21. - 22. Fejezet

 

21. fejezet

LOGAN

 

Fordította: Skybright

 

A keze forró volt az enyémben, és bármit megtettem volna, hogy belökjem egy taxiba és visszaküldhessem Halsey-hez. Mégis semmilyen észérv vagy logika nem tudott rávenni, hogy ezt tegyem magammal. A lábaim csak mentek előre, lépésről lépésre.

Nem beszéltünk sétálás közben, a szavak ebben a pillanatban nem jelentettek semmit.

A lépteim hangosak voltak míg az övé halkak. Egy energiabomba volt, ami szorosan fonódott körém. Lenyűgözött. Ártatlan és friss.

Az utcák üresek voltak és ismerősek, de a közös utazás a lehető leggyönyörűbb módonismeretlen, hogy mellette lehetek most. A szemei csak úgy itták az ablakok, az ajtók és az utak látványát.

Az enyémek meg egész végig őt figyelték.

A King Street nagyon hamar itt volt, a keze végig fogta az enyémet amíg előkerestem a kulcsot. Az ajtónál magam elé engedtem.

Ha az út ide idegen volt nekem, akkor az, hogy itt állt az előszobámban és csillogó szemeit rám emeli, akkor azsemmivel össze sem hasonlítható érzés a számomra. Zavart pillantással körbe nézett, közben közelebb lépett hozzám, ez kibillentette a magabiztosságából.

– Kérek egy percet! – mondtam neki, miközben bólintott a nappali felé, ahogyan én a lépcsőn lépkedtem felfelé.

Oliva várt, az anyám aludt.

Röviden köszöntem, láttam rajta, hogy kíváncsi volt és egy pillantást vetett rám a válla felett ahogy elindult a lépcső felé, én pedig követtem.

Szinte éreztem a döbbenetét, amikor meglátta Chloét, és Chloe is meghökkent tőle, kicsit hezitált ahogy Olivia integetésre emelte a kezét és elköszönt. Mozdulatlanul álltam, ahogy becsukta az ajtót. Csend volt. A tekintetem égette az övét és éreztem, hogy ő is így reagál rám, egy hosszú pillanatnyi szünet ebben a gyönyörű feszültségben és Chloé szíve együtt száguldott az enyémmel.

Nem magyaráztam meg Oliviát, nem mondtam semmit. Csak közelebb lépett és a fejét az enyémhez érintette. Az érintésem kemény és határozott volt és az ajkamat szorosan az övéhez nyomtam, mielőtt a nyelvemet bedugtam a szájába. A legédesebb módon mormogott és elernyedt a karjaim között a csókomtól. A vállára tettem a kezeimet, amik lefelé futottak végig a testén, míg az övé felfelé, miközben a mellkasát hozzám nyomta. Szorosan tartottam őt, az ujjai a nyakamat simogatták aztán elhallgatott. Hátrálásra késztettem egészen a falig a dereka köré fontam a karomat, a nyelvem még mindig játszott az övével, ő megfeszült, ami önkéntelen reakció volt. Úgy csinált, mint egy kis madárka, aki az érintésemre megrebben. Annyira elhúzódtam, hogy a szemébe tudjak nézni és onnan kiolvashassam, hogy mennyire akarja ezt az egészet. Éreztem a félénkségét, ahogyan az alsó ajkát harapdálta.

– Mondd el, hogy érzed magadat, lassíthatunk.

– Kérlek ne! – mondta – Én csak egy kicsit….

Lesütötte a tekintetét én éreztem, hogy a szívem nagyot dobban. Egy ilyen gyönyörű testet ahogyan felemészti az idegesség. az alázatossága csak még lenyűgözőbbé tette a számomra. A vállait csüggedten lógatta az ujj begyeit szorosan összeszorította.

