41.- 42. Fejezet

 

41.fejezet

CHLOE

 

Fordította: Dandelion

 

– Tudod mit Chloe drágám? Sok mindent tanultam ebben a törékeny testben, amiben még mindig működik az éles elme. Most az utam végén járok, meg akarom osztani öreg, éles elmém működését a te fiatal éles elméddel.

Már a gondolatától is kirázott a hideg. Láttam a szemében, egy életre szóló bölcsességet, amit szorosan megragadhatok és megtarthatok. Ezt akartam. Hallani akartam mindent, amit el kellett mondania és magammal akartam vinni életem hátralévő részében.

Még közelebb húztam a székemet.

– Kérlek mondj el mindent! Tudni szeretném.

A mosolya káprázatos volt. Olyan mély lélegzetet vett, amilyet csak tudott.

– Tudod mit babám? Tudod mi a legfontosabb dolog, amit valaha megtanultam, a magasságokból és a mélységekből, acsúcsokból és a völgyekből? A pozitív hozzáállás. Ha egy üvegbe zárhatnám, életem hátralévő részét azzal tölteném, hogy sétálgatok és osztogatom az embereknek. – Nevet. – Nem mintha maradt volna még előttem pár nap, hogy szétosszam.

Nem tettem meg azt a társadalmilag kínos dolgot, hogy megpróbáltam félresöpörni, mondván, hogy még sok ideje van hátra, mert mindketten tudtuk, hogy nincs.

Mindketten tudtuk, hogy itt a vég.

Rám mosolygott és folytatta.

– Körülnézel magad körül és olyan tisztán látod, hogy az emberek túl sokat stresszelnek. Szinte mindenkinek van egy nagy halom baromsága, amit nap mint nap felhánytorgat. Ez a normális. Csakhogy nem kellene annak lennie. – Megáll. – Az emberek lemondanak önmagukról, hogy a termékei legyenek annak, ami velük történik, anélkül, hogy észrevennék, hogy van választásuk, hogy kik akarnak lenni adott pillanatban. A változás egy pillanatig tart. – Újabb szünet, ahogy reszketve veszi a levegőt. – Az élet megtanított pozitívan használni az energiámat. Hogy ne szorongjak, ne stresszeljek és ne aggódjak. Az a szar, ami bekövetkezik, úgyis meg fog történni.

Rámosolyogtam.

– Értem. Az egész egy nagy rakás marhaság. Folyton ezt hallom, folyton ezt látom. – Félrebillentem a fejem. – Biztos vagyok benne, hogy néha én is elkapom.

– Te egy kis pozitív lélek vagy – mondja. – Csak arra ügyelj, hogy ezt megtartsd. Nem számít mi történik édesem, ezt tartsd meg. Ez tesz azzá, aki vagy.

Bólintok.

– Az emberek azt mondják, hogy túlságosan pozitív kis lélek vagyok. Forgatják a szemüket, és azt mondják, hogy az én poharam mindig tele van, nem számít milyen szarok a kilátások.

– Ha tele van a poharad, akkor nyertél, Chloe. Az életem és azutam megtanított élvezni mindent, nem csak egy adott pillanatot. És ez nem valami New Age könyvből származik, hanem a saját káromból tanultam meg– a szeme csillog. – Minden apró dolognak hatalmas ereje van. Ezeket az apró dolgokat kell értékelnünk, egész nap, minden nap. És ha a dolgok elromlanak és szortíroznunk kell, akkor szortíroznunk kell. Nincs visszatekintés és rágódás a múlton. Nincs dolgok hibáztatása a történtek miatt. Csak csinálod. Kész. Leporolva. Tovább lépsz.

Felemelte a kezét, hogy illusztrálja, és én éreztem. A valódi tudást, ami benne van.

Bólintottam, ő pedig folytatta.

– Ezt is az életem során tanultam: Fogadd el az életet úgy, ahogy jön. Jönni fog. Jönni fog. Fogadd el az életet, ahogy jön és ne add fel önmagad. Vagy amit megtehetsz.

El tudtam őt képzelni az évek során. Láttam, ahogy mindig nyomja magát előre. Ahogy mindig a legjobbját nyújtja. Mindig Jackie Hall volt, és minden, amit Jackie Hall adhatott.

Elmosolyodott, ezúttal inkább magának, mint nekem.

