29.-30. fejezet

 

29. fejezet

CHLOE

 

Fordította: Mandy

 

Látni Logant a kormány mögött, ahogy együtt nevet az anyósülésen ülő anyukájával, gyönyörű pillanatkép volt a világukról. Ők két borsó voltak egy hüvelyben, mindkettőjüket magával ragadta az utazás és én könnyűnek éreztem magam belül. Olyan hálás voltam, hogy részese lehetek ennek.

Visszasüllyedtem a hátsó ülésbe és próbáltam a lehető legtöbb teret adni nekik, de nem sikerült. Nem hagyták.

– Hogy van a mi kis hegymászó felbújtónk ott hátul? – kérdezte Logan, rám nézve a visszapillantó tükörben. – Eszedbe ne jusson elszunyókálni, ez a te napod is.

Már hat óra előtt fent voltam, habár ez idegen időzóna volt számomra. De nem tudtam aludni, csak forgolódtam és izgatott voltam a hegymászás miatt. Olyan voltam, mint egy kisgyerek karácsonyeste, úgy be voltam zsongva attól, hogy mi vár rám reggel, hogy alig tudtam aludni egy szemhunyásnyit.

Még akkor is izgatott voltam, mikor három adag sonkás szendvicset fóliába csomagoltam. De még jobban izgultam, mikor megláttam Jackiet, felöltözve, készen állva a kirándulásra, a székében ülve az ebédlő asztalnál. Logan is izgatott volt.

Láttam, lerítt róla, ahogy feltálalta a mogyoróvajas pirítóst a vigyorgó anyukájának.

Nagyszerű nap volt és még csak épp, hogy elkezdődött. Bepakoltam a szendvicseket egy hátizsákba egy csomag pudingkrémes keksszel együtt és bedobtam két Kit-Kat-et is a szekrényben talált zacskóból. Ki ne szeretné a Kit-Kat-et?

Logan készített két palack teát, keresett néhány műanyag poharat és már készen is álltunk.

Hegyet mászni.

Olyan tisztán láttam Jackie bakancslistáján, megtiszteltetés volt segíteni a megvalósításában. Nevettem.

– Nincs szunyókálás. Ébren vagyok és jól vagyok itt hátul – úgy is értettem, ahogy mondtam. Jól éreztem magam.

Haladtunk az úton és a kilátás is eszerint változott. Nagyvárosról kisvárosra, vidékről vidékre.

Elértük Cheltenham-et még ebédidő előtt és ekkor pittyegések rezegtették meg a zsebemet. Liam.

Szóval mikor viszed már el a kurva cuccaid? Magam fogok megszabadulni tőlük, ha nem pakolod össze a szarjaidat. Nehogy azt hidd, hogy meglóghatsz tőlem anélkül, hogy a motyódat elvinnéd.

Igaza volt. Össze kellett szednem a cuccaimat és szeretném is, de az üzenete annyira ellentmondásban volt a kocsiban lévő hangulattal, és ahogy közeledtünk a Malvernek felé, örültem, hogy lemerült a telefonom. Majdnem szimbolikus volt, az aksi lemerült és eltűnt a régi világomból. Boldog voltam. Elhelyezkedtem az ülésen és mosolyogtam, amikor Jackie felkacagott egy emlék hallatán és ez a mosoly magamnak szólt. A bennem lévő ragyogásnak.

Habár Logan mögött ültem és nem voltam a látószögében, de ez nem is számított. Így is éreztem a szikrát, ami közöttünk volt, a benne lévő izzás találkozott az enyémmel és fényesebben ragyogott. Talán nem ismertem őt, nem igazán. Talán alig ismertem a lelke viharának borzongását, de nem számított. Semmi nem számított Logan körül. Semmi más, csak az ösztön.

Úgy tűnt, mintha nem is telt volna az idő, mikor a távolban feltűnt a Malvern hegyek gerince.

Jackie felkiáltott egy vaaaoooo-t, olyan őszinte volt, hogy szinte lebegtem.