– Ideges vagyok – mondta kis kuncogással és elpirult.– Én, umm… – mélyet sóhajtott.– Én csak a barátommal voltam eddig és nem volt valami…

Újra nagyot dobbant a szívem, rájöttem, hogy mennyire tapasztalatlan a kis madárkám.

Ez a tapasztalatlanság csak még finomabb falattá tette a számomra.

– Nincs miért idegesnek lenned – mondtam neki és megsimogattam az arcát, eljött az az idő, hogy ismételjem saját magamat.– Mondtam, hogy az életem nem olyan, mint amilyet elképzeltél, kérlek készülj erre.

– Nem érdekel! – mondta és úgy is gondolta.

Lehúztam a válláról a kabátját, amit hagyott is a földre hullani. A ruhája tökéletesen kiemelte az alakját, a sötétkék jól passzolt hozzá. Lassan felhúztam, hogy az ujjaim a combját érinthessék, becsukta a szemét és a lélegzete felgyorsult.

Megcsókoltam a nyakát és a kulcscsontján át lefelé, a fogammal kicsit megkarcoltam, amitől borsozni kezdett a bőre. Térdre ereszkedtem ahogy a ruhája egyre feljebb csúszott a csípőjén, látszódott a fekete csipke bugyija, ami teljesen rásimult a puncijára. Az illata isteni volt, ahogy a számat a nedvességéhez szorítottam.

A combjai remegtek ahogy a nyelvem a csipkén keresztül a rését nyaldosta. És ebben a pillanatban jöttem rá, hogy minden más megszűnt számomra, csak ő létezett és az, hogy elfogyasszam. Oldalra rántottam a csipkét és  finom, puha, nedves ajkakat érintett a nyelvem. Széttártam és ott volt a kis rügyecske, ami könyörgött nekem. Nyelvem egy suhintása zihálásra késztette. A mozdulattól neki nyomta magát az arcomnak, a szopástól és a csipkedésektől megrándult, az öntudatosság elhalványult a vágyakozás alatt. Az incselkedés után talpra álltam és a szája kétségbeesve várta a csókomat. Magamhoz húztam, a lábait a derekam köré fonta, az ösztöneink épp elég hangosan sikítottak belülről, hogy megtegyük. Átvittem a nappaliba, ledobtam a fotelba és a lábait ráraktam a karfákra, hogy teljesen elém tárulkozhasson. Elakadt a lélegzete, ahogy a ruha pántjával együtt lehúztam a melltartó pántját is, ezzel megmutatva az édes kis mellét, a mellbimbói kis golyóbisokká keményedtek.

A szám éhezett rájuk, ahogy keményen szívtam őket a kezei a húsomba markoltak. A feje hátrahajlott, a karjait a támlára rakta, hogy feljebb emelje magát és még többet kérjen tőlem. És én meg is adtam neki. Ujjaim egyenletesen, de határozottan köröztek a csiklója körül, lassú, óvatos ritmusban, a csípője is abban az ütemben mozgott.

Kiélveztem minden percét. A lélegzete felgyorsult a szája csak centikre volt az enyémtől, a csípőjét a kezemnek nyomta. Még mindig várattam, a mormogásai lassan nyögésekké alakultak a vágya felülkerekedett az idegességén.

Várattam, nyugodtan, nagyon nyugodtan, az ajkam kóstolgatta a nyakát, a fogaim karcolták a húsát. A csípője őrülten mozgott, de én csak vártam, nyugodtan.

A lökései impulzívvá váltak, amikben teljesen elveszett.

Még mindig várattam, a szám forró volt a bőrén, ahogy harapdáltam.

Várattam, megvárattam, vártam.

És kész volt ettől.

Zihált, vonaglott az ujjaimon, teljesen átitatva a nedvességével, kezei a hajamba markoltak, a szememet rá emeltem, hogy láthassam közben, a látása elhomályosult.

– Igen…, igen… – a hangja csodálatos volt.

Elélvezett nekem. Lenyűgöző volt.

