15.- 16. Fejezet

 

15. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Christina

 

Hibát követtem el.

Megengedtem, hogy a saját mélységes megdöbbenésem az ellenkező irányba taszítson, és ezt éreztem is.

Amit mutattam Chloe Stuttonnek, amikor ideges lépésekkel arra vállalkozott, hogy belép az osztályomra, az nem professzionalizmus volt. Ez csak a látszata volt a professzionalizmusnak. Semmi melegség vagy üdvözlet, csak hidegen odavágtam.

Nem volt mosoly az arcomon és nem volt semmiféle „Üdvözlöm, Chloe. Nagyon örülök, hogy megismerhetem.” Semmiféle „Chloe, üdvözlöm itt, a csapatban. Már találkoztunk a vonaton, üdv.”

Jóvá szeretném tenni.

Visszafognám a mélyen bennem tomboló forgószelet, és úgy üdvözölném őt az osztályon, ahogy bármelyik másik, új kollégával tenném.

Azon a reggel még több „hello” -t mondanék neki a vonaton, ezt mondtam magamnak, miközben leültem a szokásos helyemre és kivettem az irattartómat az aktatáskámból.

Szép új világ.

Elmosolyodtam ezen. Úgy érzékeltem, mintha Chloe Stutton egy vadonatúj részem lenne. Egy édes arc tűnne fel a Franklin Wardon, csak úgy, mint a vonaton.

Csakhogy nem szállt fel a vonatra Eddingtonban. Ugyanazok az arcok jelentek meg a vágányon, de ő nem volt ott.

A lángoló pánik idegesítő volt, csak úgy, mint minden más ezzel a lánnyal kapcsolatban. A szívem elkezdett püfölni, a szám kiszáradt, utáltam ezt. Utáltam, hogy milyen érzéseket keltett bennem.

Talán beteg ma, vagy átszervezte a beosztását egy másik műszakba? Bármi lehetett. Bármi a világon.

De valahogy tudtam, hogy nem erről volt szó. Valahogy tudtam, hogy ennél több van a háttérben.

Ez már újfent nevetséges volt. Teljes mértékben nevetséges. Nem érdemlek mást, csak azt, hogy magamban átkozódjak.

Felértem az osztályra, belesüppedtem a szokásos rutinomba, és oda koncentráltam a figyelmem, ahová kellett, messze attól a hülye csilingeléstől, ami Chloe Stutton körül vibrált a fejemben.

Leszámítva azt, hogy képtelen voltam rá, igaz? Az a hülye kis csilingelés továbbra is vibrált.

Wendy Briars koradélután bejött az irodámba, a szokásos, papírokkal teli irattartójával és a szokásosan feltett napi kérdéseivel, nekem pedig annyiban kellett volna hagynom az egészet – csakhogy nem tettem. Az a nevetséges apró részem felfedte magát, mielőtt be tudtam volna fogni a száját.

– Chloe Stutton kedves lánynak tűnik. Mikor költözik át a Kingsleyről? – kérdeztem.

Wendy arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott.

– Oh, igen, Chloe – megállt egy pillanatra. Határozottan megállt. – Egy kicsit… bizonytalanabb lett a tegnapiak után. Nem igazán biztos abban, hogy készen áll arra, hogy ezen az osztályon dolgozzon. Azt hiszem, Rhonda Freemant fogjuk áthelyezni a Leadon Wardról helyette. Nagyon jó.

– Bizonytalanabb? – kérdeztem, és éreztem, ahogy szó szerint megfagy a vér az ereimben.

– Igen, bizonytalanabb.  Örülök, hogy átmerészkedett ide, hogy maga tapasztalja meg, milyen érzés itt lenni.

Ez nem bizonytalanság volt, amit Chloe az új szereppel kapcsolatos kötelezettségvállalással szemben érzett, tudtam ezt.

Ez én voltam.

– Ne aggódj – mondta Wendy. – Rhonda is nagyon tehetséges, fantasztikus lesz.

De én nem akartam Rhonda legyen az. Chloe Stuttont akartam.

– Chloe volt az első választásod – mondtam. – Miért döntöttél így?

Wendy arca felélénkült.