Megtaláltuk a parkolót, amit tegnap este terveztünk és betolattunk egy szabad helyre.

Eljött a mászás ideje.

Logan kivette a kerekesszéket a csomagtartóból, belesegítettük anyukáját, leellenőriztük, hogy az oxigénpalackja teljesen fel van-e töltve és jól van-e bekötve. Aztán a vállamra vettem a hátizsákot és elindultunk.

Az ösvény mentén lassan másztunk felfele, csak a kerekek nyikorgása kísért minket, minden lépés maga volt a csoda, ez a csodálatos lélek a kerekesszékben úgy itta magában minden lélegzetvétellel, mintha a saját világa lenne. Logan lépései stabilak és erősek voltak, az enyémek pedig táncot jártak mellette, rámutatva mindenre körülöttünk.

Minden csodára, minden szellőre, minden fára, ami körülöttünk susogott. Jackie ugyanúgy viselkedett, velem együtt rámutatott mindenre, mosolya olyan széles volt, hogy az enyém eltörpült mellette. Ragyogott az ég a felhők lenyűgöző párájával. A fű zöld volt, az ösvény pedig  elég szilárd, hogy a széket mozgásban tartsa és Jackie élőbb volt, mint amilyennek valaha is ismertem élőket, még akkor is, ha a teste küzdött minden egyes lélegzetvételért. Kutyás embereket kerültünk el, családokat pad körül ugrándozó kisgyerekekkel. Elhaladtunk vándorok mellett és egy nő mellett, aki biciklivel száguldott az ellenkező irányba, szalagokkal a kormányán.

Másztunk, nevettünk, éltünk.

Az ösvény keskenyedett és magasabbra kanyarodott, és elakadt a lélegzetem, amikor megpillantottuk a hegytetőt.

Olyan varázslatos volt, amilyet még sosem érzékeltem, a föld hosszúsága eltörpült mellettünk, mintha csak apró szikrák lennénk a sík felületén.

– Végig fogjuk csinálni, tudod, az egész az istenverte csúcsig – mondta Jackie, szavai tele voltak érzelemmel. Az utolsó néhány lépés egy hágcsón volt a legkeményebb. Az útnak ez az utolsó darabja rázós volt. Az ösvény kanyarodott és a semmibe veszett, én pedig Logannal fogtam a szék fogantyúját és együtt toltuk, keményen dolgozva. Told. Told. Told. Keményebben. Keményebben.

Jackie nevetett a fűben lévő buckákon, a szék karfájába kapaszkodott, miközben nevetett és ugrált, mi pedig vele nevettünk, akkor is, ha közben levegőért kapkodtunk.

És akkor odaértünk. A legtetejére.

A szél vadul és szabadon csapkodott körülöttünk, kiterjedve az egész vidékre, ami kilométerekkel alattunk terült el. Gyönyörű volt. Alig kaptam levegőt és ez nem az erőlködés miatt volt, hanem a Jackie-ből áradó egyszerű eufória érzésétől. Megmásztam volna az Everest-et is, csak hogy boldognak lássam őt. Varázslatos volt. Elég varázslatos, hogy újra higgyek a tündérmesékben és egy olyan gyerek szemével tekintettem a világra, aki most látja élete első szivárványát.

Amikor Logan megfogta a kezemet, nem találtam a szavakat, csak erősebben szorítottam és magasabb voltam, mint a hegy, amelyen álltunk. Olyan magasan, mint Jackie örömkiáltása, ahogy karjait az ég felé nyújtotta örömében. Olyan magasan, mintha minden, amiről valaha csak álmodtam és amit valaha is akartam, bele lett volna foglalva a mába.

– Megmásztam egy hegyet! – kiáltotta. – Egy kibaszott hegy tetején vagyok!

Logan letérdelt mellé, mire ő átölelte a vállát és magához szorította. Odébb léptem volna és hagytam volna őket, hogy megéljék a pillanatukat, ha nem intett volna oda a széke másik oldalára. Letérdeltem a fűbe és engem is szorosan megölelt.

