt a sokkot vagy fájdalmat nem lehet tompítani. Krisztusom, ezt elég jól tudtam.

Percek teltek el, miközben megpróbálta megemészteni az igazságot. Sikerült szabályoznia a légzését, de a szemei még mindig rettegéssel voltak teli, mikor rám nézett.

– Ugye tudnak neked segíteni, igaz? Mit fognak csinálni? Úgy értem, hogy le tudják lassítani, igaz? Igaz? Milyen kezelést fogsz kapni?

Hetekkel ezelőtt el kellett volna mondanom az igazat. A fájdalma sokkal rosszabb lett a késlekedésem miatt.

– Nem fogok semmilyen kezelést kapni – mondtam. – Végeztem ezzel, Chloe. Nem csinálom még egyszer végig az egészet. A rák elterjedt. A vérkép egyértelmű, és nem érdekel, hogy többet megtudjak, vagy kezelést kapjak, vagy elgondolkodjak az életen, az univerzumon és mindenen. Ezúttal végeztem.

– De jól vagy….

– Mindig jól nézek ki, pattogóbogárka. Mindent megteszek, hogy összeszedjem magam. Mindig is ezt tettem, és ezt is fogom.

Ez volt az igazság. Igyekeztem az energiaszintemet fenntartani és a fájdalmat pedig figyelmen kívül hagyni. Igyekeztem mindig arra koncentrálni, amit csináltam. Anyukámról és az osztályon lévő emberekről való gondoskodás elterelte a figyelmem a lehetséges tünetekről és a rutinvizsgálat eredményeiről. Egészen eddig. Míg az utolsó abnormális számokat nem mutatott és további tesztekre hívtak be.

– Tényleg rendben van – mondtam neki. – Már nem félek, többé már nem. Évek óta olyan antiszociális vagyok, amennyire csak lehet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a pocsék genetikám miatt ne epekedjenek utánam, mikor már nem leszek velük – szünetet tartottam. – Míg te nem jöttél.

A szemei szenvedéllyel villantak. Tele harccal.

– Nem csak addig – suttogta. – Miért gondolod, hogy senki le se tojja mi van veled, Logan? De igen! Nézd meg ma ezeket az embereket! MINDENKI törődött veled, csak te nem akarod látni! A munkahelyen dolgozok is törődnek veled. A BARÁTJUK vagy, még akkor is, ha nem akarsz ilyenekre gondolni.

Gyűlöltem a belém hasító szúró fájdalmat, gyengéd szívem reagált a szavaira. Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta.

– És nem csak ez, de NAGYON SOK embernek segítettél. Olyan sok embernek azon az osztályon! Sok családot inspirálsz, és orvost és nővért és ENGEM, Logan. Te inspirálsz engem!

– Segíteni fogok az embereknek, amíg tudok. Addig nem adom fel a munkám, amíg nem muszáj.

– És aztán? Huhh? – Szemei fájdalommal telin csillogtak. – Egy nap majd hazajössz és egy túladagolással kitörlöd magad?

Utáltam, hogy mennyire szánalmasan hangzott a tervem hangosan kimondva.

– Nem egészen így képzeltem el…

Megrázta a fejét.

– Ne tedd ezt. Csak ne tedd.

Egy vállrándítással felemelte a kezét.

– Legalább nézd meg, mit mondanak. Legalább nézd meg, mit tehetnek.

Sóhajtottam.

– Már végig jártam ezt. Ismerem a történetet. A genetikám egy nagy szarkupac, nagybácsik, nagynénik, nagyszülők…Anya…Én. Mindannyiunkat eltörölt, édesem, ez mindig csak idő kérdése volt.

Még mindig a fejét rázta.

– Te ezt nem tudjatod!

Egy szomorú kis kuncogást adtam ki.

– De igen Chloe. Realista vagyok, elég jól tudom.

– Nem vagy realista – mondta nekem, a hangja elég erős volt, hogy megborzongjak, szemei ragyogtak az igazságtól. – Nem vagy realista, Logan, esküszöm az Istenre, hogy nem. Fatalista[1] vagy.

– És hiszel az egyszarvúakban és a mesékben, valamint az éteri erőben.

Meg se rezzent, még egy szívdobbanásnyit se.

– Dehát te is – mondta. – Valahol mélyen legbelül, te is hiszel valamiben.

Nevettem.

– Gondolod?

Bólintott.

– Tudom.

– Akkor szerintem egyáltalán nem ismersz.

Most rajta volt a sor, hogy nevessen.

– Talán csak jobban ismerlek, mint te saját magad.

Kinevettem.

– Akkor az elmúlt hetek elég éleslátóak voltak.

– Igen – mondta. – Azok voltak.

A negatívitás lüktetését éreztem közvetlenül a bordáimon. Nem akarja bevenni ezt a sok marhaságot.

– Mondd édesem – mondtam közelebb araszolva. – Mondd meg honnan származik ez a hihetetlen éleslátás.