– Oh, Chloe egy ragyogó kis csillag. Tényleg az. Találkoztál vele, igaz? Egy meleg ragyogás ez a lány. Emellett lelkiismeretes és elhivatott is. Tényleg azt gondoltam, hogy egy drágakő lehetne itt – egy kis szünetet tartott újra. – Nagy kár érte, igen, de Kingsleyben is nagyszerű munkát végez. Boldogok lesznek, hogy továbbra is ott marad és számíthatnak rá.

Ezt nem vontam kétségbe.

– Megmondtad már Rhondának? – kérdeztem. – Tisztában van a helyzetével?

Wendy megrázta a fejét.

– Még nem. Volt egy megbeszélésem, ahol a személyzetet értékeltük, ahol beszéltünk a lehetséges osztályváltásokról, de erről a pozícióról még nem tud. Adok Chloénak néhány napot, hogy biztos legyen a döntése, de ahogy láttam őt tegnap, egészen biztos vagyok abban, hogy ott marad, ahol van.

Felöltöttem a profi mosolyomat és megköszöntem, hogy bejött hozzám. Figyeltem, ahogy Wendy feláll, hogy távozzon, az a nevetséges, lángoló pánik kigyúlt a mellkasomban, és most is ő győzött. Felemelte az arcát és kikövetelte magának a pillanatot, mielőtt egyáltalán esélyem lett volna elcsitítani.

– Chloe bent van ma? – kérdeztem. – Ő, öhm… általában ugyanazon a vonaton van reggel, mint amelyikkel én is utazom, és nem hiszem, hogy ma ott lett volna.

Nem hiszem? Úgy hangoztam, mint egy komplett seggfej.

Wendy biccentett egyet a fejével.

– Igen, azt hiszem, bent van. Nagyon is biztos vagyok benne, hogy láttam őt ma reggel. Nehéz szem elől téveszteni az arcára kiülő ragyogó mosolyt, bárhová is megy.

– Köszönöm – mondtam, majd integetve kiment.

Hagynom kellett volna, tudtam ezt. Szóba sem jöhetett, hogy valaha is meg kellett fontolnom azt, hogy közbeavatkozzak egy kórházi szituációba, csak azért, mert teljesen megbolondultam egy lányért, mert nem volt ott reggel a vonaton, de a lángoló pánik ismét idiótát csinált belőlem és felemésztett belülről.

Leellenőriztem a beosztásom és volt egy rövid szünetem a következő időpontig. Attól a pillanattól kezdve elátkoztam magam, amikor felálltam, de mentem tovább, tudattam Ginával, hogy néhány percre kint leszek.

Jó ideje már nem voltam a Kingsley Wardon. Kevesebb időbe telt, mint amire számítottam, mielőtt megérkeztem a dupla ajtókhoz és meglöktem, hogy be tudjak menni.

A recepciós lány mosollyal és egy „Üdvözlöm, Dr. Hall” mondattal köszöntött, megálltam a pult előtt.

– Azért vagyok itt, hogy beszéljek Chloe Stuttonnel, kérem – mondtam. – Itt van valahol?

Mögém mutatott egy bólintással, egy villanás alatt megpördültem. És ott volt. Chloe. Ott álldogált, ujjait összefonva maga előtt, és rám bámult azokkal a szélesre nyílt szemeivel.

Atyaég, ez a lány gyönyörű volt.

– Chloe – mondtam, és néhány lépést tettem felé. – Beszélhetünk egy percre?

Bólintott, majd gyönyörű pír ragyogott fel az arcán. Valahová, a folyosó oldala felé intett, én pedig hevesen dobogó szívvel követtem ideges kis lépteit.

Nem tudta, mit akarok mondani neki, ez nyilvánvaló volt. A fehér nyúl rivaldafénybe került, és olyan gyönyörű ártatlansággal pillantott fel, hogy minden kétséget kizáróan tudtam abban a pillanatban, hogy Wendy Briars miért őt választotta a Franklin számára.

Az élet tehetséges kis csillaga volt, annyira meleg és olyan valóságos.

Megköszörültem a torkom.

– Azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek – mondtam neki. – Tegnap egy kicsit elfoglalt voltam és nem üdvözöltem kellőképpen az osztályon. Kérem, adjon nekem egy másik lehetőséget. Wendy fantasztikus dolgokat mesél magáról, és boldogan ajánlok egy helyet önnek a csapatban.

Végig bólogatott, miközben beszéltem. Egy örömteli fejbiccentése teljesen szíven szúrt.

– Köszönöm, Dr. Hall – mondta. – Rendben van, hogy… elfoglalt volt… semmi gond.

Nem voltam elfoglalt és ezt mindketten tudtuk. Kettőnk között lebegett a levegőben, egy Wellingtonnál is nagyobb elefánt, mint ami Pilsnerben volt, de mindketten mosolyogtunk és elnéztük egymásnak, majd magam mögé intettem.

– Kérem, tudassa velem, hogy mikor szeretne újabb látogatást tenni. Mindenképp körbevezetem majd.

– Köszönöm – mondta.

– Nagyszerű – feleltem.

Azzal megfordultam és tettem néhány lépést, de aztán megszólalt a hangja, egy finom trillázás, ami azonnal megállásra késztetett.

– Mit… öhm – vett levegőt. – Mit olvasott ma reggel, Dr. Hall? Mármint a vonaton.

Azonnal megfordultam, én is vettem egy lélegzetet. A fehér nyuszi még nagyobb rivaldafénybe került, ujjaival még erősebben babrált.

– Szép új világ – mondtam, majd megálltam. – És ön?

– Fehér agyar – mondta, majd még jobban elpirult, céklaszínűvé váltak a szeplői. – Imádom a farkasokat. Mármint igazán szeretem őket. Gyerekkorom óta a kedvenceim.

– Farkasok – ismételtem meg. – Az édesanyám imádja az elefántokat. Elvittem őt Pilsnerbe néhány nappal ezelőtt.

Felragyogott az arca.

– Imádom Pilsnert – mondta. – Farkasok is vannak ott, tudja. Egyiküket Winstonnak hívják, elképesztő.

Mélyen legbelül megborzongtam, ami nevetséges volt, ahogy visszatükröztem az arcára kiülő mosolyt.

– Mi egy elefánttal találkoztunk – mondtam neki. – A neve Wellington. Egy hatalmas állat.

Bólintott.

– Igen, láttam őt legutóbb, amikor ott voltam. Ő ott a legnagyobb, igaz?

– Azt hiszem, igen.

– Menő – mondta.

– Nagyszerű – feleltem.

Furcsán nevetséges volt, hogy ez a kis csevegés őrült módon többet jelentett, mint kellett volna.

– Jobban teszem, ha visszamegyek – mondtam neki.

– Igen – válaszolta, és valahová a háta mögé mutatott. – Én is jobban teszem, ha visszamegyek.

Elkezdett visszavonulni, azok az ideges ujjak még mindig babráltak egymással, és olyat mondtam, amit nem kellett volna, mindenféle professzionalizmuson túlmutatva.

– Nem volt ott reggel a vonaton.

Micsoda idióta megjegyzés.

– Nem – mondta, majd szemeivel a padlót kezdte fixírozni, elidőzött ott egy kicsit, mielőtt újra a szemembe nézett volna. Kezeivel csak babrált. És babrált. – Ez, öhm…

Fel kellett volna tartanom az egyik kezem és elhúznom onnan, de nem tettem. Rajta tartottam a szemem, miközben vártam, hogy tovább beszéljen.

– Ez, hmm – újabb kis remegés és szünet, majd vett egy mély levegőt. – Én… ööö, szakítottam a barátommal. Most Halseyben lakok, a szüleimnél.

Ledönthetett volna a lábamról a legapróbb madártollal is ott és akkor, de magabiztosan tartottam magam. Határozottan kézben tartottam a dolgokat.

A hangom nyugodt volt, amikor megszólaltam.

– Sajnálom – mondtam neki. – Az mindig szerencsétlenül jön ki, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy reméltük.

Nem volt nyugodt a hangja, amikor újra megszólalt. Ziháló és szégyenlős volt.

– Nem vagyok… – mondta. – Persze, sajnálom.

A szemeim biztosan elkerekedtek őt nézve, de akkor is tovább néztem őt.