– Köszönöm – mondta. – Rohadtul köszönöm mindkettőtöknek.

Nem volt szükség köszönetre. Millió év alatt sem. A köszönet mind az enyém volt.

A táj színe alattunk olyan volt, mint egy patchwork. Zöld találkozott sárgával, körbefogta a város szürkéit, miközben az élet zajlott odalent, megfeledkezve a bércekről. Az emberek közben tették a dolgukat, sokan napról napra anélkül, hogy észrevették volna az élet csodáit, ahogy én is magam is tettem oly sokáig. A Liammal töltött napokon, csak ültem és bámultam, ahogy játszott a tetves játékaival, mintha azokról szólna az egész élet. És az éjszakák, amikor a fejemben kavarogtak a gondolatok, próbáltam alvásba álmodni magam, mélyen legbelül tudva, hogy nem a megfelelő helyen vagyok. Találtunk egy kis szélvédett zugot és öröm volt újra látni Jackiet a sonkás szendvicseivel.

– Isteni finom – mondta tele szájjal. – És a tea soha nem ízlett jobban, mint itt fent.

Felemelte felénk a műanyag poharát.

Logan grimaszolt, amikor belemártott a teába egy pudingos kekszet és én nem tudtam megállni, hogy ne nevessek.

Maga volt a mámor. Őrült, tökéletes boldogság.

Addig maradtunk a hegyen, míg Jackie bírta, de hamar elkókadt. Kimerült volt. Alig volt ébren, miközben lefele ereszkedtünk, alig volt képes mozogni, amikor visszaemeltük az autóba, de nem számított.

Még mindig magasan szárnyalt a hazaúton, még ha álomországban is.

Logan és én könnyedén beszélgettünk, amikor feltűnt az ismerős London, többet beszélgettünk munkáról és könyvekről és felületesen egy csomó más dologról is. Épp arról volt szó, hogy milyen bonyolult megjósolni az emberek hátralévő idejét, amikor feltett nekem egy kérdést.

– Figyelembe véve a tökéletes elhivatottságodat, hogy segíts az embereknek az orvosi kihívásaikon keresztül, mi késztetett arra, hogy ápolónak képezd magad és ne doktornak?

Nevettem.

– Nem hiszem, hogy valaha is orvos lehetnék.

Ő nem nevetett velem. A hangja halál komoly volt, amikor a visszapillantó tükörben összenéztünk.

– Miért gondolod ezt?

Kinéztem az ablakon, miközben válaszoltam, próbáltam könnyed hangot megütni.

– Egyáltalán nem vagyok egy szuper zseni, az egyetem és a képzés egy örökkévalóságig tartott volna és egy vagyonba került volna, és mi van, ha mégsem sikerül? – Szünetet tartottam. – A szüleim eléggé nehéz helyzetben voltak, amikor kicsi voltam. Apa azt mondta, hogy túl nagyot álmodva nem érünk el semmit. Mindig úgy gondoltam, hogy az ápolás lesz a legjobb a számomra. Szeretem az ápolást egyébként. Marha boldoggá tesz.

– Kiváló ápolónő vagy – mondta, és mélyen bent büszkeséget éreztem.

– Köszi – egy újabb egyszavas béna válasz, amitől lángolt az arcom.

De folytatta.

– Szerintem orvosnak is kiváló lennél.

– Köszi – mondtam újra. – Talán egy alternatív dimenzióban az leszek.

Amikor újra ismerős terepen voltunk, azt vártam, hogy Logan elkezd terveket gyártani, hogy visszavisz Anyához és apához, de nem tette.

– Szükséged lesz holnap a munkaruhádra – mondta. – Oda kell telefonálnunk a szüleidhez és elhozzuk, jó?