A szemeit szorosan lehunyta, miközben átesett a perem túloldalára, az ajkam hozzá nyomtam az övéhez, miközben nyöszörgött, zihált, megremegett és vonaglott. Kétségbeesetten és vadul ahogy a teste megfeszült, feszült és még mindig feszült, majd összecsuklott az orgazmus hatására.

A kanapé háttámlájának dőlt és csak pihegett, a mellkasa fel és le emelkedett. Rám mosolygott és az életöröm felizzott a tekintetében, akárcsak az enyémben, amit egy kuncogással fogadott.

– Nem is…. – kezdte mámorosan és a karját a vállaim köré kanyarította – Sose, umm…. nem, hogy ilyen.

Eléggé kielégült volt, ahhoz, hogy lenézzen maga alá a székre, ahol meglátta a nedvességet, ami nyomot hagyott a kanapén maga alatt.

– A francba! – mondta és most rajtam volt a sor, hogy elnevessem magamat.

– Még csak el se kezdj aggódni miatta – mondtam neki és láttam, hogy az arca még pirosabb lesz.

Még egy kis kuncogás, mély lélegzetet vesz, amitől megnyugszik, a kezei körbe ölelik az arcomat, a hüvelykujja végig simít a számon és már boldog is. Eléggé boldog ahhoz, hogy ez visszhangozzon bennem is, mert én is így éreztem, boldog voltam én is.

Majdnem el is felejtettem, hogy milyen érzés boldognak lenni. Megpusziltam a homlokát, miközben lábra álltam.

– Szükségem van egy percre – mondtam már másodjára.– Szolgáld ki magad kérlek a konyhában, teával, kávéval, rágcsával, vagy amit csak szeretnél fogyasztani.

– Köszi – mondta, miközben a ruhát fel is húzta magára ültében.

Anyu gyorsan elszokott aludni az emeleten, de egy kis lámpa mindig égett nála az éjjeliszekrényen. Elég közel léptem ahhoz, hogy lássam bevette-e a gyógyszereit, a gyümölcslé ott volt a kis asztalon, a légzése sekély, de szabályos volt.

Lekapcsoltam a lámpát, de az ajtót nyitva hagytam egy kicsit, majd visszamentem a földszintre.

Chloe még mindig a nappaliban volt, éppen térdelt a könyves szekrény előtt, pontosan a Bernard Cornwell részlegnél.

– Az Excalibur a kedvencem.

– Az enyém pedig a Winter King – válaszoltam és elindultam a konyha felé.

Felforraltam a vizet a vízforralóban és a pultnak dőltem, közben ő is csatlakozott hozzám. Nyugtalannak látszott egy kicsit, de még mindig gyönyörűnek láttam a konyhai világítás miatt.

Lerántottam a nyakkendőmet és kigomboltam a felső gombomat.

A szeme követte az ujjaimat.

– Tea vagy kávé?

– Kávét légyszi, feketén három cukorral.

Elmosolyodtam és kiöntöttem:

– Ez ébren fog tartani egy ideig.

– Jó – ideges mosollyal az arcán mondta és az öntudata zümmögve körül vette újra.

Megköszörülte a torkát:

– A nő, aki itt volt... Ő.… hmm…

– Ő egy felvigyázó, az anyámé, aki az emeleten van.

– Óh, szóval oda mentél amikor kértél pár percet….

– Igen, felmentem megnézni őt.

Az innivalóm felé fordítottam a figyelmemet, de ettől függetlenül éreztem, hogy engem figyel elgondolkodva.

– Haldoklik. Hetei vannak hátra, a krónikus tüdőbetegség elérte a csúcspontját, már alig kap levegőt.

A tekintete kitágul és éreztem a szimpátiáját.

– Sajnálom.

– Mindenki sajnálja. Mindenki mindig sajnálja, de ez nem állítja meg az elkerülhetetlent.

– Nem is tudtam róla –mondta, miközben belekortyoltam a kávémba.