– Néhány hónappal ezelőtt Amy barátnőmnél voltam, és elég rosszul éreztem magam, amikor odaértem. Hogy este feljussak az emeletre az ágyba, mögém kellett állnia, és minden lépésnél fel kellett nyomnia, de megcsináltam. – Rám szegezte a tekintetét. – Néhány évvel korábban soha nem kértem volna ilyen segítséget. Soha a büdös életben. Úgy gondoltam volna rá, mintha megadnám magam, és inkább seggen csúszva mentem volna le a lépcsőn, minthogy valaki másra támaszkodjak, hogy segítsen.

– Értem – mondtam, mert tényleg értettem. Tényleg megértettem. Nap mint nap láttam, hogy az emberek milyen frusztráltak voltak a kórteremben, amikor nem tudták megtenni azokat az alapvető dolgokat, amiket szerettek volna. Olyan szomorú volt látni.

– Ezek a leckék egyszerűek. Választási lehetőségek. Hidd el, én is hoztam egy csomó rossz döntést.

Újabb nevetés, bár ez inkább volt zihálás, mint kacagás. Ezután befeküdt az ágyba, eltorzult az arca, ahogy fészkelődött.

– Oh, a kibaszott seggem! Ez ám a fájdalom! – vigyorog önelégülten. – Ez Amy ajándéka volt, tudod? Ez egy támaszpárna a fenekemnek. Isten áldja a jó szívét, annyi érzelgősség van benne, de ez rohadtul haszontalan, pont úgy néz ki, mint egy fánk.

Nem tudtam visszatartani a vihogást, ahogy segítettem neki megtámasztani a csinos fánkot, amíg visszahelyezkedett.

Megköszörültem a torkomat és feltettem neki egy kérdést, tudni akartam, hogy milyen messzire jutott azóta, hogy olyan fiatal volt, mint én.

– Gondolod, hogy az idők folyamán megváltozik az, hogy mi a fontos a számodra?

– Abszolút – mondja. – Az elején az a lényeg, hogy elég jó legyél, helyesen cselekedjél, megszerezd a szükséges dolgokat. De ez nem számít. Egyáltalán nem számít a végéhez közeledve. Ez csak lelassít.

Vele együtt bólogattam, szilárdan álltam a tekintetét.

– Hidd el édesem, az egyszerű dolgok a fontosak. Emberek között lenni, megosztani, beszélgetni, enni. Egyszerű örömök, amiket a legtöbb ember észre sem vesz. Csak azzal foglalkoznak, ami az orruk előtt zajlik, és nem azzal, ami ott van, itt és most. És ez szomorú, mert az időd minden perce eltelik, elmúlik örökre.

– Elhiszem – mondom. – Egy szempillantás alatt hetek teltek el, a fellegekben jártam, mialatt az éjszakáim úgy suhantak el, hogy olyan dolgokat csináltam, amik nem is érdekeltek és soha nem fogok emlékezni rájuk.

Elképzeltem Liamet a kanapén. Elképzeltem magam, ahogy csendben vele vacsoráztam, egyikőnk sem szólt egy szót sem. Milyen pazarlás.

– Más dolog – teszi hozzá Jackie. – Soha ne indokold meg, mi tesz téged önmagaddá, vagy mennyirevagy jó. Nem kell felállnod és számot adnod a szarságokról, amik nem számítanak. Ha lakomát akarsz enni, akkor egyél, bassza meg! Nem kell megmegindokolnod, hogy miért vansok vagy kevés a tányérodon, drágám. Soha. Egyik sem számít, mindnyájan ugyanolyan egyenlőek és fontosak vagyunk, mint a másik ember. Nincs nagykutya, csak annak a kibaszott illúziója.

Megborzongtam, mert éreztem mindezt magam körül, mindenki mindig azt akarja, hogy úgy nézzenek rá mások, mintha ők lennének a legjobbak.

– A pillanat öröme, édesem, az öröme annak, hogy az vagy, aki vagy, a szeretet és abarátság ölelésében. Ez varázslatos. Ez mindig varázslatos. Ne stresszelj, csak légy az, aki vagy! Ez a legnagyobb varázslat.

Néhány hosszabb másodpercre csendben maradt, kezével az enyémben.

– Remélem tudod mennyire örülök, hogy a fiammal vagy, Chloe. Hidd el, az utolsó lélegzetemet venni és tudni, hogy mellette vagy, a legnagyobb megkönnyebbülés, amit valaha éreztem – megszorítja az ujjaimat. – Nem lehet öreg fejet fiatal vállakra tenni, kedvesem, kérlek emlékezz erre és élvezd azt ami van.