Nem hangoztam seggfejnek, és nem is akartam az lenni. A hangom nyugodt és rekedtes volt, elszakadva az érzéseimtől, mint egy vonat kocsi, ami nem volt rögzítve. Az inzulin üveg mögötti könyvkötegre mutatott.

– Ott – mondta. – Onnan származik.

Nem tehettem róla, de megemeltem az egyik szemöldököm.

– Regényekből?

Bólintott.

– Igen. A regényekből. A Mythago Wood és a Lavondyss-ból, valamint a Dion Fortune regényekből. A Mester és Margaritából és a The Initiate and Stonehenge-től.

– Ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy miben is hiszek. Ez csak egy hobbi, semmi más.

– Nem igaz – mondja. – Érzem. Ha te nem is, én látom benned azt a kis szikrát, amikor a történetekről mesélsz. El tudlak képzelni kisfiúként, aki együtt fut azokkal a karakterekkel az útjuk során, és tudja, csak tudja, hogy volt ott valami.

Erre emlékszem. Eszembe jut a képzeletem, mely kisfiúként szabadon szárnyalt, a fejem körül lebegett míg a túlvilágra, a varázslatra, és a sorsra, és minden őrült szarra gondoltam, ami a hideg, kemény világ felszíne mögött lehet, amelyben minden nap élünk.

De tévedtem. Sok ember halálát kísértem figyelemmel és az idő múlásával egyre jobban megsemmisített. Nem adta fel a beszédet.

– Úgy gondolod, hogy a sorsnak egy aprócska utalása sem volt abban, ahogy találkoztunk, Logan? Ugye? – A szemei tele voltak élettel. – Hogyan találkoztunk egy random vonaton és véletlenszerű történeteket olvastunk, és hogyan jöttünk rá, hogy ugyanazon a helyen dolgozunk, ugyanazon az osztályon? – Éreztem a hitébe vetett erejét, amikor szünetet tartott. – A szerinted nem volt kész őrület, mikor kiderült, hogy a Moon Magic a kedvencünk, a világ összes regénye közül?

– Véletlenek – válaszoltam – A valóság tele van vele.

– HÜLYESÉG – vágta rá.

– IGAZSÁG – vágtam vissza, majd talpra álltam megragadtam a hálóköntösöm és megkötöttem.– És tudod, mi más még az igazság, Chloe? Az igazság az, hogy ez nem a te kibaszott problémád. Nevetségesen fiatal, inspiráló nő vagy, elképesztő élet áll előtted. A szeretet és boldogság egész óceánja áll előtted, és én nem leszek ennek a része. Nem lehetek a részese ennek. És most már tudod, hogy miért.

– Azt akarom, hogy a szeretet és a boldogság óceánja veled legyen – mondta, és nyugodt volt. Kibaszottul nyugodt.

– Szükséged lesz egy vitorlásra, hogy átkelj rajta, nem egy óceánjáróra, sajnos.

– Nem érdekel – vont vállat. – Veled akarok átkelni rajta.

Igazsága mámorítóan egyszerű volt. Olyan tiszták voltak a szavai.

– És ezért nem mondtam el neked – mondtam. – Tudtam, hogy nem fogsz elsétálni, főleg nem azok után, hogy az anyámmal lefolytattad azokat a beszélgetéseket. Tudom, hogy megígérted neki, hogy mindig mellettem leszel.

A tökéletesség volt a rólam kialakított képe, az erő a szemeiben koronázásra méltó.

– Ez nem az édesanyádról szól – mondta. – Hanem rólam.

---

[1] fatalista: a végzetben, az előre elrendelt sorsban hívő, abban megnyugvó ember

52. Fejezet

CHLOE

 

Fordította: Shienna

 

Annyi válasz a megannyi kérdésre egyetlen egy apró magyarázatban, a kirakós darabjai a helyükre kerültek és minden kristálytiszta volt. Logan haldoklott. Lassan, gyorsan semmi különbség nem volt közötte, ez maga volt a tény. Bassza meg, az univerzum. Bassza meg. Egy pillanatra sem fogtam vissza a szavaimat. Nem is kezdtem el tőle hátrálni azzal az őrült elvárásával, hogy legyen szép napod, de már nem akarlak megismerni.

– Úgy értem – mondtam neki. – Te vagy az inspiráció, és én szeretlek, és a szeretet és boldogság óceánja olyan rövid lehet, mint az átkelés, de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé fontos vagy kevésbé értékes. Ha valami akkor ez értékesebbé teszi. Bizonyos szempontból minden pillanatot értékesebbé tesz.

– Elment az eszed – válaszolta. – Fiatal vagy és egy egész élet áll előtted.

Vállat vontam ahogy szoktam.

– És lehet, hogy holnap elüt egy átkozott busz, ki tudja?

– Azt akarod mondani, hogy amikor levegőért kapkodok majd, becsövezve, mint az anyám, huszonévesként kitörlöd majd a seggem, mikor a barátaid mind bugiznak a parketten minden este.