A hangom gyenge volt és remegett, ahogy útbaigazítottam, reszkető ujjakkal rámutatva a szüleim birtokára, még mindig sokkolva attól, hogy egész hétvégén maradni fogok. Kívül állt meg és úgy éreztem, hogy már egy alternatív dimenzióban vagyok, Logan Hall és az anyukája az előkert aljában. Talán egy nap tényleg orvos leszek. Belül felnevettem erre a gondolatra.

Beszaladtam az első kerten át a bejárati ajtón olyan lendülettel, hogy Anya és Apa majd kiugrottak a székükből a nappaliban.

– Csak felkapok néhány holmit és itt sem vagyok – mondtam egy legyintéssel és egyenesen felmentem az emeletre, hogy a munkaruhámat és néhány ruhadarabot beledobjak egy táskába a töltőmmel és a fogkefémmel együtt.

Még egyszer intettem nekik kifele menet, Beano útközben egy kis hűhót csapott, és alig kaptam levegőt, mire becsúsztam a hátsó ülésre.

– És már itt is jön – mondta Logan, vigyorogva felém fordulva az ülésén. – A fehér nyuszi, robog, robog, robog. Nem is gondolnám, hogy éppen most másztál meg egy hegyet, annyi energiád van még.

– Mindig sok energiám volt – mondtam neki. – Anya és apa sajtkukacnak hívtak, amikor kicsi voltam.

– Sajtkukac – mondta. – Ez illik hozzád.

Jackie még mindig mélyen aludt, mikor beálltunk Logan kocsifelhajtójára. Óvatos felvittük a hálószobájába, megnéztük, hogy kényelmesen fekszik-e, mielőtt Logan lekapcsolta a lámpáját és jó éjt kívánt neki.

És akkor újra ott volt mindenhol.

A vágy lüktetése a férfi iránt, aki előttem állt a lépcsőfordulóban.

Végigfutott rajtam az idegesség. A vágy borzongása a gerincemen.

A szemei olyan sötétek voltak, amilyennek mindig is láttam őket. Az állkapcsa olyan erős volt, amilyennek mindig is ismertem.

Az ujjaim remegtek. Remegtek és remegtek. Idegesen.

Elakadtak a szavaim. Elbotlottam.

Közelebb lépett. A kezei forrók voltak. A szája még forróbb.

A karjaim megvadultak, az övéi biztosak voltak, szilárdan birtokoltak engem, miközben visszavitt engem a hálószobába és a matracra dobott. Már kétségbeesetten nyöszörögtem, mikor a súlya rám nehezedett.

Kétségbeesetten vágytam arra, hogy porrá zúzzon. Vágytam a húsára. Minden egyes porcikájára.

Megszabadultam a ruháimtól és leszaggattam róla is, miközben ő folyamatosan csókolt és hozzám dörzsölte magát a megfelelő helyen, amivel megvadított.

Rángattam, incselkedtem, erőlködtem, hogy magamba húzzam, de nem hagyta, a robbanáspontomon tartott. Incselkedett. Csak annyira ért hozzám, hogy lángra lobbantson.

Aztán átfordított minket és magára húzott, széttárta a lábaimat és a farkát mélyen belém nyomta. Meglovagoltam. Logan Hall-on lovagoltam.

A lámpák égtek, így meg voltam világítva a reflektorfényben, a tekintete szenvedélyes volt, és először az életemben éreztem azt, hogy ide tartozom. Ki voltam állítva merészen és fényesen, és csodásan éreztem magam. A forradásaim és a hiányosságaim imádták a fényt. Imádták őt.

A csípőm körözött, a lélegzetem szaggatott volt. Kezei durván mozogtak a melleimen, csavargatva és rángatva a bimbóimat, egész lent, a csiklómban is éreztem.

– Jó kislány – morogta és jó kislány voltam. Jó kislány voltam és büszke voltam rá, miközben ezt a gyönyörű férfit lovagoltam.

A ritmusunk összekeveredett. Gyorsult, gyorsult, gyorsult. Megfogta a csípőmet és keményen döfködött, pont úgy hajolva, hogy megőrjítsen.