– Megteszem, amit tudok – mondom, és érzem, hogy mélyről feltörő könnyek csiklandoznak.

– Egyesültök, te és Logan, az emberek mindig így vannak vele. Valakivel kihívásokon menni keresztül, és átjutni a túloldalra együtt, az mindig tanulást kíván mindkét fél részéről. Soha ne becsüld ezt alá, az emberek soha nem becsülik meg egymást eléggé. Felnőtté válás – újabb kuncogó zihálás. – Az emberek sosem nőnek fel, bolondok, ha azt hiszik igen.

– Sokat kell még fejlődnöm mire felnövök– kuncogom vissza.

Együtt nevettünk, mielőtt folytatta.

– Tényleg áldott vagyok, mert még mindig itt vagyok, még ennyi év után is halálos betegen, amit az univerzum rengeteg féle módon vetett rám. Rák, légzés, bármi. Áldott vagyok, hogy minden egyes nap mindezt megtapasztalhatom, és soha nem hagytam abba a mosolygást. Ellenkezőleg, többet mosolyogtam a végéhez közeledve, mert minden pillanat sokkal többet jelent.

– Olyan borzasztó, látni ahogy az emberek ennyire küzdenek – mondom, és komolyan is gondolom. Ennyire elveszettnek látni az embereket, ahogy megadják magukat az utolsó napjaiknak elég volt, hogy kettéhasítsa a szívem. Jackie mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Tudod, nagyon sok ember láttam az elfekvőben. Rengeteg embert hasonló helyzetben, mint én, nagyon gyengén és beletörődötten, főleg mióta a családjuk annyira szenved körülöttük. Mindig azt mondtam nekik, ha pozitívabbak lennének, sokkal könnyebb lenne nekik is pozitívnak lenniük. Ami baromira igaz.  Anélkül, hogy durva lettem volna, azt mondtam, hogy akarod, hogyan emlékezzenek rád? Mit akarsz, mit jelentsen életed utolsó szakasza? – ismét megáll. – Minden reggel ébredéskor az első gondolatom, ’köszönöm univerzum az újabb napot’ és összefoglalva dióhéjban egy másik nő, akit ismeretem és aki már halott, Isten nyugosztalja, azt mondta, hogy az ő első gondolata ébredéskor mindig, ma mi a szar fog történni? Borzasztó.

Borzasztó volt. Elképzeltem a szegény nőt, aki ezt mondta, rettegve az előtte lévő minden órától.

Jackie folytatta.

– Tudom, hogy mások úgy tekintenek rám, mint egy szuper boldog, pozitív emberre. Az elfekvőben sokszor hallottam ezt az orvosoktól, akik kezeltek és a nővérektől, mert ez nyilvánvalóan szokatlan. Ne érts félre, ha ennyire kibaszottul beteg vagy, sok minden nem kellemes, sok minden nem szép, de csak nézz tovább, gondolj valami szépre egy percig, és egy két há’. Kész. Rettegés. Mit tesz a rettegés, mit tesz a szorongás táplálása, súlyosbítja, így állandó fájdalmat érzek, de nem szenvedek a fájdalomtól, mert a fájdalom okkal történik. És nem ez az ok határoz meg engem.

Bólintottam. Hallgattam. Próbáltam magamba szívni elmém minden darabkájával.

Újra nevetett.

– Nos, úgy értem szenvedek néhány dologtól, például, mindig a seggemmel foglalkozom, mert amikor fáj, akkor kibaszottul fáj. De mindig többről van szó, mint lefelé bugyogni a felszín alá. A tüdőm évekig küszködött, egészen addig, amíg meg nem kaptam ezt a morfium adagolót. De nem hagyom, hogy meghatározzon, mert különben nem tudom élvezni az életet és az örömöt.

Ismét láttam a hasonlóságot Jackie és Logan, anya és fia között. Ugyanazt a szenvedélyt és ugyan azt az elszántságot láttam a szemükben. Ugyanazt az ellenállást, hogy ne a testük és a szívük határozza meg őket.

Közelebb vont magához és hallottam a hangjában. Minden szó küzdelem volt.