– Feláldoztál volna egy percet isanyukáddal, mikor már a végét járta? Inkább máshol lettél volna? Bárhol máshol a világon?

Ekkor megállt. Megállt a mászkálásban.

– Nem.

– Akkor miből gondolod, hogy én máshol lennék, ha eljutunk erre a pontra?

– Ha?

– Igen – mondtam. Ha. Semmi sem biztos az életben.

Hallottam Weobley nagyi hangját, mikor régi bölcsességeket osztott meg velem, és hangosan el is mondtam.

– A pillanat most van. Mindig a jelen számít. Nem a múlt felelevenítéséről vagy a jövő megálmodásáról szól, ez az itt és a most számít. Élvezz minél több ilyen pillanatot, mert soha nem jön el kétszer ugyanaz, kedvesem.

– Kedves kis mantra, honnan vetted?

– A nagyimtól – mondtam neki.

– Jó neki.

Ránéztem az arcára, a határozott állára és a fájdalom sötétjére a szemeiben. De volt ott még más is. Csak egy tipp, de láttam. Éreztem. Eljutottam hozzá. Valamelyik részem elért hozzá, és valahol a sötétségben egy apró kis fényesség csillogott, egészen mélyen benne és egyenesen felém nyúlt. Csak még nem tudta. Nem hagyta volna magát, hogy tudjon róla.

– Hány embert veszítettél már el – kérdeztem tőle? – Úgy értem az életedben?

– Túl sokat – vágta rá.

– És hányuknál sajnáltad, hogy egyetlen másodpercet is velük töltöttél?

– Hagyd abba – mondta. –Nem érvelhetsz ellenem.

Érv, azt a szót használta érv.

– Ha ez fordítva történik és engem holnap elüt az a busz kifelé menet és a Franklin Ward-ba kerülök, oxigéngépre kötve, miközben a szerveim leállnak, elsétálnál tőlem, hogy majd később találkozunk? Hé? Megtennéd?

– Persze, hogy nem – vágta rá. – De ez más.

Más. Más Más.

Minden mindig átkozottul más volt. Csakhogy nem volt az. Pontosan ugyanaz volt. Szerettük egymást.

Nevezzük sorsnak vagy végzetnek vagy véletlennek, vagy két embernek több közös vonása van, mint amit valaha is sejthetnének, keveredve a mérleg másik oldalán lévő dolgokkal, mint a furcsa mágnesek, amelyek nem tudnak külön maradni… ez nem tett semmilyen különbséget. Szerettük egymást. És ez nem ment sehova. Örökké. Felkeltem az ágyról és odasétáltam hozzá a köntösében, még mindig meztelenül, könnyekkel az arcomon, a szívem tele volt fájdalommal… de a lábaim nem álltak meg egy pillanatra sem. Közvetlenül odamentem hozzá és a kezeimet a mellkasára tettem.

– Az öröm egy apró másodperce megér egy életet – mondtam. – Azt akarom, hogy minden egyes másodpercet veled tölthessek, ami nekem jut. Minden nap minden egyes másodpercét.

– Elment a józan eszed – mondta, de a hangja kétkedő volt. – Halvány lila fogalmunk sincs, hogy hány másodpercem van hátra.

– Derítsük ki – mondtam neki, emlékeztem a hetekkel ezelőtti szavaira. – Egyszerre csak egy napot élvezzünk, igaz? Az árnyékok mindig várni fognak az árnyékban.

– Ez az én szövegem.

Megcsíptem. Sikerült mosolyognom.

– Szeretlek Logan. Milliószor elmondhatom, de nem számít. Továbbra is szeretni foglak.

Nevetett, igaz egy kicsit, de nevetett.

– Sokszor hallottam már ezt a szöveget a csinos kis seggeddel a pácienseim székéből.

– Még rengetegszer fogod hallani – visszanevettem rá. – Szóval mit szólnál, ha hagynád a balsorsot egy percre, és hagynád, hogy egyszerre csak egy napot élvezzünk?

És hallgatott rám. Hála Istennek, végülhallgatott rám. Kinyújtotta a kezét és magához húzott, lelkesedése isteni volt. A legnagyobb dolog, amit valaha az életemben éreztem.

– Hogyan utasíthatna el valaki valaha egy ilyen kis hihetetlen pattogóbogarat, mint te?– mondta és a szívem felszabadult.

Még a hideg, kemény sokkban, fájdalomban és a bassza meg az univerzumban, az univerzum bassza meg még mindig mosolygott. Mindkettőnkre lemosolygott, kettőnkre Loganre és rám. Mert ez a szerelem. Legyen szó akár egy partról, mikor a lábujjad beledugod a tengerbe, vagy mikor kerekesszékkel megmászol egy hegyet, vagy reggelit eszel a barátod ingjében, ezek a pillanatok számítanak. Az öröm minden egyes pillanata jelenti az életet. És átkozottul biztos voltam, hogy még sok ilyet fogok látni Logan Hall-lal.