– Senki sem tudja. A magánéletem és a munkám két egymástól különálló dolgok.

– Ébren van?

– Nem, gyorsan elalszik.

Bólintott.

– Remélem nem zavarom semmiben sem, úgy értem, ha szüksége van rád….

– Meghallom, ha szüksége van rám.

Megint egy ideges bólintás.

Eljött az én időm, hogy megköszörüljem a torkomat. Az ösztöneim vezettek, peckesen közelebb léptem hozzá, á kávémat leraktam mellé a konyhapultra.

– Nyugi!

Olyan volt, mintha egy védőburokban lettünk volna, felnézett rám, tekintetében olyan elragadtatással, ami majdnem felemésztett. Egy újabb bólintás következett, de ez más volt. Sokkal fontosabb.

– Én...Én csak nem tudom, hogy a dolgok, hogyan mennek, mert Liam csendes volt.

Rámosolyogtam.

– Csak add át magad nekem, bármit, amit érzel csak tedd meg, érezd.

Összefűztem az ujjainkat.

Letette a kávéját a pultra én pedig visszavezettem.

A magassarkúját levette az előszobában.

– Kurvára ideges vagyok.

Vett egy mély lélegzetet, mielőtt megmászta volna velem a lépcsőket.

22. fejezet

CHLOE

 

         Fordította: Skybright

 

Nem hazudtam, azt mondani, hogy átkozottul ideges voltam enyhe kifejezés. A lábaim még mindig remegtek, a combjaim még nedvesek voltak, ahol megérintett, a csiklóm őrülten pulzált most is egészen a hasamig éreztem a rezgéseit, így még sose éreztem magam. Még csak a közelében sem járt eddig. Az ajkam felpuffadt, az arcom vörös lehetett, a kezeim remegtek a kezében és ezt ő is érezhette. Életemben, nem voltam ennyire izgatott, ahogy a lépcsőket másztuk meg. A lépcsőházban sötét volt, de a földszintről érkező fény megmutatta nekem a félig nyitott szobát, ahogy mentünk a lépcsőn. Gondolom ez volt az anyja szobája, hallottam az oxigén készülék halk morajlását belülről. Dr. Hall léptei gyorsak és határozottak voltak, ahogy belépett a szobájába. Felkapcsolta a lámpákat és ettől a gyomrom csak még nagyobb bukfencet vetett. Még sose csináltam fényben, nem így. Úgy értem vannak hegeim és sebeim, Liam mindig is viccet csinált abból ahogyan a hasam ugrándozott ahogy átfordultam. Zavarba ejtett.

Dr. Hall felakasztotta a kabátját a szekrény ajtajára és levette a mandzsettagombjait. Elfordult tőlem, hogy elhelyezze a komódon és újból ránéztem.

Szerintem még sose láttam őt az zakója nélkül. Az inge fehér volt és tökéletesen illett rá, a csípője keskeny, a feneke jól kirajzolódott a nadrágja alatt. A haja egyedülálló, és furcsa volt, hogy mennyire szerettem. Csillagképű alakú foltok a fején a tarkójától kezdődően.

A férfi a leglenyűgözőbb volt, mint bárki, akivel valaha is találkoztam. Komolyan, ő a leglenyűgözőbb férfi, akivel találkoztam. A mosolya más volt, mint amire számítottam, amikor megfordult a közelemben. Valahogy még vadabb volt, még sose láttam ilyennek. Olyan nyers és erős. Mindig úgy láttam, hogy kordában tartotta magát, nyugodt volt. Ő volt a legnyugodtabb, legmagabiztosabb ember az egész kórházban, de nem olyan, mint most.

Ez egy teljesen más irányítás alá esett. Engem irányított.

Tudtam, hogy az idegességem nem jelent neki semmit. Nem hátrált meg attól, hogy felvegye vele a harcot, nem számított, hogy mennyire kiabáltam, hogy kapcsolják le a villanyt, nem volt rá mód. Be kellett csuknom a szememet, amikor lehúzta a ruhám cipzárját, behúztam a hasamat és próbáltam a melleimet felemelni.