 – Gyere – mondta morgó hangon. – Gyere, élvezz el nekem.

Akkor sem tudtam volna visszatartani, ha megpróbáltam volna. A kezeimet a mellére szorítottam, gyorsabban lovagoltam, a melleim ugráltak és ziháltam. És akkor elélveztem. Keményen. Hátrahajtottam a fejem, elvesztem teljesen, csak a hullámok emésztettek, és akkor ő is jött, velem együtt, szitkozódva, ahogy mélyen felrobbant. Basszus, nem ismertem a testemet. Nem ismertem az érzéseket. Nem tudtam semmit, csak hogy a teste uralta az enyémet, míg nem végeztem. Kimerültem. Bizseregtem, ahogy a hullámok csillapodtak.

Még mindig zsibongtam, amikor a mellkasára omlottam, szorosan ölelt, mindketten szavak nélkül ziháltunk, mert egyszerűen nem voltak szavak. Szívünk dobbanása mindent elmondott. Ez volt a mennyország. Percekig csendben voltunk, mielőtt megszólalt és éreztem, hogy megváltozik a légkör. Éreztem, hogy elmereng, eltűnődik. Mélyen belül még mindig kétségek emésztik őt.

– Jézusom, Chloe, fogalmam sincs, meddig mehetünk el ezzel. Ez szakmaiatlan, nem célravezető és minden szinten tele van vörös zászlóval. Egy csomó olyan, amivel szemben nem nyerhetünk.

Nem úgy hangzott, mintha ő beszélne. Nem úgy hangzott, mintha az a férfi mondaná, akivel olyan csodálatos időt töltöttem együtt. Úgy hangzott, mint egy férfi, akinek győzködésre van szüksége. A szívem zakatolt, de ki kellett mondanom.

– Akkor mondd, hogy vége – mondtam. – Nézz a szemembe és mondd, hogy vége.

Belenézett a szemembe, de azok mindent mondtak, csak azt nem, hogy vége.

Rámosolyogtam.

– Együtt dolgozunk és te idősebb vagy nálam. És akkor mi van? Számít ez egyáltalán?

Hüvelykujjával végig simította az arcomat.

– Ennél sokkal többről van szó – mondta és a szemében olyan feszültség volt, amit nem tudtam megérteni.

Csak himbálóztam az óceánjában, elveszve a mélységében és azt kívántam, bárcsak ismerném.

– Mi van még? – kérdeztem és úgy tűnt, hogy beszélni fog, hogy tényleg elmondja. Előrehajolt, elsimított egy rendetlen tincset a homlokomból és úgy nézett ki, hogy készen áll arra, hogy megmutassa a lelkét.

De nem tette.

Ehelyett megcsókolt.

Én voltam az, aki ezután megszólalt, az ajkaim felduzzadtak az övétől.

– Kérlek, ne engedd, hogy a vörös zászlók lerombolják ezt, Logan. Kérlek, adj nekünk egy esélyt. Kérlek.

Nem válaszolt. Még mindig tépelődött. Még mindig habozott.

De nem számított. Ma este nem.

Ahogy átölelt, abban benne volt a válasz, amire szükségem volt.

30. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Mandy

 

Hétfőn a szokásos helyünkön ültünk a vonaton, mindketten próbáltuk olvasni a regényünket, de nem sikerült. Egyfolytában egymást bámultuk. Akkor is, mikor elhaladtunk a Sunnydale viadukt tölgyfasora mellett. Akkor is, mikor elhagytuk a Callow úti sarki bolt hirdetőtábláját a friss újság-szalagcímekkel. És amikor végig mentünk a wentoni állomás öt piros kapuján. Az emberek olajozottan élték közben az életüket. A nő a telefonját nyomkodta, mikor felszállt Eastworth megállónál, nem törődve az utasokkal. A csapzott szőke szakállas férfi az orra alatt szitkozódott, amikor a vasúti jegyét próbálta megtalálni. Egy idősebb hölgy a Churchley-nél, állandó haragos tekintettel az arcán, a feltűnő virágos sáljával, ami féloldalas masniban volt megkötve az álla alatt.