– És ez az, amit akartam, hogy tudj, mielőtt elmegyek, édesem. Minden egyes gyötrelmes élményből, amit átéltem, valami értékeset nyertem. Ez volt a cél. Az emberek nem hisznek eléggé az energiákban, hogy az elme győzedelmeskedik az anyag felett. Nem mondom, hogy a fájdalmat el tudod mulasztani, csak ez a félelmen alapszik. Félünk attól, amit rohadtul nem ismerünk. Tehát, ismerd meg! Tedd a magadévá!Érezd! Érezd önmagad, mindig érezd önmagad!– Megáll és halványan elmosolyodik, hogy elakad tőle a lélegzetem. – És érezd Logant, édesem! Kérlek, érezd Logant is! Szüksége lesz rád. Szüksége lesz rád, hogy mellette legyél. Akkor is, ha esetleg el akar tolni magától.

Bólintottam, és tudtam, hogy előtörnek a könnyek. Akkor sem tudtam volna megállítani őket, ha megpróbálom.

– Mellette leszek, ígérem.

– Köszönöm drágám, mert nekem is erre van szükségem. Nem mehetek el, amíg nem tudom, hogy fogni fogod a kezét a temetésemen.

– Fogom, ígérem. Esküszöm.

Könnyek futottak végig az arcán, ahogy az enyémen, mindketten próbáltunk mosolyogni, és azzal felnyúlt maga mögé, és kihúzott egy borítékot az elefántos képeslapja mögül.

– Ha már itt tartunk, édesem, meg kell ígérned nekem valami mást is.

– Bármit.

Átadta a borítékot, és a levélke miattcsak még jobban potyogtak a könnyeim.

Logan.

Egy levél Logannek.

– Kérlek, gondoskodj róla, hogy megkapja! – mondta.

És ezzel feladta.

Visszafeküdt a párnáira, és elmosolyodott, ahogy kifújta a levegőt, még mindig folytak a könnyeim, miközben néztem, ahogy a világ összes terhe tovaszáll.

Megcsókoltam a kezét, mielőtt felálltam a helyemről, visszafolytottam a könnyeimet, ahogy a lábaimba visszatért az erő.

Aztán rohantam Loganhez.

42. Fejezet

LOGAN

 

Fordította: Jane

 

Chloe ébresztett fel, miközben nagyon keményen igyekezett visszatartani a könnyeit, sikertelenül. A szavak gondolkodás nélkül csúsztak ki a számon.

– Elment? Nincs többé?

A zokogó Chloe megrázta a fejét, majd a kezemért nyúlt és felhúzott az ágyról.

Nem számít, hogy mennyire érzed magad felkészülve arra, hogy elbúcsúzz, semmihez sem fogható az a pokoli tűzzel égő fájdalom, ami szétolvad a bensődben. Amikor a benned lakozó kisfiú könyörögve üvölt, hogy ne haljon meg az anyukája. Kérlek, kérlek, ne vedd el az anyukámat.Kérlek, ne, könyörgök! Elöntenek az emlékek, a dolgok, amiket meg akartál tenni, a szavak, amelyeket ki akartál mondani. Az a sok minden, amit már kimondtál, de legszívesebben mind visszaszívnád. A temérdek dolog, amelyeket elveszítesz akkor, amikor a sziklaerős édesanyád az utolsó lélegzetét veszi.

Fogalmam sincs, hogy tudtam lábra állni, vagy, hogy hogyan voltam képes levegőt venni, ahogy követtem a síró Chloet egészen anya hálószobájáig.

Chloe egy kicsit meghátrált, az én kis sajtkukacom nem tudta, hogy akarom-e, hogy jelen, hogy ott legyen velem. Akartam.

Szükségem volt rá, hogy ott legyen. Fogni akartam a kezét, szükségem volt arra, hogy ott álljon mellettem anya ágya közelében, mert olyan sokat adott nekünk. Annyira nagyon szeretett minket. Az én gyönyörű szeplős kedvesem olyan rövid pillanatig volt velünk hosszú életünk során, és mégis ez a röpke idő is felért egy örökkévalósággal. Ő maga megérdemelte az örökkévalóságot.

A férfi, akivé váltam, aki olyan magabiztos volt, most meghanyatlott. A megrettent kisgyerek ott kukucskált ki belőlem félelemben úszó tekintettel, függetlenül attól, hogy mennyire igyekeztem elrejteni őt.

Chloe feje a vállamon pihent, szorosan fogtam a kezét, ahogy kezembe vettem anya ujjait. Élesen szívtam be a levegőt, amikor anya szemei felpattantak, és láttam a halvány mosolyában rejtőző boldogságot, hogy ott látja mellettem az én kis bogaramat.