–  Lazíts! – mondta halkan ez alkalommal.

Próbáltam.

–  Nyugi Chloe! – most a hangja határozott volt, akárcsak a kórházban, elővette az orvos hangját.– Csak lélegezz!

Hallgattam, lélegeztem, lassan, mélyen, hagytam, hogy érezzem az idegességemet.

– Jó kislány!

Hátrált velem egészen az ágyig, ahol a hátamra fektetett.

Kikapcsolta a melltartómat és oldalra dobta, újra nagy levegőt kellett vennem, jól tudtam, hogy van egy anyajegy a bordáimon, Liam mindig azt mondta, hogy úgy néz ki mint, egy rosszul megrajzolt láma. Soha nem tudtam másnak látni ezek után. És volt még több is lejjebb, a heg a vakbélgyulladásom után, ami olyan mélyen volt, hogy az izgalomtól összerándult a hasam, és a heg is.

De Dr. Hallt ez nem érdekelte. Őszintén nem érdekelte. A szemei ugyan olyan éhesek és vadak voltak, ahogyan a szemei végig siklottak rajtam a jegyek ellenére is.

–  Gyönyörű lány vagy Chloé – mondta és annak is éreztem magam. Ez adat nekem azt a kis erőt és a furcsa érzést, a boldogságot, amit nem tudtam megállítani. A szó előbb kijött, minthogy megtudtam állítani.

– Köszi.

Egyetlen hülye szó, ez kuncogásra késztetett és a kezemmel eltakartam az arcomat. A keze határozott volt ahogy elvette az enyémet az arcom elől.

Megismételte a szavait.

–  Komolyan, te egy gyönyörű nő vagy Chloé.

Újra nem tudtam visszatartani a szavaimat, amik bolondosak és idegesek voltak.

–  Maga is elég dögös Dr. Hall.

–   Logan. A nevem Logan.

Logan.

Tudtam, hogy Logan, hallottam, hogy Logan. De az egy teljesen más dolog volt hallani a szájából, egy személyes bemutatkozás.

Nagy levegőt vettem:

– Nagyon dögös vagy Logan.

Elmosolyodott ezen, nem is mosoly volt, inkább egy vigyor. Imádtam a vigyorát.

Végig simított ujjaival a kulcscsontomtól, mellbimbómon át egészen a hasamon lévő sebhelyig.

– Vakbélgyulladás – mondta én meg bólintottam.

– Tizenkettő voltam.

Nem vártam, hogy lehajtja a fejét és végig csókolja a sebem vonalát. Nem számítottam rá, hogy milyen valóságos lesz az érzés ahogyan megérintett engem.

Lecsúsztatta a bugyimat és azt kívántam bárcsak megborotválkoztam volna odalent. De tényleg nem gondoltam, hogy hajnal egykor az ágyában leszek, főleg a Ginás eset után.

Újra nem számított.

Szét nyitotta a combjaimat és tényleg rám nézett és vágyott rám. Az ujjai szélesre nyitották a lábam, de ez most sokkal bizalmasabb volt, mint lent. A lámpa fénye túl világos volt, a szemei csak úgy ragyogtak ahogy rám nézett, az ujjai ugyan olyan ügyesek voltak, ahogyan a csiklómon dolgozott. Most sokkal gyengédebb volt, már vonaglottam az érintésétől, a csiklóm még többért könyörgött. Nem is gondoltam volna, hogy még többre áhítozom, azt hittem ez velem nem történhet meg. Általában addig dörzsöltem magam amíg el nem megyek, aztán végeztem.

Felnyögtem ahogy bedugta két ujját, felemeltem a csípőmet, amikor megmozgatta bennem őket.

Basszd meg.