De az én életem nem volt olajozott. Már nem. Az én életemre lecsapott egy gyönyörű tornádó, amit Chloe Suttonnak hívtak. Éreztem, hogy a kis fehér nyuszi készül a futásra, ahogy közeledtünk a Harrow állomásra, de megfogtam a kezét és szilárdan tartottam.

– Várj, sajtkukac. Egy egyenletes iram is elég lesz.

Chloe volt az, aki elengedte a kezem, ahogy elértük a kórház parkolóját. Csendesen közeledtünk a Franklin Ward felé, de a belőle áradó nyüzsgés minden volt, csak csendes nem.

Rettenetesen be volt parázva, energiája pattanásig feszült, ahogy beléptünk a dupla ajtón az osztályra.

– Én...ööö… Később találkozunk…– mondta, és eltűnt, a nyuszi megtalálta a nyúlcipőit, ahogy elsietett bedobni a táskáját a személyzeti szobába. Figyeltem, ahogy távozott, és újra elgondolkodtam azon, hogy ez, hogy a fenébe fog működni, az érzések egyre rosszabbak lettek a dolgozó élet villogó valóságában. A lány fiatal volt, élénk és eleven. Előtte állt az élet, boldogság és szórakozás után kiáltva. Előttem nem állt semmi. Nem állt semmi azóta, hogy kisfiúként megismertem a fájdalmat, amit egy kisfiúnak sosem szabadna megismernie.

Anya küzdött egész éjjel. A párnáinak dőlt, mikor bevittem neki a reggeli kávéját, alig mozgott, ahogy belesegítettem a nappali oxigénjébe. Mosolygott, de a szemei nem csillogtak a szokásos fényükkel, s ez egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy fogy a hátralévő ideje. Ez csak megerősítette a falon lévő lista sürgősségét. Minden alkalommal, mikor Chloe elviharzott mellettem a folyosókon reggelente, a remény tagadhatatlan hullámát okozta bennem, de ez a remény alaptalan volt. A remény elég gyakran egy hamis szárnyalás volt, ami aztán annál nagyobb mélységbe vezetett. Túl jól ismertem már ezt.

Aznap ebédidőben bedugta csinos kis arcát a konzultációs szobám ajtaján, hatalmas, széles mosollyal üdvözölt engem, és én visszamosolyogtam, mikor belépett.

– Csak köszönetet akartam mondani – mondta. – A csodálatos hétvégéért.

– Nekem kell megköszönnöm – mondtam neki. – Hogy egy csodálatos hétvégét szereztél anyámnak és nekem.

Leült velem szemben.

– Remélem, még sok ilyenünk lesz. A motorozás a következő, ugye?

Ott és akkor meg kellett volna tennem az első lépéseket visszafelé, inkább Chloe kedvéért, mint az enyémért, de nem tudtam. A gyönyörű vigyor azon a gyönyörű arcon elnyomta az agyamban maradt realizmus minden foszlányát.

Egy éles kanyarban a motorkerékpár hátulján ülni. Elképzeltem anya kézírását és csillogó szemeit minden alkalommal, amikor felolvasta hangosan a listáját.

– Tudsz vezetni? Úgy értem, motort.

– Igen, tudok – mondtam neki. – De már évek óta nem motoroztam. És kell egy motor is, aminek a hátuljára felültethetem – mondtam, és ő tipikus Chloe stílusban megvonta a vállát.

– Akkor szerezz egy motort – vigyorgott. – Biztos tudsz bérelni egyet, nem?

Áthajoltam az asztal felett, hogy megfogjam a kezét.

– Igen, Chloe, bérelhetek egyet.

– Nagyszerű.

– Nagyon király – mondta és nevetett.

– Hát… ööö… akkor jobb, ha megyek és hagylak.