Vállat vont, majd felvillantotta a legimádnivalóbb, apró mosolyt, amit valaha is láttam.

– Azt mondaná, hogy egy unalmas könyvmoly voltam, nem szerette, amikor éjjel olvastam.

Visszamosolyogtam rá.

– Azt hiszem, rengeteg mindent tudna neki mondani erre válaszként.

Egy bólintás.

– Igen. Biztosan így lenne.

Lépések hallatszottak hátulról és néhány nővér sétált végig a folyosón, mire a varázs ezennel újra megtört. Megköszörültem a torkomat és hátrálni kezdtem.

– Szívesen látjuk Franklinben – mondtam újra. – Kérem, jöjjön át, ha szeretne egy részletesebb bemutatkozást.

A bennem élő kisfiú ugrándozott a mellkasomban, ahogy elhagytam Kingsleyt és elindultam vissza Franklinbe, próbáltam lenyugtatni. Megpróbáltam gúnyolódni az őrültségén és a szánalmas gondolkodásmódján, ahogy a világra tekintett, de ma nem tudtam visszafogni őt. Nem tudtam visszaerőszakolni őt a mélybe, ahová tartozott.

A buta kis idióta megtanulná a leckét, abban biztos vagyok. De nem ott és akkor.

Ott és akkor minden Chloe Stuttonről szólt és az ő édes kis mosolyáról.

16. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Aemitt

 

Soha nem gondoltam volna, hogy a valaha volt leghosszabb beszélgetésünk az lesz, hogy egy kórház folyosóján, imbolyogvaazt mondom neki, hogy szeretem a farkasokat. De bármelyik nap bevállalnám, egész nap, csak hogy újra halljam a hangját.

Igen. Tényleg szükségem volt hideg zuhanyra és arra, hogy kitisztuljon a fejem. De aznap délután egyik sem akart eljönni.

Ideges felhő voltam, amely végig lebegett a kórtermen miután itt hagyott– boldogság a boldogság tetején, ahogy segítettem az embereknek átvészelni a napjukat, nevetve és mosolyogva hallgattam az élettörténeteket. Annyi minden megtalálható volt az emberekben csakúgy, mint a könyvek lapjain. Ezt tudtam azóta, mióta megértem a szavakat.

Még mindig vigyorogtam, amikor a műszakom végén Wendy Briars csatlakozott hozzám a személyzeti szobában, és ő is visszamosolygott rám.

– Boldognak látszol – mondta. – Volt alkalmad gondolkodni a Franklinnel kapcsolatos dolgokon?

Egy pokoli bólintással bólintottam.

– Igen – mondtam neki. – Úgy értem, mindig is nagyon szívesen vállaltam az ilyen szerepkört, csak azt éreztem, hogy talán a Franklin nekem nem igazán felel meg.– Gyorsan gurultak ki a szavak. – De ez jó, tudom, hogy jó lesz. Korábban találkoztam Dr. Hall-lal és azt mondta mehetnék bemutatkozni, és ezt akarom. Tényleg át akarom venni Gina helyét.

Nevetett, amikor befejeztem a beszédem, igazán szívmelengetően nevetet, amin vele együtt én is felkacagtam.

– Bocsánat – mondtam. – Tudok egy kissé túl…

– Lelkes lenni – fejezte be a mondandómat. – Soha ne kérj ezért bocsánatot, ez nagyszerű dolog.

– Köszönöm.

Éreztem, hogy ég az arcom, és azon gondolkodtam, hogy vajon érzi-e ezt ő is, a bennem áramló energiát. Kordában tartottam. De csak most.

– Halottam, hogy Dr. Hall idejött, hogy beszéljen veled – mondta. – Ez nagyszerű. Nehéz őt megismerni, de nagyszerű ember. Fantasztikus dolog, hogy szívesen lát a csapatban. Nagyon megbecsülnek, majd ott.

Ezt hallva sokkal jobban éreztem magam, mint kellett volna.

– Nagyszerűnek tűnik. Tényleg nagyszerűnek.

– Az is – mondta. – Tényleg nagyszerű.

Piszmogtam, majd felvettem a könyvem készen az indulásra.