Nagyon intenzív volt, intenzív és remek, nagyon is jó.

A mozgásának ritmusa, a behajlított ujjai keményen nyomultak belém, magamra sem ismertem, ahogyan a vágy átvette felettem az irányítást. A lámpafény akár keresőfény is lehetett volna, abban az állapotban csak az érdekelt, hogy még többet kaphassak. A levegővételeim rövidek voltak, a nyögéseim igaziak és nem is tudtam abbahagyni őket és azt sem bírtam megállni, hogy ne viszonozzam, amit velem tesz.

Hallottam a zörejeket, azt is hallottam, hogy milyen nedves vagyok, de nem álltam meg. Nem hagytam, hogy az öntudatosság eluralkodjon rajtam. Egészen addig amíg azt nem éreztem, hogy pisilnem kell.

A legrosszabb időben kell pisilnem.

Próbáltam kizárni és elmulasztani, miközben az ujjaival ki és be mozgott bennem, a hüvelykujja pedig a csiklómat izgatta. De nem múlt el az érzés, égtem belülről.

–  Sajnálom. De tényleg ki kell mennem…

Megrázta a fejét:

– Csak lazíts!

–     De úgy érzem ki kell...

Aztán megéreztem a borzongást, ami belülről tört fel belőlem, ami teljesen megőrjített.

Bassza meg!

Alig kaptam levegőt, és a zúgás egyre hangosabb lett, a zihálásom nyögéssé változott, ahogy kihúzta az ujjait én felrobbantam az ágyon, a kezeim a lepedőt markolászták, a szemem mögött megjelent a fehérség és kivirágzott.

Bassza meg.

Bassza meg.

Bassza meg.

A füleim csengtek, ahogyan vissza ereszkedtem a földre. A mosolyom túlszárnyalta a napot, éreztem az arcomon, de nem maradt ott sokáig. Nem adott időt nekem a beszédre, a testével befedte az enyémet, szájával kereste az ajkamat. A keze megfogta a kezemet és a fejem fölé emelte. A csuklóim bilincsbe voltak a kezében a csípője keményen nyomott engem.

Nagyon akartam őt, nem is tudom elmondani, hogy mennyire.

–  Kérlek! – a hangom olyan kétségbeesettnek tűnt még a számomra is.

De most újra lassított és határozott volt ebben. Nem is ismertem erről az oldaláról, egy csöppet sem. Nem gondoltam volna, hogy képes így kontrollálni saját magát, főleg egy szó nélkül.

Egy kezébe fogta mind a két csuklómat és levette az ingjét. Látni akartam őt, de olyan erősen csókolt, ahogy levette a gatyáját és a pucér testünk egymásnak feszült. Nagyon nagy volt, ezt tisztán éreztem. Bassza meg tényleg éreztem.

–  Kérlek! – mondtam újra, de a csípője egyhelyben tartott, a farkát a csiklómnak dörzsölte.

Ziháltam, csak ziháltam.

–  Gyógyszert szedek! – mondtam akár egy idióta – Kérlek!

–  Nyugi! – mondta mély morgás közepette, ez nagyon ősi volt ahhoz, hogy megborzongjak. És aztán megadta amire vágytam, egy gyors kemény és mély lökéssel bennem volt.

Basszd meg.

Mély döfések, hús a hús ellen.

Baszd meg.

Felemeltem a lábamat, hogy átkarolhassam a derekát, az arca az enyémen volt, a lélegzete nehéz.

Mindent akartam, mindent elvettem, mindent megkívántam.

Körzések és lökések újra és újra. A csípőnk olyan szögben találkozott, amit nem is gondoltam volna. Pontosan azt a pontot érintve, ami az előbb az őrületbe kergetett.

Basszza meg.

Csak bassz meg és még több baszás.

–  Kérlek! – sírtam, de még én sem tudtam, hogy miért esdeklek.