Indulni készült, de nem engedtem el a kezét. Nem tudtam. Megragadtam erősen és megkerültem az asztalt, a szám annyira vágyott az övére, hogy nem tudtam megállítani magam.

Átölelte a vállamat, ugyanúgy vágyott a csókra, mint én, mindkettőnket úgy magával ragadott ez a végzetes vágy, hogy tűzijátékká váltunk, szárnyaltunk a robbanás felé, hogy aztán foszlányokban és hamuban hulljunk le a végzetes utóhatás során.

Mert ez tényleg az volt. Végzetes.

Foszlány és hamu várn lehullásra egy robbanás után, de előtte bevilágítják az eget.

Csak ő még ezt nem tudta.

Jellemző módon, mivel a nap bármely szakában bárki bejelentés nélkül bejöhetett az irodámba, Wendy Briars pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy betoppanjon egy mappával a kezében.

Visszahőkölt, döbbent hangot adva, a szemei úgy jártak Chloe és köztem, mintha most lépett volna a Holdra.

– Bocsánat – mondta. – Hűha, bocsánat. Kopognom kellett volna.

Felemeltem egyik kezemet, kínomban visszaszóltam neki, hogy minden rendben van, nem szükséges bocsánatot kérnie, Chloe ugyanolyan zavarban volt, szeplős arca vörös volt, a szemei tágra nyíltak, ahogy hátralépett.

– Később találkozunk – mondta és kiment, remegő lábai kivitték az ajtón.

Wendy még mindig le volt döbbenve, ernyedten lógott a kezében a mappa, ahogy bámult.

– Segíthetek? – kérdeztem, mire visszazökkent, megköszörülte a torkát és átbeszéltük a jövő heti ápolóbeosztást.

Tudtam, hogy ez pillanatok alatt körbejár az osztályon, nem azért, mert Wendy nagy pletykás lett volna, hanem mert az ilyen látvány túl szokatlan ahhoz, hogy ne ossza meg.

Eléggé furcsa volt, hogy ezt rendben is találtam. Minden, ami  ezzel a fiatal lánnyal való kapcsolatomat illeti, furcsán rendben volt.

Aznap este csak futólag láttam Chloet, amikor ment le a folyosón. Ideges volt, félénken mosolygott, mikor odalépett hozzám.

– Nemsokára megy a vonatom Halsey-be – tartott egy kis szünetet. – Azt hiszem, haza kéne mennem Halsey-be igaz? Úgy értem, te sokáig dolgozol és hétfő van és egész hétvégén veled voltam és…– elnevette magát. – Bocsánat.

– Jobb lenne, ha szednéd a fehér nyúlcipőidet – mondtam neki. – Igen, hétfő van és sokáig dolgozom. De ahhoz semmi köze, hogy egész hétvégén velem voltál.

– Nagyszerű – mondta.

– Jó mulatást estére – mondtam, de csak álltunk ott és bámultuk egymást.

– Ami a motort illeti… – a szavai ugyanolyan idegesek voltak, mint a mosolya. – Úgy hiszem, akartál valakit, aki fotózna, vagy esetleg videózna, emlékszel?

– Az jó lenne – nevettem. – Tényleg, nagyon király. Ez egy ajánlat volt?

– Igen, ajánlat.

Ideges mosolya vigyorrá alakult, ahogy hátralépett.

– Jobb, ha megyek a vonathoz.

– Fuss, nyuszi, fuss – mondtam neki és futott. Nyugtalan lábai most más kalandra vitték őt.

A saját kalandom az osztályon még messze nem ért véget. Könnyeket hullattam szétszakított családokért. Figyeltem, ahogy a remény félelemmé változott, amikor közölték az emberekkel, hogy kevesebb idejük van hátra, mint amit reméltek, a bakancslistájuk már nem lesz teljes az utolsó napjaikban.

Ettől még jobban eltökéltem magam, hogy anya listája megvalósuljon – kivéve természetesen a meny kérést.

Egy éles kanyarban a motorkerékpár hátulján ülni.

Jobb lesz, ha nekiállok.