Figyelmesen nézte a regényem.

– Gina mondta, hogy együtt utazol vele a vonaton. Azt is mondta, elmeséled, amit olvastál.

Vállat vontam.

– Igen, mindketten sokat olvasunk. Könyvmolyok vagyunk, azt hiszem. Két borsó egy regényolvasó hüvelyben.

– Kitűnő – mondta, de furcsa volt az arckifejezése. Olyan, amit nem igazán tudtam megérteni. – Nos, legyen szép estéd. Jövő héten a Franklinben kezdünk. Nagyon sok arcot kell megismerned, és sok mindent kell befogadnod.

Volt bennem egy ostoba késztetés, hogy megöleljem, mert annyira boldog voltam, és ő olyan jó fej volt, és olyan sokat ajánlott nekem, de visszatartottam magam. Búcsút intettem neki, és mint egy rakéta, úgy lőttem ki a Harrow pályaudvar felé.

Bizonyos szempontból sokkal furcsább érzés volt ma este másik vonattal utazni, mint nem hazamenni Liamhez. Megnéztem a telefonomat. Nem kaptam tőle üzenetet. Ne bébi, kérlek gyere haza, vagy örökké szeretni foglak, ne csináld ezt. Még egy hangot sem hallottam tőle. Valószínűleg már lekuporodott a kanapéra, és üvöltözött a gamer fejhallgatójába.

Azt hiszem neki sem tűnt olyan furcsának. Talán már régóta megváltoztak köztünk a dolgok, csak nem akartuk beismerni. Egyikünk sem. Biztos sok emberrel megtörténik, egyszerűen eltávolodnak egymástól, ahogy a napok hetekké válnak, és azok a hetek folyamatosan gördülnek tovább, és tovább. Nagyon szomorú, de nagyon valóságos.

Megpróbáltam elolvasni a Fehér agyarat a Halsey-be vezető úton, és megpróbáltam belemerülni a történetbe, amelyet már többször is elolvastam, próbáltam elkapniKiche, Egyszemű, valamint Fehér-agyar fantasztikus hangulatát. Csúnyán megbuktam. A gondolataim ide-oda tekeregtek, az élet túlságosan megpördítette azzal, amit adott,és a legkevésbé sem szabadott volna arra a folyosói beszélgetésre gondolnom, de mégis ezt tettem.

Anyám nagyon szereti az elefántokat.

Kíváncsi voltam hasonlít-e rá, vajon ugyan olyan sötét szemei vannak és ilyen lenyűgöző arccsontja, és vajon ő is olvas-e könyveket.

Ez csak egy újabb tűnődés volt, ami tetézte az eddigieket, ebben a nagy izgalomban, amelyet az iránta érzett vágyam keltett, egy reménysugár valami olyan iránt, ami soha nem teljesedhet be. Mert ez volt az. Akartam. Akartam őt. Annyira akartam őt, hogy nem tudtam nem rá gondolni esténként az ágyban, főleg most, hogy Liam elment.

A múlt éjszaka eléggé ... intenzív volt ... egyedül az ágyban...

Az egész mi lett volna,ha dolog furcsa volt számomra, mert egy kis részem úgy érezte, hogy már tudom a válaszokat, amik megbújtak az árnyékban. Tudtam, hogy semmit sem tudok Dr. Hall életéről, de ez nem állította le a gondolataimat. Nem volt tudatos, és nem észszerűségen alapult, de valahogy tudtam, hogy ez nem teljesen őrültség, és nem csak egy őrült lány voltam őrült álmokkal, aki megőrül egy férfiért, akit nem is ismer.Mert ha nem ismerném őt, akkor nem sétálnék bele egy olyan életbe, amelyben ő is benne van minden egyes nap, egész nap.

A legtöbb ember azt mondaná, hogy elment az eszem.

Talán úgy is volt.

Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy hazafelé mosolyogjak. Nem akadályozott meg abban, hogy a Bridge Streeten és a szüleim elülső pázsitján végigugráljak, még akkor is, ha a lábam végig elégedetlenkedtek is. Nem akadályozta meg a mosolyt az arcomon, amikor leültem a vacsoraasztalhoz, Beano a farkát csóválta a lábam előtt, és a napomról beszélgettem anyával és apával, és az övékéről kérdeztem őket.