A ritmus mágikus volt, a teljes testem sikoltozott. Ütközések és körök, újra és újra, a csuklómat még mindig határozottan tartotta.

Elkapott engem, minden testrészemet uralta, én meg az övét.

Bassz!

Elélvezett amikor én is egy nagy nyögés közepette, a csípője keményen lökődött az enyémhez és ez volt minden.

Ő volt minden.

Nem ismertem magamra, ahogyan a mozdulatai lecsillapodtak és megnyugodtak.

Akkor jöttem rá, hogy soha többé nem tudnék nélküle élni, anélkül nem, hogy elveszíteném az eszem.

Gondoltam, hogy az eszem máris oda volt érte, azóta, hogy a vonaton átnyújtotta nekem a könyvjelzőmet. Legurult rólam, de a kezemet megfogva a mellkasához szorította, és én is lélegzethez jutottam vele együtt. Még a lámpa fénye sem zavart. Tényleg nem zavart többé.

Ez volt a legtermészetesebb dolog, hogy szembe nézzek vele, látni akartam, ahogyan rám néz és ahogyan kinéz most. Szétnyitottam az ingjét, olyan kétségbeesetten vágytam rá, hogy megérinthessem az ő testét úgy, ahogyan ő az enyémet. Hogy ismerhessem a testét és őt magát is.

Nem számítottam a sebhelyre, ami keresztezte a mellkasát. Az enyém még az övé közelébe sem ért, egyáltalán nem.

Idiótának éreztem magam abban a helyzetben és pillanatban. Az én hegem csak egy aprócska jegy volt az övéhez képest.

–  Veserákom volt. Egy évtizeddel ezelőtt. Eltávolították a vesém.

Nem voltak rá szavak, amiket kimondhattam volna. A szavaim, mind egy mozdulattal, mindenemmel visszhangoztam az övét.

Megcsókoltam a sebhelyét, kis puszik, amik a heget és környezetét is érintették.

Ettől csak még csodálatosabb volt a szememben.

Minden, ami őt azzá tette, aki, csak még csodálatosabbá tette számomra.

A farka még mindig kemény volt, erezett és vaskos, még mindig nedves tőlem.

Lefelé csókoltam a testét, miközben engem figyelt, hogy mit csinálok, a kezeim közé vettem a farkát.

Nem engedtem, hogy az idegességem felül kerekedjen rajtam, egészen addig amíg a számba nem vettem.

Nem érdekelt, hogy hogyan festek vagy, hogy mit csinálok. A hajam akár egy madárfészek, a testem izzadt és maszatos volt, de nem érdekelt. Csak az, hogy mit okozok benne.

A keze elindult felém, megfogta a hajam és úgy vezetett engem lefelé.

Szerettem ahogyan a számat birtokba vette, az idegességnek nem volt helye. A szám nedves és hangos volt, bekaptam a golyóit és megnyaltam a nyelvemmel a farka hegyét, imádtam, ahogyan nyögdécselt. Imádtam ahogy szoptam őt és ahogy megfeszült.

–  Jézus Krisztus! – és a farka egészen a torkom mélyére ment.

Kihúztam a számból, a nyelvemmel nyalogattam miközben erősen szívogattam, egészen addig amíg a számba nem élvezett. A lökései büszkeséggel töltöttek el, a nyögései egészen a szívemig hatoltak.

Ez egy csodálatos érzés volt. A spermájának a sós íze a számban, mosolyra késztetett. Igazából a farka körül mosolyogtam. Még most sem kaptam belőle eleget, kizárt. Az egész életemet el tudnám tölteni a farkával a számban és még az sem lenne elég. Felmásztam a testén, amikor elélvezett, a karjai közé vett és újra biztonságban éreztem magam. Olyan biztonság ez ahová nem kellenek szavak. Ez volt az a hely, ahol elaludtam, a proseccotól mámorosan és felvidulva. Olyan kényelmesnek éreztem, mint előtte soha.

Ide tartoztam.