Tekintetében öröm honolt, még akkor is, ha itt volt a vég. A szorítása erős volt, pedig a teste elérte a határait.

– Szeretlek titeket együtt látni – mondta rekedt hangon. – Most már nyugodtan hajtom fejem örök pihenőre.

Tudtam, hogy Chloe könnyei záporoznak, a nélkül, hogy rá néztem volna. Abban is biztos voltam, hogy a mosolya épp olyan varázsaltos, mint anyáé, a szeretet és a fájdalom keveréke.

Anya minden figyelmét rám irányította, és minden szónál többet mondott. A köztünk lévő kapcsolat, a szeretet, a végtelen erősségű kötelék, amely egy gyerek és egy anya között volt, olyan, amelyet soha nem helyettesíthet semmi.

– Annyira büszke vagyok rád – mondta. – Őszintén, édesem, annyira, de annyira büszke vagyok arra a férfira, akivé váltál.

Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, a kiszakadó zokogást. Az ö szemei is megteltek könnyel, hallottam, hogy küzd, annyira szeretett volna megszólalni, de a testének szüksége volt minden erejére, hogy levegőt vegyen.

Csendben voltunk, ahogy ott álltunk, mi hárman, különböző ritmusban vettük a levegőt, miközben anyáé egyre csak gyengébb lett. Tudtam, hogy nagyon közel a vég, és Chloe is tisztában volt vele. Kiment a mosdóba, de előtte még homlokon csókolta anyát. Egy kilométerről lerítt róla, hogy csak azért megy el, hogy megadja nekünk a lehetőséget, hogy kettesben legyünk az utolsó pillanatokban.

Már az előtt tudtam, hogy mit fog anya mondani, mielőtt megszólalt volna. Egy kicsit megszorította a kezem, amint Chloe elhagyta a szobát.

– Ne… – suttogta. – Ne… engedd el… Őt…

Nem válaszoltam, csak megszorítottam a kezét.

– Szeretlek, Logan – mondta érdes hangon, és én bólintottam.

– Én is szeretlek, Anya.

Aztán elhagyott, még egy utolsó mosoly jelent meg az arcán, majd lehunyta a szemeit. Éreztem, ahogy feladja, éreztem, ahogy az utolsó leheletét kiadja és végérvényesen belesüllyed a párnájába. Tudtam, hogy többé már nem fogja kinyitni a csillogó szemeit. Az évek alatt oly sokszor láttam, hogy tisztában legyek vele, hogy az elméje feladta, hogy a teste is lassan követi, ahogy lekapcsolja minden energia forrását, ahogy a legkisebb lélegzetek is elhagyják. Kibírhatatlan volt. A könnyeim záporoztak, a benne lakozó kisfiú egy utolsó félénk suttogással kidugta a fejét.

– Anya.

Chloe biztosan a folyóson járkált fel-alá, mert éppen akkor lépett be, amikor az utolsó kétségbeesett suttogás elhagyta a számat, azonnal szorosan átkarolta a vállaimat, és mindketten zokogva álltunk ott.

Sírva kapkodtunk levegőért. Fogtam anya kezét, míg az utolsó lehelet is elhagyta a testét, Chloe pedig az én kezembe kapaszkodott.

A záporozó könnyeink kezdtek alábbhagyni, ahogy ott ültünk csendben, mindketten a gondolatainkba merültünk, miközben anya végleg elhagyott. Mint egy rózsa lehulló szirmai, úgy hagyta el őt is az élet, és nem maradt más csak a kopár törzs, egy megtört test, amely az utolsó métereken feladta a küzdelmet.

Hajnal volt, amikor minden életjel végleg eltűnt. A nap sugarai bekúsztak a függönyök között, és én tudtam, hogy az édesanyám örökre itt hagyott, és akkor a kisfiú szíve végleg összetört. Zokogva kapkodtam a levegőt, kezem remegett, ahogy a kegyetlen igazság mellbe vágott, mélyen a lelkembe szúrta a tőrét.

A testem rázkódott a fájdalomtól és semmire sem tudtam gondolni, csak, hogy Ne, ne, NE! Sírva könyörögtem még egy percért, csak még egy percért, csak még egy utolsó szóért.

De eljött az idő. Ezúttal már nem volt visszaút. Nem voltak remények, nem voltak csodák, nem volt több mosoly sem csillogás a szemeiben. Nem volt több jókedvű nevetés. Az anyukám örökre elment.