Nekik is volt jó, akárcsak nekem.

Aznap este lefeküdtem az ágyba, és megpróbáltam újra elolvasni a Fehér agyart. Nem sikerült. Megint.

Aludni mentem, megpróbáltam egyszer az életben korán lefeküdni, de ez is kudarcot vallott.

Elképzeltem őt. Dr. Hallt a mély, sötét szemével és azzal a gyönyörű mosollyal, még ha csak pillanatokra is mutatta meg. Elképzeltem a kezét a regényborítókon, ahogy az ujjai lapozgatják a lapokat, és nem bírtam magammal, a saját ujjaim becsúsztak a takaró alá, amíg meg nem éreztem, milyen forró vagyok. Mennyire nedves vagyok...

Akarom.

Közelebb akartam lépni hozzá és érezni a őt, túl közel ahhoz, hogy fázzak. Érezni akartam a lélegzetét az arcomon, az ajkát túl közel ahhoz, hogy ne csókoljam meg.

Azt akartam, hogy az ujjai a combomat simogassák, elég gyengéden ahhoz, hogy megvaduljak tőle. Nem úgy, mint Liam és az ő érdektelen dörzsölése.

Ó, mennyire szerettem volna, ha az ujjak a lábam között a vonaton ülő idegené lennének, és nem az enyémek ma este. Szorosan és gyorsan köröztem, éppen csak a csiklómat ingerelve. A lélegzetem is kapkodó és gyors volt, olyan csendes, amilyen csak lehetett, miközben a szüleim a falon túl aludtak.

Ott volt a fejemben, túl közel ahhoz, hogy valaha is figyelmen kívül hagyjam. Minden, ami benne volt, mélyen magához hívott, szomjaztam az ízére.

Ezúttal nem kellett a takaró alá bújni, hogy biztos legyek benne, hogy Liam nem veszi észre. Ez alkalommal szabad élvezhettem a robbanást, csillagokat láttam, és a levegőt kapkodva bámultam a plafont.

Kérlek, univerzum. Kérlek, egy nap tedd ezt az őrült lányt őrülten boldoggá, és juttasd közel Dr. Hallhoz. Csak egy percre. Csak hogy érezzem őt magam mellettem egy kicsit.

Hittem az univerzumban. Hittem abban, hogy a megfelelő mennyiségű életet és leckét hinti az előtted álló útra, és ezt tettem, amióta csak elég idős voltam ahhoz, hogy higgyek az egyszarvúakban, a varázslókban és a gnómokban, akik titkos királyságukat védik a gonosz békáktól. Csak az univerzumba vetett hitem nem hagyott cserben. Soha nem zsugorodott semmivé, nem gúnyolták ki a körülöttem lévők, amíg rá nem jöttem, hogy a mi világunkban nem rejtőzik egy mesevilág.

Nem. Soha nem árult el a sors. Hittem az univerzumban, a lelkem minden porcikájával.

Csak kár volt, hogy nem hittem magamban, hogy megfelelek.

Az oldalamra fordultam, a térdemet a mellkasomhoz húztam, és éreztem azt a szörnyű kis fájdalmat a szívemben. Azt, amelyik soha nem tudta elképzelni, hogy egy olyan férfi, mint Dr. Hall, vágyat érezzen egy olyan lány iránt, mint én.

A szeplőim, a hegeim és az esetlenségem. A görbe lábujjaim és a kacsalábam, és az, hogy a combom túl nagy a vézna vádlimhoz képest, és hogy az anyajegyeim miatt furcsán néznek ki a melleim.

De még akkor is, amikor a sebhelyeim és gyengeségeim egyre csak halmozódtak, nem tudtam visszatartani a fénynek azt az aprócska tűszúrását a sötétségben.

Mert láttam. Az ő apró tűszúrását a sötétben, ahogy rám nézett. Azt a pici kis csillogást, ahogy igazán a szemembe nézett. Tudtam, éreztem …

Kérlek univerzum, kérlek hagyd, hogy igaz legyen.

A történetünk csak most kezdődött. Csak most lapoztuk fel az első oldalt.